Motyog és hadar

Nem kell mélyre ásnunk a közösségi médiás hozzászólások között, hogy a magyar filmek párbeszédeit illető kritikákra leljünk. „A színészek csapnivalóak, nem tudnak artikulálni…” „Nagyon jó film lenne, csak a beszédhang sok helyen érthetetlen, úgy kell kikövetkeztetni, mit mondanak…” „Többször visszatekertem, hogy kihámozzam, mit mondanak, de ritkán jártam sikerrel. Nem hangsúlyoznak…” „A fiatal színészek egyre rosszabbul beszélnek. Hadarnak vagy motyognak, és ez nagyon idegesítő…” „A mai fiatalok egyszerűen nem tudnak artikuláltan beszélni. A főszereplő fiatal nők egytől egyig félig nyitják ki a szájukat, a fogaik között sziszegnek, ami nekem sokszor már az érthetőséget is zavarja, pedig a hallásom még rendben van…” „Embertelenül vontatott cselekményvezetés, halkan előadott, mindenféle érzelmet nélkülöző dialógusokkal televágott történelmi dráma. Olyan, mintha a filmben mindenki váliumon élne. De azt az érzést is kelti, mintha olvasnák a szöveget…” és „az utószinkron pocsék, vagy nem is volt? A színésznő artikulációja elég egysíkú. Leszinkronizálhatták volna normálisan…”

A hozzászólásokból egyértelműen kirajzolódik, hogy nem csupán technikai problémáról van szó. A párbeszédek érthetőségének kérdése egyre időszerűbbé válik a streamingszolgáltatások térnyerésével és az egyre könnyebben hozzáférhető nemzetközi filmekkel. A nézők hozzászoktak a minőségi hangfeldolgozáshoz, emiatt a magyar filmekben sokak által tapasztalható hangproblémák még feltűnőbbek. A filmes közönség egyre kritikusabban viszonyul az olyan magyar produkciókhoz, amelyekben a dialógusok követése külön erőfeszítést igényel a nézőtől. Mi határozza meg a párbeszédek érthetőségét? Vajon elegendők-e a hangtechnikai megoldások – mint a kifinomult felvételi módszerek, az aprólékos utómunka vagy az utószinkron –, hogy a színész beszéde tisztán és érthetően szólaljon meg a filmvásznon, vagy a kérdés sokkal összetettebb megközelítést igényel, amely a művészi tényezők mélyére nyúlik?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem sajtóosztályával folytatott telefonbeszélgetéseink során többször próbáltunk választ kapni arra, kik volnának az intézmény részéről illetékesek, hogy megszólaljanak a téma kapcsán. Azt kérték, e-mailben küldjünk kérdéseket. Megtettük, ám megkeresésünkre hosszabb idő elteltével sem érkezett válasz. Az e-mailben arról érdeklődtünk, milyen módszerekkel készítik fel a hallgatókat az érthető, mégis természetes beszédmódra a filmforgatások során, valamint mi a véleményük arról, hogy egyes magyar filmekben a beszéd nehezen követhető, és miként lehetne ezen javítani. Felvetettük az élő színpadi színészi játék és a filmekben alkalmazott artikulációs technikák közötti különbségek kérdését is. Szerettük volna megtudni, hogyan érik el a szinkronszínészek kiemelkedő szakmai színvonalát, és vajon ebből a gyakorlatból átültethető-e valami a filmes színjátszásba. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy az elmúlt években tapasztaltak-e változást a filmek artikulációjában vagy a hangtechnikai megoldásokban, illetve arra, hogyan hat a művészi szándék – például a realizmus – a párbeszédek érthetőségére. Arra is rákérdeztünk, hogy technikai vagy pedagógiai szinten mire volna szükség a beszéd érthetőségének javításához, és hogy van-e együttműködés a hangmérnökök, rendezők és színészek között mindezek érdekében.

Úgy gondoltuk, ezek a kérdések szélesebb körű érdeklődésre tarthatnak számot, az SZFE részéről mégsem vállalta senki, hogy választ adjon rájuk. Megkerestünk több aktív filmrendezőt is, akik érdemben szintén nem válaszoltak megkeresésünkre. Egyikük határozottan jelezte, hogy a párbeszédek érthetőségével kapcsolatos problémát nem tartja releváns kérdésnek. Ahogy fogalmazott, „az említett problémával kapcsolatban semmi értelmes gondolatom nincsen, sem pró, és sem pedig kontra, nem is nagyon érdekel ez a jelenség, ez egy végtelenül szubjektív dolog, úgyhogy nyilatkozni sem szeretnék róla”.

