A giccsről többségünknek cica és fonalgombolyag, tóparton ringatózó hattyúpár képi témája jut először eszünkbe, ám ez csupán elhanyagolható része a huszadik században diadalt ülő giccs uralmának. Napjainkra ugyanis veszélyessé, rafinálttá vált, már nem marad meg az álművészet keretei között: kitüremkedett a valóságba. A szappanoperák szirupos és hamis idillje, a kereskedelmi televíziók ízléstelen, modernkedő, harsány képi világa éppúgy a giccs kategóriájába tartozik, mint a kertes házak „hangulatos” díszéül szánt kerti törpe és műmárvány szökőkút, és giccs az a színpadias mozdulat is, ahogy a Himnusz alatt álszent módon a szívre lendül a kéz.

Mert mi a giccs tulajdonképpen? A „középszer boldogsága, egy társadalmilag szentesített mértéktartó, megnyugtató ízléstelenség örömeiben való általános, titkos osztózás” írta Abraham A. Moles francia filozófus.

Mi pedig hozzátehetjük, a legkifinomultabb ember sem tudja kivonni magát a hatása alól, példának okáért tegye a szívére a kezét az, aki nem lágyul el karácsony táján egy téli városkát formázó kerámia gyertyatartó látványától!

Senkit sem hagy érintetlenül a giccs. Akkor is, ha szép hazugság, ahogyan Milan Kundera cseh író mondja: „Amint felismerjük, hogy a giccs hazugság, a giccs többé nem giccs. Elveszíti autoritárius hatalmát, és ugyanolyan megható, mint minden más emberi gyengeség. Mert egyikünk sem felsőbbrendű ember, hogy tökéletesen érintetlenül hagyja a giccs. Bármennyire megvetjük is, a giccs az emberi sorshoz tartozik. A giccs forrása a lét határozott igenlése.” Kundera megállapításaira rímelnek Komlós Aladárnak a Nyugat című folyóiratban megjelent sorai: „azért gyűlöljük a giccset, mert ha homályosan is, érezzük, hogy gyönyöre hazugságon alapul, ez pedig lealacsonyít; s tán azért kell tiltakoznunk ellene, mert minket is vonz minden alacsony gyönyör, csak mi nem akarjuk megadni magunkat…, s mert öntudatlanul talán irigyeljük is azokat, akik megengedik maguknak a giccs élvezetét…” Ha jól meggondoljuk, Komlós e megállapításával megelőlegezte a fogyasztói társadalom életérzését. Hiszen az ember boldogságra törekszik, s mivel ritkán adatik meg ez a pillanat az életben, a giccs kihasználja esendő vágyunkat a tökéletesre, s a maga olcsó alkujával azt kínálja: ha boldog akarsz lenni, engem kell csodálnod.

A középszer boldogsága

Nem véletlenül kapta hát a tapolca-diszeli Első Magyar Látványtár legújabb, giccsel foglalkozó tematikus kiállítása azt a címet: Minden ember boldog akar lenni. Vörösváry Ákos évtizedek óta gyarapodó giccsgyűjteménye – immár a Látványtár tulajdonában –, és a nemrég elhunyt Lukácsy Gábor és családja által a Látványtárnak adományozott giccskollekcióra épülő tárlat több száz darabja, festmények, szobrok, kisplasztikák, bútorok, porcelán- és gyertyafigurák mind e kétes értékű esztétikumról mesélnek.

– Azért van a giccsnek óriási keletje, mert olyan, mintha az lenne, aminek látszani igyekszik, pedig nem az, s a boldogság könnyű elérésének illúzióját ígéri – foglalja össze a giccs lényegét a Látványtári gyűjtemény kezelője, Vörösváry Ákos. A kiállított képek többségéről sugárzik az együgyű idill: az éjszakában vágtató paripa, tóból kortyolgató szarvas, valószínűtlenül vörös pipacs harsány díszítésű vázában. A rendezők igyekeztek téma szerint csoportosítani az anyagot, így született A kastély és lakói vagy éppen a Nagy Angyal Fal című egység.

