– Hány nyelven beszél?

– Az első válasz, hogy tökéletesen egyiken sem, de mondjuk átlagos anyanyelvi szinten beszélek négyet, és azonkívül még kettőt úgy, ahogy. Mindig érdekelt a nyelvek egymástól való elválasztása, és ez az, amit minden erőmmel át akarok adni. Úgy látom, hogy a magyar nyelv mai helyzetében ez az egyedüli megoldás. Az, hogy mindenki folyamatosan tanuljon magyarul, és legalább egy másik nyelvet sajátítson el magas szinten.

– Nyelvésztől hallottam egyszer, hogy ne féljünk az idegen nyelv tanulásától, mert nem ront magyar nyelvtudásunkon, hanem éppen hogy jobban fogjuk beszélni saját anyanyelvünket is, ha egy másikat megismerünk. Nem tudtam hozzászólni, de ha lett volna alkalmam, azt mondtam volna, ez csak azokban a körökben van így, ahol ő mozog, a művelt emberek között. Ott ez igaz, azonban egy bizonyos műveltségi szint alatt éppen fordítva történik. Aki nem elég tudatosan beszéli saját anyanyelvét, arra óhatatlanul hat az idegen nyelv, rombolni fogja nyelvtudását.

– Teljesen egyetértek. A nyelvtudásnak különböző szintjei vannak. A második nyelvet elég jól kell ismerni ahhoz, hogy el tudjuk választani az elsőtől, hogy ne keverjük őket. Mert az is rossz, amikor például erős magyar hangsúllyal beszélünk angolul. Ezt senki sem akarja, mégis ez történik, ha az idegen nyelvet csak félig-meddig tanultuk meg. Fordítva még borzalmasabb, amikor valaki angol kifejezéseket kever magyar beszédébe, és néha nem is tudja pontosan, mit mond. Ezt halljuk lépten-nyomon, és én zagyvanyelvnek nevezem: egybeírva! Ugyanakkor él egyfajta latin-magyar nyelv is hazánkban, tanult emberek szinte kivétel nélkül ezt beszélik.

– Úgy tapasztalom, hogy az utóbbi tíz évben a latin kifejezések vihar iramban kopnak ki a köznyelvből.

– Ugyanakkor ömlenek be az angol kifejezések.

– Bár lényeges különbségnek tűnik, hogy a latin annak idején fölülről jött be nyelvünkbe, a művelt emberektől, az angol pedig alulról jön, az alacsonyabb szellemi színvonalú rétegektől.

– Ez így van. A nyelv állandóan változik, és amit ma átélünk, azt nyelvbomlásnak hívhatjuk. Ez a nyelvhalálhoz vezető út első állomása. Ne vigasztaljon minket, hogy ez szinte mindenütt a világon észlelhető. A nyelv szorosan összefügg a gondolkodással. Most az jut eszembe saját élettapasztalatomból, hogy én mindig a legnehezebb úton tanultam a nyelveket. Amikor például Olaszországból elmentem Argentínába, a hajón nekiálltam Cervantest olvasni, ami egy kicsit korai volt, hiszen alig tudtam néhány száz spanyol szót. Azt vettem észre minden nyelvváltásnál – merthogy életem során többször váltottam így nyelvet -, hogy hallatlan erőfeszítéssel csak azon az új nyelven akartam beszélni, írni és gondolkozni. Természetesen ilyenkor, amikor az ember szókincse eleinte néhány száz szóra szűkül, nem tudja ugyanúgy kifejezni magát, mint ahogy előtte a már jól ismert nyelven. Emiatt támad benne egy kellemetlen érzés, mintha megbutult volna. Rossz átélni, hasonlít a megsemmisüléstől való félelemhez. De ha mégis kitartunk amellett, hogy csak azon a megtanulandó nyelven gondolkozzunk, írjunk és beszéljünk, akkor a kezdeti meghökkenés után váratlanul gyorsan megy a tanulás. Meglepő módon, a fő élmény nem az lesz, hogy megtanultunk egy új nyelvet, hanem az, hogy mégis tudunk gondolkodni. Ez nagy tanulság, mert aki csak az anyanyelvét ismeri, nem érzi át, hogy a szókincs, a nyelv gazdagsága mennyire szükséges a gondolkodáshoz. Ami ma a tömegtájékoztató eszközökben történik, különösen a képcsatornák nagy részén, egyszerűen népbutító. Magán a nyelven keresztül butít, mert az elsilányított nyelv leszoktatja az embereket a gondolkodásról – most a durva kifejezésekről nem is szólva. Egy nyelvet igazán jól beszélni szellemi erőfeszítés, gondolkodást igényel.

– Ezen a téren talán a legnagyobb veszély, hogy szellemileg alacsonyrendű embereket mintaként állítanak a közönség elé.

