– Színészként és rendezőként jól ismert a neve, színházigazgatói ambícióiról azonban eddig nem hallhattunk. Hogyan jött az ötlet, hogy pályázzon Kecskeméten?

– Ebben a közegben nőttem fel: a szüleim színészek voltak, Nagyváradon játszottak, ahol gyerekeskedtem. Sok darabot megnéztem, rendszeres látogató voltam az öltözőben, minden ízében és porcikájában megismertem és megszerettem ezt a világot. Bár tényleg nem beszéltem róla, már régebben megfogalmazódott bennem az elképzelés, hogy szeretnék egy színházat irányítani. Nyíregyházán és Debrecenben is lett volna rá lehetőségem, de akkor még valószínűleg nem voltam érett a szolgálatra. A poszt elnyerése egy folyamat eredménye, amelyről eddig leginkább csak magammal beszéltem.

– Miért pont Kecskemét?

– Ugyanaz a cég építette ezt a színházat, amelyik a nagyváradit és a Vígszínházat is. Amikor először Kecskeméten jártam, úgy éreztem, hogy hazajövök: minden ott volt, ahol Nagyváradon megszoktam. Nem vagyok notórius pályázó, aki minden megüresedő helyet megpróbált elfoglalni, én ide szerettem volna jönni.

– Két pályázat volt, az első eredménytelenül zárult, és csak a második alkalommal választották meg önt. Mi történt?

– Amikor először írtam a pályázatot, nagy lelkesedéssel vetettem magam a munkába, elkezdtem szakmázni, nem gondoltam bele igazán, hogy olyanok is olvassák az elképzeléseimet, akik nem ebben a különleges világban élnek, nem úgy látják ezeket a dolgokat, mint egy színházi ember. Arra sem figyeltem, hogy megfelelő arány legyen a szakmai és a gazdasági részek között. A második pályázatomban aztán, bár a koncepción természetesen nem változtattam, jobban odafigyeltem a hangsúlyokra, sokkal közérthetőbben és pontosabban fogalmaztam.

– A bélyeget azonban néhány kollégájához hasonlóan ön is megkapta a balliberális sajtóban: természetes, hogy a fideszes városvezetés konzervatív értékrendjét nyíltan vállaló igazgatót választott…

– A pályáztatás során a beérkezett munkákat először egy szakmai zsűri olvassa el, és ezután tesz egy ajánlást a közgyűlésnek. Kecskeméten öttagú zsűri volt: három művészemberből és a színház közalkalmazotti tanácsának, illetve a szakszervezetnek egy-egy tagjából állt. Az öt emberből hárman az én pályázatomat tették az első helyre. Ez egy szakmai, és nem politikai ajánlás volt. Egyébként magam is hallom, hogy van néhány ember, aki szerint itt a pártkötődés döntött. Kevesen mondják ezt, de igyekeznek minél hangosabbak lenni. Aztán van a másik véglet: mások pedig a nyakamba borultak, hogy mennyire örülnek a kinevezésemnek, és gratuláltak, hogy mostantól micsoda remek színház lesz a kecskeméti Katona. Én azt szeretném, ha a többség inkább azt gondolná: „kíváncsi vagyok, mit csinál a Cseke, adjunk időt neki”. Azt talán senki nem vitatja, hogy az elmúlt évtizedek alatt sok tapasztalatot szereztem. Nem kérek mást, csak egy esélyt a bizonyításra. Aztán két-három év múlva a politika, remélem, már senkinek sem jut eszébe a kinevezésemmel kapcsolatban.

– A társulatban tervez változtatásokat?

– A színészélet egy kiszolgáltatott létezés. Ugyanakkor van egy olyan íratlan szabály, hogy márciusban a színházigazgató elmondja, kire számít, a színész pedig április végéig jelzi, hogy ő szeretne-e ott játszani tovább. Mivel a pályázat március végén dőlt el, nem érezném etikusnak, ha most küldenék el bárkit is, ráadásul ez egy erős közösség, amit így hirtelen belecsöppenve nem szeretnék megbontani. Úgyhogy, hacsak valaki önszántából nem dönt a távozás mellett, a következő évet együtt töltjük, megismerjük egymást, aztán jövő tavasszal meglátjuk, hogyan és merre tovább.

– Ön játszik majd?

– Kecskeméten nem tervezem. Pesten viszont megtartom az eddigi szerepeimet, bár újba nem kezdek. A Páratlan páros a 850. előadáshoz közelít, az Őrült nők ketrecében is több mint tíz éve játszom, nem szívesen hagynám félbe ezeket.

– Milyen színházat szeretne a Katonából?

– Kecskemét jó helyzetben van, mert három játszóhely is adott. A két kisebb helyen, a Kamarában és az eddig Üzemszínházként használt színpadon, amit át fogunk keresztelni Ruszt József Stúdiószínházzá, nyilván tudunk olyan különlegességeket játszani, amelyek csak egy szűkebb réteget érdekelnek. Mellettük van ez a csodálatos nagyszínpad, ahol szerintem népszínházat kell működtetni. Olyan helyet álmodtam meg, ami leginkább egy könyvtárhoz hasonlít: mindenki leveheti a polcról, ami érdekli.

Bándy Péter