– A giccs sokkal bonyolultabb probléma annál, mint csupán a közhelyszerű témák édes-bús feldolgozása. Az alkotók közt vannak persze középszerű piktorok, „giccsőrök”, akik féltehetségük okán alkotják kétes értékű munkáikat, de vannak tanulatlan naivok is, akik őszinte közlésvágytól hajtva, s többnyire figyelemre méltó tehetséggel alakítják képeiket. Ám akadnak kártékonyak is, mint a „snellezők”. Ők a gyors grafikák, akvarellek készítői, általában városrészleteket, portrékat rittyentenek fél óra alatt a turisták örömére. Virtuóznak tűnő munkáik azonban felszínesek, lelketlenek. Értékesnek mutatják magukat, de kíméletlenül becsapják a vásárlót. A közönségre nézve a legártóbbnak azonban a művészet nagy zsonglőreit tartom, ide sorolható például Szász Endre is, aki jó néhány munkájával, így a naptársorozatával a magas művészet álarcát húzta a giccsre – mondja Vörösváry Ákos, figyelmeztetve a közönséget a nem éppen nemes alkotói hozzáállásra. Egyébként a magas művészet utánzása kedvelt témája a giccsnek, sokszor előfordul az is, hogy nagy művész által megfestett téma egy középszerű alkotó művein jelenik meg.

A gyűjtő és a szelídítő

A giccsnek mint jelenségnek azonban nemcsak megmosolyogtató vagy bosszantó művek, hanem izgalmas kísérletek is köszönhetőek. Ilyenek a giccsszelídítő Elekes Károly munkái, amelyekből a „Tunning” című kamarakiállítás született. Remekül kiegészíti a Látványtári giccsgyűjteményt, bemutatván, hogy egy gyenge minőségű, de nem teljesen jellegtelen giccsnek a képzőművész hogyan ad új értelmet, hogyan „tuningolja” fel azt. Akad az ilyen munkák közt tájkép, például A hibák megtekintése, amely egy hatalmas szemű figura belerajzolásával mutat rá a kép szerkesztésének hibáira – persze e látásmódhoz jó adag humor is szükségeltetik.

Akárcsak a gyűjtemény gondozásához. Ám véletlenül sem gúny, inkább szelíd irónia. Ahogyan Vörösváry Ákos mondja: jókedv és kíváncsiság is kell ehhez a munkához. S hogy miért kezd el egy műértő giccset gyűjteni? Például azért, mert ez a szalonképtelennek tartott képi világ kívül esik a gyűjtőtársadalom érdeklődésén, szűz terület.

– Gyűjtőként én inkább végzek kutatómunkát, minthogy befektetői szempontok vezessenek. A giccs akkor igazán jó, ha erőteljes hatást vált ki a szemlélőből. Ha például megmosolyogtat, mert egyszerre groteszk és végzetesen ügyetlen: ez az ötvözet szinte már bájos – mutat példaként egy aktot ábrázoló képre Vörösváry Ákos.

A festmény női modellje bamba tekintettel egy almát harapdál, s meztelen testét olyan bumfordira festette meg az alkotó, hogy a látvány páratlan a maga nemében. A kép összhatását fokozza a burjánzóan díszes enteriőr, a modell mellett álló roskadozó gyümölcsöstál: ez a giccs valóban nem unalmas.

S mielőtt azt hinnénk, a giccs elsősorban a látvánnyal operál, álljon itt egy bukolikus idill rímbe szedve, hétköznapi költő tollából: „Az én szívem árnyékába/ Virágzik egy nefelejcs/Néked adom kedves/ Hermia hogy engem/Soha elnefelejts.” A versike a háború előtti időszak emlékkönyvőrületének és a szöveges giccsnek igen elragadó példája.

– Arra, hogyan ismerjük föl a giccset, nincs egységes recept. Az alkotás előadásmódját, vagyis „nyelvezetét” kell figyelni, és akik egyszer ráéreznek, azok később könnyen eligazodnak e témában – utal a kiállítás rendezője arra, hogy sokan nem veszik észre a giccset, ezért is szőhette át napjainkat ilyen ijesztő mértékben. A női magazinok címlapjai remek példák erre: ha egy vonzó nőt idilli pózban, retusálva mutatnak be az olvasóknak, a szépség elillan, megszűnik a természetesség, de mi elhisszük, hogy valódit látunk.

Koronként változik az is, mi számít giccsnek. Ami ma még nem giccs, holnap könnyen azzá válhat, s volt már példa a fordítottjára is. Ilyen a szecesszió megítélése. A maga korában giccsnek tartották a „jó konzervatívok”, ma pedig a polgári otthonok megbecsült darabjaivá váltak a szecesszió tárgyai. És persze hasonló változáson ment keresztül a politikai giccs is.

