Miklós Ferenc – Balatonfüred református lelkipásztora
– Köztük a családja is?
– Az én nemzetségem Székelypetekről származik, és üknagyapámtól kezdődően mindenki kovács volt a családban. A mai nyelven talán patkolókovácsnak mondanám, mert lovak patkolásával, lovak ápolásával foglalkoztak, sőt, ha gyomorbántalmai adódtak a lónak, akkor is őket hívták, hiszen állatorvossal nem volt ellátva minden kicsi falu. Édesapámék öten voltak testvérek, három lány és két fiú, s náluk is eleve adott volt, hogy a fiúk maradnak a szakmánál, a lányok pedig, ha kérő kerül, férjhez mennek. Így is történt.
– Gyermekként is látszott, hogy ön lesz az első, aki megszakítja a családi hagyományt?
– Édesanyám özvegy volt, amikor megismerkedett édesapámmal, s már volt egy gyermeke is, akit édesapám a sajátjaként nevelt hároméves korától. Sokáig úgy gondoltam, hogy én vagyok a mostohagyermek a családban, mert valahogy Béla bátyám és édesapám nagyon-nagyon jól egyetértettek. Nekik a legszebb volt a világon egy szép ló, vagy egy szép új szekér, egy kivikszolt lószerszám. Ezekben napokig tudtak gyönyörködni. Nekem nem mondott éppen ilyen sokat ez a lószerszámos mese. Szerettem a lovakat, s szeretem mai napig is, de valahogy mintha az Úristen folyamatosan arra készített volna, hogy nem a kovácsműhelyből vagy a lovakkal való foglalkozásból fogok megélni.
– Mennyit érzett gyermekként a kommunista Romániából?
– Harmadik osztályos voltam az alsórákosi általános iskolában, amikor 1962 márciusában egyik reggel a tanító néni könnyek között mondta, hogy Miklós Feri vegye a táskáját, és menjen haza. Kiderült, hogy amíg édesapám nem írja alá a tsz-belépési nyilatkozatát, addig nem járhatok iskolába. Elkeseredtem, mert nem láttam tovább az orromnál, annyit éreztem, hogy itt valami nem jó, s erről édesapám tehet. Aztán sokszor napokig nem láttuk őt, bántalmazták is nemegyszer, mígnem felmérte, hogy a tiltakozásnak nincs sok értelme, s aláírta a nyilatkozatot. Mindenünket elvették, édesapámnak pedig felajánlották, hogy dolgozzon a saját műhelyében úgy, mint egy idegen. Elvállalta, de ettől a pillanattól megváltozott, megtört egyik napról a másikra.
– Mennyire lehetett tudatosan készülni a lelkészi hivatásra abban az időben, amikor még a Biblia-olvasás is tiltva volt?
– Valahogy mindig éreztem, hogy teológiára megyek. Biztos, hogy közrejátszott ebben lelkipásztorom, Imre Barna, az otthonról hozott értékrend, s édesanyám imádsága is. Egyetlen alkalommal inogtam meg az elhatározásomban, amikor nyolcadik osztályos koromban nyilatkoznunk kellett, hová megyünk továbbtanulni. Mivel nagyon szeretem a húst, a papírra azt írtam, mészáros leszek. Az osztályfőnököm ezt azzal díjazta, hogy összetépte a lapot, s édesanyámékat kiokosította, hogy ennek a gyermeknek tovább kell tanulnia. Így kerültem Barótra, egy magyar–román gimnáziumba. Itt tizenkettedikes koromban nevelőhelyettes lettem az internátusban. Miután villanyoltást csináltam, bementem a fürdőbe, egy jó nagy törülközőt terítettem a hátamra, s Bibliát olvastam. Amint ott olvasgattam, egyszer csak nyílt az ajtó. Hátrafordultam, majdnem kiabáltam is, hogy menj, feküdj le, mert a villany már el van oltva, amikor észrevettem, hogy az internátus felelős aligazgatója áll ott. Meg is kérdezte, hogy mit olvasok, s én nem voltam mit csináljak, megmondtam az igazat, s azt is, hogy tudom, nem szabad, de azt is tudom, hogy Pali bácsi nem fog engem feljelenteni. Így is történt.
– 1975-ben kezdte el a teológiai szolgálatát egy Kovászna megyei kis faluban, Sepsimagyaróson. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?