– Kevesen veszik észre, milyen erősen tudja befolyásolni a nyelv az ember szellemi fejlődését, gondolkodását. Ha már említettük a kétnyelvűséget, igaza van abban, hogy csak a nagyon tudatosan beszélő emberek képesek elérni, hogy szétválasszák anyanyelvüket az idegen nyelvtől. Mivel a magyar nyelv összefügg önazonosság tudatunkkal is, a közös nyelvi végveszély, amiben az ország van, együtt jár a magyarságtudat gyengülésével, már-már elvesztésével. Kevés embert ismerek, aki komolyan büszke magyar anyanyelvére, pedig minden okunk meglenne rá. E büszkeség feltétele annak, hogy folyamatosan csiszoljuk saját nyelvezetünket, odafigyeljünk saját beszédünkre, saját írásunkra. Ne adjunk ki olyan írást a kezünkből, ami nincs a lehető legjobban megfogalmazva. Természetesen ki-ki a saját tudása szerint. Ha eme igyekezet mögött hiányzik a nemzettudat összetartó ereje, akkor erre sem leszünk képesek. Ezzel szemben, ha a nyelvet életre tudjuk kelteni a maga tisztaságában, e tiszta nyelv erősíti magyarságtudatunkat.

– Kicsit beszéljünk az életéről! Miért ment Olaszországba, onnan miért Argentínába és tovább?

– Kezdjük az elején.

– Az a legjobb.

– Budapesten születtem, és emlékszem korai éveimből apámnak egy mondatára. Azt mondta egyszer, már nem tudom, mivel kapcsolatban, hogy mi nem idevalók vagyunk. Hetven év kellett, míg rájöttem, mit jelent. Az utóbbi 15 évben gyakran járok Erdélyben, ahonnan a család származik. Amikor először láttam meg azt a falut és körülnéztem, a hegyek vonalai, az egész táj pontosan úgy nézett ki, mint gyerekkorom emléke Budán, a Rózsadomb tetejéről. Apám azért vett ott telket, épített házat, mert a körülötte lévő hegyek látványa szülőfalujára emlékeztette. Én már a harmadik nemzedék vagyok, aki ily módon menekültként élte az életét Trianon miatt. Nagyapámat, aki a zilahi tanítóképző igazgatója és a természettudományok tanára volt, 24 órás határidővel utasították ki, mert nem esküdött fel a román királyra. Hiába magyarázta, hogy az esküszegés lenne, mivel már felesküdött a magyar Szent Koronára. Ahhoz képest, hogy családunk legalább a honfoglalás óta ott élt, a 24 óra eléggé rövid határidőnek tűnt. Olaszországba úgy kerültem, hogy érettségi után kaptam egy olasz egyetemi ösztöndíjat, tudniillik a budapesti olasz tanodában végeztem 1942-ben. Addig óriási nehézségeim voltak a kötelező német nyelvvel. Amikor évekkel később Dél-Amerikából mentem Nyugat-Németországba, hamar és könnyen megtanultam németül. E tapasztalat jelzi, hogy a nyelvtanulás feltétele az ember szabad akarata, vagyis kell hozzá belső indíttatás. Kényszerből nem lehet jól nyelvet tanulni, ezért nem eredményes a tanterv szerinti kötelező nyelvoktatás.

– Dél-Amerikába miért ment?

– Egy elég szerencsétlenül sikerült házasság elől. Olaszországban akkor még nem volt válás, és gondoltam, a távolság legalább valamennyire megoldja a gondomat. Meg aztán a kíváncsiság is vitt. Azt hiszem, minden magyarban benne van ez a világot megismerni vágyás. 1947-ben mentem ki Argentínába, 5 dollárral a zsebemben, ami jóval többet ért, mint most, de akkor sem számított vagyonnak. Először elvállaltam egy akármilyen állást, csak hogy meg tudjak élni. Egy évre rá a Buenos Aires-i egyetem lélektani intézetében lettem tudományos munkatárs. A lélektan mindig nagyon érdekelt.

– A háború után kicsit föl is kapták ezt a tudományt.

– Igen, elsősorban a társadalomlélektan kezdett fejlődni, mert a háború szörnyűségeit igyekeztek megérteni, feldolgozni, hogy hogyan történhetett, hogyan bírták ki az emberek. Engem tulajdonképpen a lelki gyógyítás területe érdekelt, sokáig szerettem volna lélekelemző lenni. Annak csak egy változata sikerült, de nem bántam meg. Ebből született a rövid lélekelemző kezelésről szóló könyvem, legismertebb munkám. Japánban is kiadták. Az eredeti mélylélektani kezelés során a segítő általában igen szűkszavú, s e látszólagos tétlenség a végtelenségig meghosszabbíthatja a kezelést. Vannak, akik egy életen át járnak hozzá, és ebbe ő is belegabalyodhat. A rövid módszerben az idő nyomását használjuk, hogy a gyógyulni akaró személy szembesüljön igazi bajával. Tudatosítjuk az illetőben, hogy együttléteink száma véges, azt jól fel kell használnia.