Egy névtelenséget kérő színésznő – nevezzük Melindának – azonban vállalta, hogy részletesen megosztja gondolatait a témáról. A színésznő szerint a párbeszédek érthetőségének kulcsa nemcsak technikai kérdés, hanem szoros összefüggésben áll a színészi játék hitelességével és a rendezői koncepcióval, a rendezői színészvezetéssel.

– A rendező határozza meg nemcsak a kamera szögét, a képarányokat, hanem instruálja a színészeket úgy, hogy az artikuláció vagy az érzelemkifejezés hiányát korrigálni lehessen. Ugyanakkor ez szubjektív folyamat, sikeressége a rendező tapasztalatán és kommunikációs képességein múlik – magyarázta.

Rávilágított arra a tendenciára, hogy a rendezők előszeretettel alkalmaznak színészek helyett amatőröket, mert attól tartanak, a színészek túlzottan „játszanak” a szerepükben.

– Emiatt van a színészekben félelem, amely oda vezet, hogy természetesebb játékstílusra kényszerítik magukat. Ez szélsőséges esetekben monoton beszédet vagy élettelen alakítást eredményezhet. A természetesség akkor válhat életszerűvé, ha a színész tisztában van vele, mi a szerepe a történetben és tudja, hova kell eljutnia az elejétől a végéig – mondta Melinda.

A filmes és színházi játék különbségeiről szólva kifejtette, míg a színházban a nagyobb gesztusok és a hangosabb artikuláció érvényesül, a film intimebb közeg, visszafogottabb alakítást, gyakran természetesebb megszólalásokat követel, ami motyogáshoz, monoton hangvételhez vezethet. Felhívta rá a figyelmet: ha a rendező azt kéri a színésztől, hogy legyen természetes, az gyakran az érzelmek elfojtását vagy minimalizálását eredményezheti.

– Mit is jelent az, hogy természetes? A norma szerint a hétköznapi életben nem fejezünk ki érzelmeket, maszkok mögé bújunk, ridegek vagyunk. Attól azonban az érzelmek még bennünk vannak, és egy színésznek ezeket meg kell mutatnia. A valódi természetességhez elengedhetetlen, hogy képes legyen érzelmeket közvetíteni még a legfinomabb gesztusokkal is.

A kisebb költségvetésű magyar produkciók esetében gyakran nincs elég idő és lehetőség a színészi próbákra és finomhangolásra, pedig az előzetes próbák, amelyek során a színész megértheti a karakter ívét, elengedhetetlenek lennének a minőségi produkciók szempontjából. Ugyanis a karakterépítés szoros összefüggésben áll a beszéd érthetőségével, azaz a színésznek pontosan tisztában kell lennie szerepének céljával, a történet kontextusával, és azzal, hogy milyen érzelmi ívet kell bejárnia a jelenetek során. Ha mindez nincs megfelelően kidolgozva, a párbeszédek üressé és monotonná válhatnak. Éppen ezért a rendezőnek fontos szerepe van abban, hogy világos és egyértelmű utasításokat adjon, amelyek segítenek a színésznek abban, hogy érzelmeket vigyen a dialógusokba, és hitelesen kapcsolódjon a nézőkhöz.

– A jól megformált karakter, amelynek személyisége és érzelmi állapota összhangban van a történet világával, automatikusan befogadhatóbbá válik. A nézők számára egy hiteles karakter egyúttal érthetőbb párbeszédeket jelent, mivel az érzelmek erősítik a szavak jelentését, és kapcsolatot teremtenek a szereplők és a közönség között – tette hozzá.

Saját tapasztalatait felidézve elmondta, színésztanulmányai alatt osztályfőnökének köszönhetően a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendező szakos hallgatókkal dolgozhatott együtt.

– Az egyetemi évek alatt nagyon sokat tanultunk egymástól, de sajnos a filmes és színházi szakma ritkán találkozik. A filmesek gyakran nem ismerik a színészeket, a színészek pedig a filmeseket, ráadásul a filmesek ritkán látogatnak el színházi előadásokra. Ez mind hátráltatja a magyar filmgyártás fejlődését – fejtette ki.

