– A szülei sorsára hogyan hatott, ami a nagyszülőkkel történt?

– Azt az utat járták be, amit a kulák gyerekek mind. Apámat a katonaság alatt internálták, fiatalon az iparba kényszerítették, így kezdte el azt a létet, amit nagyon sok paraszt származású fiatal, anyám pedig az egészségügyben helyezkedett el. Szolnokon élte a család az akkor szokásos, nélkülözésekkel teli életet. Apám később az erdészethez ment dolgozni, így kerültem kapcsolatba elég korán ezeknek a puskás embereknek a belső, zárt világával, ami akkor még nagyon szép világ volt. Hatalmas vadászatokra emlékszem, hosszú esti beszélgetésekre, amikor már Tiszafüreden éltünk egy gyönyörű erdőben, egy kastély mellett. A keresztapám, dr. Illés János Tolna megye egyik legjobb ügyvédje volt akkoriban, ezért a gyermekkorom egy részét a borvidék központjában, Szekszárdon töltöttem. Rendkívül intelligens ember volt, akinek a gondolkodása nagy hatással volt rám. ’56 után őt is internálták, mert a helyi munkástanács egyik vezetője volt; nekem gyerekként sokat mesélt erről az időszakról. Nála találkoztam egykori sorstársai között nagynevű papokkal, a magyar arisztokrácia még élő tagjaival, akik mintegy illegalitásban összejártak. Anyai nagyapám református presbiter volt, szintén nagyon bölcs ember, igazi magyar földműves, az ő földjeiből lett később a Mezőhéki Termelőszövetkezet.

– Az ön neve egy, a Kádár-rendszerrel erősen szemben álló művészcsoport tagjaként vált ismertté a ’80-as években. Hogyan kezdődött a közös létük?

– Szolnokon végeztem a középiskolát, egy igazi polpotista megye központjában, itt lettem először könyvtáros, később pedig, már a gmk-k időszakában grafikus, így alapítottam a megyei mozi üzemi vállalatnál egy reklámgrafikai céget. Így ismerkedtem meg tehetséges amatőr képzőművészekkel, velük alakítottuk meg az Inconnu Csoportot 1978. május 1-jén, s ez a mai napig meghatározza az életemet. A képzőművészet szinte minden ágával foglalkoztunk és élénk kapcsolatot tartottunk avantgárd művészekkel, ezért nagyon sokat leveleztünk. A műalkotások terjesztésének ezt a módját el is nevezték mail artnak, levelezési művészetnek. Lassanként észrevettük, hogy a leveleink egy része nem érkezik meg. Mint később kiderült, a rendőrség már akkor figyelt minket. Rájöttünk, hogy könnyebben célba érnek, ha fiktív címzettet írunk rájuk, az igazi címzettet pedig a feladó helyén tüntetjük fel, így hozzá érkezik „vissza” a levél, a rendőrség pedig nem ellenőrzi, mert a címzett nincs a listájukon. A nevünk is így keletkezett: az inconnu a posta hivatalos nyelvén, franciául ismeretlent jelent. Ha a címzett ismeretlen, ezt a bélyegzőt ütik a borítékra. Egy idő után a diktatúra már nem tudott minket elviselni, és szétverték a csoportot. Valójában a rendőrségi nyomás hatására kezdtünk politizálni. Tehát az én ellenzéki létem akkor kezdődött, amikor szembe találtam magamat annak a hatalomnak a nyomásával, amelyik bele akart szólni, hogy milyen grafikát készítsek és milyen könyvet olvassak. Ez a szellemi elnyomás volt a döntő számomra.

– Én először 1983-ban hallottam a nevüket, amikor a Beszélő megvásárlásakor kezembe nyomtak egy meghívót az Amnesty International nevű nemzetközi emberi jogi szervezetről szóló kiállításra. Elmentem a megadott címre Budán, a Lajos utcába, és egy nyolcadik emeleti lakásban találtam magam. Önök milyen úton-módon kerültek oda?