– Ezzel még Dél-Amerikában foglalkozott?

– Nem, akkor már Londonban éltem. Tizenhat évig végeztem e munkát magángyakorlatban. De csak addig érdekelt igazán, amíg a lényegét át nem láttam, míg meg nem tudtam írni ezt a könyvet.

– Mikor jött végleg haza?

– 1996 májusában tértem haza Londonból, már azzal az elhatározással, hogy nem akarok többet lélekgyógyászattal foglalkozni. Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy tegyek valamit a magyar nyelv ügyében. Volt egy átmeneti időszak, hat év, amikor itt az egyetemen tanítottam végzős lélektan hallgatókat, akik szakfordítónak készültek. E munka azért volt vonzó számomra, mert ötvözte a két érdeklődési kört. Szerették volna, ha angolul adok elő, de mondtam nekik, hogy nem ezért jöttem haza 54 év távollét után, hogy most megint idegen nyelven beszéljek. Elfogadták azt a javaslatomat, hogy az együtt töltött idő – egy teljes délután minden héten – első felében csak angolul beszélünk, a második felében pedig pontosan ugyanarról adok elő magyar nyelven, és vitatkozunk úgy, hogy egyetlen idegen szó sem hangzik el. Ez kitűnő szellemi gyakorlat volt a hallgatóknak is, nekem is. Természetesen, ha hibáztam, ők is kijavíthattak engem, hiszen itt kölcsönös segítségről volt szó. Meglepett, amikor a végén többen kijelentették, most először értették meg a lélektant. Sajnos úgy tűnik, e szakon a fiatalok főként egy titkosított szaknyelvet tanulnak. Nem a lelki jelenségeket, folyamatokat tanulmányozzák, hanem inkább azt, hogy miként kell ezekről beszélni latin-magyar szaknyelven. Ettől gondolkodásuk elsilányul, felszínessé válik. Egy másik érdekes jelenséget is említenék. Minél jobban megtanulták elválasztani a két nyelvet a hallgatók, annál nehezebben viselték el, ha jelenlétükben valaki latin"magyarul vagy zagyvanyelven beszélt. Ami ez utóbbit illeti, van egy fájdalmas példám. A délvidéki szörnyűségekkel kapcsolatban fölmerült az a szó, hogy atrocitás – a mai napig is lehet a sajtóban olvasni. Egyszer a szerb államfő nagyon határozottan megcáfolta, hogy ott atrocitások történnének, és neki van igaza. Tudniillik az angolok az atrocity szót általában csak akkor használják, ha tömegmészárlás történik. Ettől kezdve a magyar sajtó beszámolói hiteltelenné válnak a külföld szemében. Ezzel rengeteget ártunk a magyar ügynek. Egyetlen egy zagyvanyelvű szavunk miatt a szerbek joggal mondhatják, hogy a magyarok túloznak. Valakinek le kellene ezt állítania. Igazán annak örülök, ha egy-egy emberben megpillantom a felismerés szikráját, hogy beszélhetne jobban magyarul. Akivel én találkozom, igyekszem megfertőzni. Csodálatos érzés, amikor hallom, hogy már saját magát javítja az illető. Akkor tudom, hogy jó úton vagyok.

– Mennyire terjed ez a „fertőzés”?

– A Magyarító könyvecske, amellyel igyekszem segíteni azoknak, akik szeretnének átváltani tiszta beszédre, már ötödik bővített kiadásban fogy el. Szerintem a tiszta magyar nyelv meghatározása úgy szólhatna, hogy eredeti gyökökre épül. A Habsburgok magyarellenes országlásának egyik eredménye a mai napig, hogy hivatalos szótáraink elavultnak nyilvánítják a gyököt, mint nyelvészeti fogalmat. Talán azért akarják megfojtani, mert gyökrendszerünk nyelvünk lelke. Mihelyt ezzel tisztában vagyunk, nincs többé vita arról, hogy melyik szó magyar, melyik nem. Fölteszek egy kérdést. Miért mondjuk, hogy csőre van a madárnak, mi az, hogy csőr?

– Szerintem cső orr. Nyelvújítás kori szó.

– Ez igen! Ön az első, aki tudja. Már sok ismerőst megkérdeztem. Teljesen egyezik a magyar nyelv szellemével ez a szóalkotási mód. Azokban a csoportokban, ahol elhatároztuk, hogy mindenki igyekszik tisztán magyarul beszélni, hamarosan csodálatos együvétartozás-hangulat keletkezik, még teljesen ismeretlenek között is. Megkönnyebbülés érezni, hogy a csoportban mindenki ugyanazon a kifejezésen ugyanazt érti. Közös öröm nyelvünket felfedezni, és együtt egyre több magyar szó és gyök ősi hátterét megérteni.