Kérdésünkre, miszerint az utószinkron javíthat-e a párbeszédek érthetőségén, úgy válaszolt, hogy az utószinkron elsősorban a forgatás során felmerülő technikai problémák kiküszöbölésére szolgál, mint például a háttérzajok, akusztikai nehézségek vagy nem megfelelő hangfelvételek.

– Az utószinkron önmagában nem jelent megoldást arra, ha a színészek motyognak, vagy ha a párbeszédek érzelemmentesek. A forgatás során a rendezőnek kell biztosítania, hogy a párbeszédek hallhatóak és érthetőek legyenek – magyarázta.

Az utószinkron alkalmazása mellett a filmkészítőknek arra kellene törekedniük, hogy már a forgatás során nagyobb figyelmet fordítsanak a hangminőségre és a párbeszédek érthetőségére. Ennek érdekében a rendezőnek és a hangosztálynak folyamatosan monitoroznia kellene a hangfelvételeket és azonnal jelezniük, ha probléma merül fel. Melinda úgy véli, a párbeszédek érthetősége érdekében fontos, hogy a rendező és a hangosztály egyaránt figyeljen a színészi teljesítményre.

– A forgatás során a rendezőnek fülhallgatóval kell ellenőriznie a hangminőséget, és jeleznie, ha a párbeszédek érthetetlenek. A motyogás megszüntetése önmagában nem oldja meg a problémát, a hitelesség és az érzelmek hiánya is hozzájárul dialógusok érthetetlenséghez. Ha nem érthető, amit a színész mond, arra fel kell hívnia a figyelmét. Ez a jelzés gyakori a színházban, de filmforgatáson még nem tapasztaltam ilyet – tette hozzá.

Hazánkban a szinkronizálás hosszú múltra tekint vissza, amelyet a kiemelkedő minőség és szakmai precizitás jellemez. Ez az igényesség sok néző számára etalonná vált, hiszen a magyar szinkron nemcsak érthetővé teszi a látottakat, de az érzelmeket is hihetően közvetíti, ezért a hazai gyártású filmektől is természetes elvárás, hogy ugyanilyen magas szintű beszédminőséget nyújtsanak. Ennek ellenére gyakori az éles kontraszt. Felmerül a kérdés: miért marad el a filmes dialógusok minősége a szinkronok színvonalától?

Valaki, aki jelentős szinkrontapasztalat birtokában van, vállalta, hogy nyilatkozik a témáról. A szintén a neve elhallgatását kérő színész szerint a szinkronszínészeknek precíz kontroll alatt kell dolgozniuk, ahol az érzelmek és a hangsúlyozás tiszta és érthető közvetítése elengedhetetlen.

– A szinkronstúdiókban a környezet zavaró tényezőktől mentes, a szöveget akár többször is fel lehet venni, amíg a kívánt eredményt el nem érik. Ezzel szemben a filmes forgatások során a színésznek sokszor a helyszín hangulati és technikai kihívásaihoz kell alkalmazkodnia. A szinkronban minden szónak helye van, míg a filmforgatáson az érzelmek gyakran a technikai tisztaság rovására mennek – tette hozzá.

Elengedhetetlen volna a színészek megfelelő beszédtechnikai képzése is, amely segítene összekapcsolni a színházi és filmes játékot a szinkronban megszokott precizitással. A rendezők és a technikai stábok közötti kommunikáció javításának fontosságát illetően pedig egyetért Melindával.

Miért nem jelentett gondot a párbeszédek érthetősége a szocializmus alatt készült alkotásokban, amikor a technikai felszereltség és a hangfelvételek minősége messze alulmúlta a mai lehetőségeket? A válasz talán abban rejlik, hogy a kor filmkészítésének alapjaiban gyökerezett az a mély elkötelezettség, amely a kommunikáció tisztaságát és a művészi hitelességet egyaránt alapvető értékként kezelte, miközben nagy súlyt fektettek arra, hogy a párbeszédek az érzelmek átadását is szolgálják. A laikus néző számára is egyértelmű, hogy a probléma nemcsak technikai, hanem mélyebb alkotói és művészi kérdéseket is érint. A régi magyar filmek példája is azt mutatja, hogy a dialógusok minősége nem kizárólag a technikai fejlődéstől függ, sokkal inkább múlik a művészi szemléleten, a színészek és rendezők hozzáállásán, valamint azon, hogy a párbeszédek érthetősége mennyire szerves része a filmkészítés egész folyamatának.