– Ellehetetlenült az életünk Szolnok megyében, annyira ránk szállt a politikai rendőrség. Szinte naponta voltak házkutatások, bírósági eljárások indultak ellenünk, zaklatták a feleségemet, és többeket megfenyegettek, megvertek, katonai büntetőszázadba hívtak be, ezért úgy döntöttünk, eljövünk. Az eredeti csoport így megszűnt, de a két alapító tag, Bokros Péter barátom és én, miután Budapestre költöztünk, újjáalapítottuk, mert úgy éreztük, ezen az úton már végig kell mennünk. Foglalkoztatási tilalom alatt álltunk, a megélhetésünk veszélyben forgott. A sokadik albérlet után ismerkedtünk meg a demokratikus ellenzék tagjaival, akikről később kiderült, hogy a java részük be volt kötve a másik oldalra, ezért ma már úgy hívjuk magunkat, hogy mi voltunk az ellenséges ellenzékiek. Nagyon érdekes élet kezdődött, rendőrségi zaklatásokkal, szabad európás interjúkkal, remélem, egyszer módom lesz ezt megírni. Így találkoztam Rajk Lászlóval, akinek akkor már volt egy-két lakása, többek között ez a Lajos utcai is, amelyben kialakítottunk egy galériát a Budapesti Kulturális Fórum évében. Artéria Galériának neveztük el, ahol harmincegynéhány kiállítást rendeztünk. A tematikájuk rendkívül változatos volt, Popielusko atya meggyilkolása után a lengyel Szolidaritás segítségével készítettünk egy megrendítő fotókiállítást, aztán a Szegényeket Támogató Alapnak is szenteltünk egyet, arról a döbbenetes nyomorról szólt, amelyben az ő segítőik dolgoztak. Számos képzőművészeti kiállításunk volt, heppeningek, könyvbemutatók, tehát nagyon pezsgő kulturális élet folyt ebben a magánlakásban, ahol vasárnap esténként néha 100-150 ember is összejött. Miután a csoport több tagja is kötődött ’56-hoz, a forradalom 30. évfordulóján rendeztünk egy megemlékezést Rácz Sándorral, Mécs Imrével, Halda Alizzal és a többiekkel, és ez az ’56-os vonal később is végigkísérte a személyes életünket. A szamizdat kiadásba akkor már elég komolyan belefolytunk, lényegében minden kiadót támogattunk a grafikáinkkal, a könyvterveinkkel, a borítók jelentős részét mi terveztük.

– Mikor kezdett enyhülni a politikai rendőrség nyomása?

– 1988 őszén mehettünk először Nyugatra egy hónapra. Akkor már Londonban élt Krassó György barátunk, aki az egyik szamizdat kiadót vezette itthon, mielőtt a Londonban meghalt bátyja hagyatéki ügyében Angliába utazott. Az ő segítségével ismerkedtünk meg a nyugati magyar emigráció több tagjával; közülük talán a legszorosabb barátság Zsille Zoltánhoz fűzött, akit igen nagy tudású szociológusnak és nagyszerű embernek ismertünk meg. Az életem nagy szerencséje, hogy ilyen formátumú emberekkel hozott össze a sors. Az angol parlamentben találkozhattunk több képviselővel az alsó- és felsőházból, lord Robert Scruthon is fogadott bennünket és meghívott egy vacsorára, ahol bemutatott az angol arisztokráciának. Gyuri becsempészett minket Tony Blair munkáspártjának kongresszusára is, ahol több közép-európai emberi jogi aktivistával együtt én is felszólaltam, ezek nagyszerű élményeim. Rendeztünk egy ’56-os kiállítást is, nagyon intenzíven éltük meg azt az egy hónapot, talán túlzottan is, mert amikor hazajöttünk, a hatóságok mindjárt el is kobozták az útlevelünket.

– Mikor kapták vissza?

– Amikor Grósz Károly, a kommunista párt akkori főtitkára Amerikában járt, a csoportból négyen is éhségsztrájkba kezdtünk, így adták vissza. Akkor már érződött, hogy felbomlik a rendszer, de azt nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan összeomlik. Bár tudtunk a máltai egyezményről, hiszen bejártunk több nagykövetségre is, különösen az amerikai követségre, ők rendkívül sokat segítettek. Egy Richard Baltimoor nevű diplomata hihetetlen aktivitással támogatta a magyar ellenzéket és benne a mi csoportunkat is. Őt nagyra becsülöm, ha egyszer módom lenne, felterjeszteném nagyon magas állami kitüntetésre, mert kiváló embernek ismertem meg. Az amerikaiaknak akkor úgy diktálták az érdekeik, hogy barátságosak legyenek és nemcsak ők, hanem az angol, a német, a kanadai követség is, sőt, amikor a francia külügyminiszter itt járt, külön is fogadott bennünket, mert az Inconnu név felkeltette az érdeklődését. Már a gengszterváltás előtti időről beszélek, 1987-88-89-ről, amikor felpörögtek az események. Erről az időszakról egy Krassó Györgytől kapott kamerával több száz órányi videofelvételt készítettem, ami Gyuri hagyatékában volt és nem tudni, mi lett vele. Sajnálom, hogy ez nem kerül a nyilvánosság elé, fontos lenne azoknak az éveknek a hiteles története szempontjából, mert a Beszélő kör kisajátította magának ezt a történetet és a maguk szemüvegén keresztül mutatják be, holott akkor már erősen tagolódott az ellenzék.