S ha már politika, érdemes rámutatni arra a diszkrét ellentmondásra, ami a diktatúra esztétikájára annyira jellemző volt: a Művészeti Lexikon 1981-es kiadása a giccs címszó alatt fontosnak tartja figyelmeztetni az olvasót, hogy „a népi demokrácia kulturális munkájának egyik fő feladata a giccs hatásának korlátozása, és megszüntetése.”

Eközben a diktatúra az egyik legnagyobb giccstermelő rendszer, találó példa erre a kiállításon helyet kapott, Sztálin halálakor írt vezércikk, amely a generalisszimusz pótolhatatlanságát gyászolja.

A giccs virul, a kultúra haldoklik

A kortárs képzőművészet bátran nyúl a giccs témájához, persze idézőjelbe téve azt, mint például Anna Margit, aki sajátos technikai megoldással vásári giccseket idézett meg előszeretettel a festményein. Vagy Schéner Mihály, akit a népi giccs mézeskalácsvilágának jellegzetes figurái is megihlettek. Éppen ezért a Látványtár kiállítási anyagába kerültek olyan munkák is, amelyek reflektálni akartak e jelenségre. Így a Zuzu–Vető (Méhes Lóránt és Vető János) szerzőpáros Csendélet című képe, amely vibráló rózsaszín, sárga és zöld színeivel, kavargó formáival a nyugalom szöges ellentétét váltja ki a szemlélőből. Vagy Szemadám György és Díner Tamás „Szeretettel…” című fényképe, amely az ’50-es évek portréinak gejl hangulatát idézi. S látható Szemadám egy hatalmas olajfestménye, az „Emlék” című kép is, amely a képeslapok bárgyú idilljét nagyítja fel a pop art gesztusában.

– A magas művészet sok esetben reflektál a giccsre, de akad ezek közt szemfényvesztő alkotás is. Nehéz művészetnek tekinteni például Jeff Koons képzőművész életnagyságú, színes műanyag szobrait, amelyeket korábbi feleségével, Cicciolinával történt szeretkezéseiről készített. Ezeket én inkább a gejl, aberrált giccs kategóriájába sorolom, hiszen Koons nem csinált mást, mint egy intim jelenetet átemelt a giccs egy másik stádiumába, a fogyasztói kultúra világába – mondja Szemadám György, aki kiábrándítónak tartja, hogy a kiállítótermek szentélyébe egyre gyakrabban begyűrűzik ez a művészetnek álcázott hordalékvilág. Ám a giccs másik oldala még ennél is fájdalmasabb.

– Mi már nem kultúrában élünk, hanem szubkultúrák tengerében, s amit mi valaha kultúrának tekintettünk, mára leértékelődött. A giccs ma már lelkiállapot, életérzés – teszi hozzá a művész, aki szerint éppen ezért már nincs értelme e kategóriának. – Pedig volt idő, amikor a giccsnek meg lehetett bocsátani, lehetett szeretni. Ilyenek például az első világháború után a seregből hazatért katonák számára sorozatban gyártott háborús emléklapok, amelyek többségén egy szilaj ló látható, hátán fess katonával, a háttérben a Lánchíd vagy a budai Vár. Ezekre a katonák saját fényképeiket ragaszthatták. Elképzelem azt az alföldi parasztgyereket, aki hazament a szülőfalujába a háború borzalmai után, s ha kérdezték, bizony nem szívesen mesélt a harctéri hőstetteiről, viszont ott lógott a szobája falán ez a háborús emléklap, amely elfeledtette a katonaság alatt átélt szörnyűségeket. Ezek a képek persze giccsek voltak a javából, gyermeteg, önvédelmi giccsek, de megvolt a funkciójuk, akkor is, ha ez egy jó nagy hazugság volt – magyarázza a képzőművész, aki szerint nem a giccs témája a hazug, hanem a tartalom és a forma összefüggése, ha olyan, mint az a képzavar: az „ólomsúlyú gondolat papírlábakon jár”.

Szerinte az utóbbi esetekben a giccs a vigasztalás „művészete”, fájdalomcsillapító, hiszen a félelem áthatja az ember cselekedeteit, életét, s a giccs erre vigasszal szolgál. A mai társadalmat elárasztó giccsözön azonban ahhoz a fekélyhez hasonló, amely elborítja a pestises beteg testét, s a ragály visszafordíthatatlan: éppen, mint a modern társadalom kulturális hanyatlása.

Szentei Anna