– Ide már feleségemmel együtt mentünk, hiszen időközben megnősültem, én huszonhárom, feleségem pedig húszéves volt. A gyülekezet úgy tekintett ránk, mint két gyermekre. Szerettek, körülvettek, mindennel elláttak bennünket. 1977-ben aztán meghívott lelkipásztornak a bibarcfalvi gyülekezet, ahol a szolgálat már egy kicsit más hangnemű volt. Élesedett Ceausescu világa, egyre jobban rájöttek az emberre, baj volt, ha fiatalokkal foglalkoztam, baj volt, ha énekkart alapítottam, s baj, ha székely kaput állítottam. Az Úristen azonban mindig megadta a kimenekülési lehetőséget, s rendelt egy-egy olyan román embert, aki sok mindenen szemet hunyt. 1988-ban azonban politikailag és egészségügyileg is megsűrűsödtek a dolgok, s jobbnak láttuk, ha szépen, csendesen kereket oldunk, mielőtt még jobban szorulna a hurok körülöttünk. Útlevélhez csak háromévente jutottunk, ezért Budapesten egy barátom egy nem létező temetésre hívó táviratot adott fel. Apósom harminc évvel ezelőtt meghalt testvére lett a friss halott. Ezután hetekig jártunk az útlevélosztályra, mire végre megkaptuk az okmányokat.
– Tudta, hova jön, vagy a bizonytalanra indult el?
– András barátom ugyan előtte megkérdezte a Duna-melléki Püspökséget, hogy ha jön egy református lelkész, tudnak-e neki állást biztosítani. Ott nagy általánosságban azt felelték, hogy igen, de semmi biztos ígéretünk nem volt. Végül a dunántúli egyházkerülethez tartozó Szentgálra kerültem. Ott befogadtak, elfogadtak, szerettek bennünket, s 1996-ban itt született meg Csongor fiúnk, aki az Úristen elmondhatatlan nagy ajándéka.
– Hogyan került innen Balatonfüredre?
– Amikor megüresedett ott a lelkészi állás, a gyülekezet meghívott, én pedig több éjszakát nem aludtam, hogy elfogadjam-e. Lehet, hogy egy kicsit önző voltam, de azért mondtam igent, mert tudtam, hogy Csongor fiamat nem tudom végigkísérni az egész életútján úgy, mintha húsz évvel előbb született volna. Iskoláztatása és a későbbi lehetőségeit figyelembe véve döntöttem Füred mellett. Az egyházmegyei vezetés azonban nem örült ennek, teljesen más volt a forgatókönyvük. Aztán sok éven keresztül éreztették is velem, hogy egy senki erdélyi vagyok, aki idejön, és beül a füredi gyülekezetbe.
– Füreden úgy ismerik, mint aki a lelkészi szolgálat mellett bátran kiáll a haza szolgálatáért is, s ha kell, hallatja is a hangját, Trianon-emlékművet és országzászlót állít.
– Az Úristen úgy rendelte, hogy vigyem a nemzeti egység fáklyáját, s hiszem azt, hogy egyszer ez a nemzet is tud majd egy nemzetként gondolkodni még 2005 decembere ellenére is. A mai napig nem értem, hogyan történhetett meg, hogy akkor magyar ember magyar ember ellen szavazott. Úgy látszik, mintha a Trianon után széttépett tagjaink bizonyos fokig elhaltak volna. Nem illenek össze. Azt mondják, hogy jön 23 millió oláh, és ezt vannak, akik beveszik, s elhiszik, hogy az ő nyugdíjukból fogják majd gyógyítani Áron bácsit Székelyudvarhelyről. De nem ők a hibásak, félrevezették őket. Ebbe belenyugodni soha nem szabad, s ott, azon a helyen, ahová az Isten állított bennünket, le kell bontani a trianoni határokat. Ezért kezdeményeztem a Trianon-emlékmű felállítását, s azt, hogy országzászló kerüljön a templom udvarára. Az persze való igaz, hogy a politizálás a szó direkt értelmében nem az egyház küldetése. Az egyházé az Isten igéjének a hirdetése, és az Isten országáról szóló bizonyságtétel. Ha azonban az a világ, amelyben mi ezt a szolgálatot végezzük, igazságtalan, embertelen, korrupcióra épülő közösség, akkor bűn, ha az egyház nem szólal meg. Nem így, ahogy most. Sokkal határozottabban és sokkal hamarabb kellett volna szólni. Azzal nem lehet betömni a szánkat, hogy az egyház ne politizáljon, hiszen az már azzal is politizál, hogy létezik. Mert Isten igazságos törvényét és értékrendjét hirdeti azoknak, akik egy igazságtalan, egy megalázott, hitvány világban élnek. Ahol már minden előjelet cserélt, ahol a hazugság az igazság, a szépség a rútság, s a becstelenség a becsület. Ezt a tudathasadásos állapotot meg kell szüntetni. Jóllehet, fiatalkoromban a fociban jobbhátvéd és jobbszélső voltam, s most ugyanaz vagyok az öregfiúk csapatában is, mégsem vagyok oldalozó ember. Az emberi élet és Isten törvénye ugyanis nem ismeri az oldalakat. Egy pártot ismer, a Krisztusét, amely az Isten és a nemzet ügyét tartja szem előtt. Nekünk két ajándékunk van, a hitünk és a nemzeti öntudatunk. Ezeket az értékeket bízta ránk Isten, s ezeket kell átadnunk az utánunk jövő nemzedéknek is.
Barta Boglárka