– A 301-es parcellát önök hozták rendbe. Láttam, milyen volt előtte, óriási munka lehetett. Honnan volt ennyi késztetés önökben?

– Tizennégy ’56-os megemlékezést rendeztünk már akkor, és úgy éreztük, borzasztó, hogy ez a kegyeleti hely ilyen állapotban van és nem látogatható. A barátaimmal összefogva kitakarítottuk, és – miután a rendőrség először elkobozta, aztán visszaadta – fölállítottuk azt az őskopjafát, amit Nagy Jenőnek, a Demokrata alapítójának az udvarán faragtunk meg. ’89-ben határoztuk el, hogy az összes ott nyugvó mártírnak faragunk egy kopjafát, természetesen nem 301 mártír van, csak ezt a számot szimbolikusnak éreztük, ezért állítottunk éppen ennyit. Nagy harcokat folytattunk a Történelmi Igazságtétel Bizottság akkori vezetőségével ebben az ügyben, és csak Nagy Imre lányának személyes közbenjárására sikerült véghezvinnünk, hiszen minden szabályt áthágtunk, senkitől sem kértünk engedélyt, úgy hoztuk létre az emlékparkot. A Vásárhelyi-féle TIB-es vonal borzasztóan ellenállt, hiszen le akarták nyúlni ’56-ot, mondván, hogy ez reformkommunista törekvés volt és a Petőfi Kör készítette elő. Akkor Krassó már itthon volt, közeledett június 16-a, Nagy Imre újratemetésének napja, és ebben az eufórikus várakozásban talán ő volt az egyetlen, aki kristálytisztán látta, mi fog itt történni. Minden szava beigazolódott az elhazudott rendszerváltásról. Talán jó is, hogy elment közülünk, mert nem tudom, túlélné-e azt a sok ocsmányságot, amit a demokratikus politizálás jelent ma. A június 16-i eseményre nem kaptunk meghívót, annak ellenére, hogy az egész életünk ’56-ról szólt, mert Krassóval és más radikálisan gondolkodó csoportokkal meg akartuk zavarni ezt az ünnepséget. Nem akartuk, hogy ott álljanak a koporsók mellett az egykori gyilkosok utódai; látnivaló volt, hogy itt az eljövendő szocialista párt legitimizálása folyik. Mi ki akartuk őket szorítani a hatalomból, teljes vagyonelkobzásra gondoltunk, esetleg emigrációba kényszerítésre, és bírósági pereket akartunk a diktatúra haszonélvezőivel szemben. De akkor a megegyezés már megszületett, úgyannyira, hogy az amerikai követség egyik munkatársa, egy bizonyos Lynch úr egy tárgyalás során, amelyet a Jurta Színházban folytattunk, nyíltan megfenyegetett bennünket. Azt mondta, hogy az egész rendszerváltás fölülről irányított, minden le van játszva, a két nagyhatalom megegyezett – és való igaz, hogy Magyarország akkor tele volt amerikai és orosz ügynökökkel, mindenütt ott voltak -, és ha nem maradunk a fenekünkön, az amerikai nagykövetség fogja kezdeményezni, hogy minket börtönbe zárjanak. Ez olyan éles fenyegetés volt, amitől meg kellett hátrálnunk, hiszen mögöttünk nem álltak erős szervezetek. Az a folyamat, amit mi szerettünk volna elindítani, lényegében Orbán Viktor beszédével elérte a tetőpontját és egyfajta verbális forradalom formájában megrekedt. Akkor már tudtuk, hogy a másik oldalon pánik van, égetik az iratokat, tehát volt egy történelmi pillanat, amikor magyar fiatalok tömegével elfoglalhattuk volna a televíziót, a rádiót és megtisztulhatott volna a magyar közélet, de ezt elsősorban az amerikaiak megakadályozták. Illetve lényegében a nagyhatalmak megegyezése akadályozta meg az igazság helyreállítását. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy a kommunista nómenklatúra át tudta váltani a politikai hatalmát gazdasági hatalommá és azt újra politikaivá. Így ülhetnek most a nyakunkon ugyanazok a cenzorok, pufajkások, ugyanazok a spiclik, akik annak idején üldöztek bennünket. A díszsírhelyekhez sem engedtek oda minket, úgyhogy a gyűjtőfogház előtti téren egy kisebb csoporttal álltunk és szinte könnyeztünk, amikor elmentek a protokollbuszok, amire nem engedtek felszállni. Akkor mi már nem fértünk bele a képbe, már eldöntöttek mindent: Göncz Árpád személyét is kiválasztották, Antall Józsefet is. Akkor ott megfogadtam, hogy ennek így nincs értelme, óriási csalódás volt ez számomra, kiábrándultam a politikából és részben a magyar társadalomból is, Krassó György bele is roppant, meg is halt később. Ôt, a lánglelkű forradalmárt kivetette magából ez a langyos értelmiség és az általuk támogatott megalkuvó politikai élet. Akkor bejelentettük, hogy feloszlatjuk az Inconnu Csoportot. Később nagyon sok európai nagyvárosba meghívtak bennünket kiállítani, avantgárd csoport lettünk, amely működött ugyan, de nem teljes gőzzel. Én magam nem tudtam elszakadni a politikától, bár azt reméltem, hogy így lesz. Működtetni kezdtem egy saját hírügynökséget Index néven, nagyon naiv voltam, azt gondoltam, meg lehet törni a hírmonopóliumot, rést lehet ütni a hazugság falán. Az akkor kialakult parlamenti pártok megölték ezt a kezdeményezést, nem volt érdekük, hogy független hírszolgálat működjön. A független értelmiségi lét teljesen halálra volt ítélve, be kellett volna állni valamelyik párt mögé, s aki erre képtelen volt, azt kiszorították a politikából. Ennek ellenére még a rendszerváltás után is sokáig dolgoztam a Szabad Európa Rádiónak, amelynek korábban külsős munkatársa voltam. De ott is hamar nyilvánvalóvá vált a szembenállás a Zsille-Lovas-vonal és a Kasza-Ribánszky-Láng Júlia-féle vonal között, így a rádió gyors ütemben kezdett szétrohadni.

– Hogyan lett kisgazda tanácsadó?

– A párt egyik alapító tagja keresett meg, és kérte a segítségemet, én pedig nem tudtam ellenállni, így láttam bele az első négyéves ciklusban az Országgyűlés munkájába, de amit ott láttam, még jobban kiábrándított. Az már igazi iszapbirkózás volt a hatalomért, a pénzért, teljesen leplezetlenül, a választókról már nem esett szó. Gusztustalannak éreztem, a képviselők 75-80 százaléka korábbi ügynök volt, olyan ellenlökést kaptam a politikától, hogy azt mondtam, itt most vége.

– Mégis beszállt újra, csak most a sajtó révén.

– Nem akartam, de nem tudtam megállni, hogy ne írjak az Amnestyről egy újságcikket a Magyar Nemzetbe, mert annyira felhúztam magam a magyarellenes kampányukon – lévén a magyarországi Amnestynek egyik alapító tagja -, de egyébként is nagyon idegesített, ahogy az SZDSZ lenyúlta ezt a szervezetet és elvitte balliberális irányba. Ezután hívott fel Tóth Gy. László, a miniszterelnök úr főtanácsadója, és a segítségemet kérte, mert úgy érezte, azzal a kommunikációs tehetetlenséggel, ami a Fideszt jellemezte, el fogjuk veszíteni a választást. Megdöbbentett ez, mert én kívülállóként ugyanígy éreztem. Tizenketten ültünk össze értelmiségiek időről időre, és rendkívül színvonalas beszélgetéseket folytattunk arról, hogy mi lenne a teendő. Ezekről Tóth Gy. László feljegyzéseket készített, amik részben eljutottak Orbán Viktorhoz, részben nem. Ez is megérne egy beszélgetést, hogy kik vették őt körül. Hiába láttuk, hogy közeledik a vég, nem volt hatásunk az eseményekre és a főtanácsadójának sem, mert nála befolyásosabb emberek, „raszputyinok” vették körül a miniszterelnök urat, azt kell mondjam, vesztére. Amikor a Sajtóklubban megüresedett egy hely, Lovas István, akit a Szabad Európa Rádióból már 15 éve ismertem, fölhívott, hogy szálljak be. Ez a hang, amely mindent őszintén kimond, egyedülálló a magyar sajtó történetében. Most először tört meg igazán a véleménydiktatúra. 2003-at a nagy változások évének érzem, úgy a világpolitikában, mint itthon. Hatalmas átrendeződés fog történni, a baloldal erodálódik, ez most már látható, a jobboldalon is válságjelenségek mutatkoznak, ugyanakkor megjelent egy körülbelül 15 százaléknyi erő, amely nem akarja folytatni az elmúlt 12 év politizálását. Egyszer véget kell hogy érjen a hazugságok és önáltatások korszaka.