– Mi volt a hosszú hallgatás oka?

Baradlay Richárd: – Kilépett a gitáros és a dobos, majd jöttek helyette mások, akikkel vettünk egy nagy lendületet, és írtunk számokat, de ez a lendület valamiért megtört. Egyre nehezebben tudtuk egyeztetni a próbákat, talán azért, mert mindenki negyven körül van az együttesben. Születtek a gyerekek, és mindenkit lekötött a „civil” foglalkozása is. A legelején, tizenhat éve, a döntés az volt, hogy nem ebből akarunk élni. Így alakult. Zenélni akartunk, azért írtunk dalokat, hogy azok megszülessenek, és ez az alkotás nekünk jólessen. Már akkor átláttuk, hogy azzal a hozzáállással, ahogy mi zenélünk, nem lehet megélni.

– Mi kell a profizmushoz?

B. R.: – Figyelembe kellene venni, mit akar a piac, statisztikát készíteni.

Losonczy Pál: – És a fogyasztókat kiszolgálni, amire mindenki szakosodik. Itt nem nemzet van, nem is nép, sőt a lakosság is megszűnt, csak fogyasztók vannak. Viszont a politikai felhangokat mindig is kerültük, a zenénk nem erről szól.

B. R.: – Idealisták voltunk ’89-ben.

L. P.: – Volt egy olyan időszak, hogy az emberek elfogadtak bármit, és a média sem volt ilyen megszűrt. A rádiók mögött nem volt profiorientált tulajdonos, aki a statisztikákat lesi. Akkor folyamatosan mindent játszottak.

B. R.: – Havonta nyíltak klubok, amit olyan emberek nyitottak, akik szerették a zenét, tudták, mit akarnak, és ehhez kialakult egy törzsközönségük. Különböző szellemiségű helyek jöttek létre, így megvolt a közege minden zenekarnak, ahol bemutatkozhatott a saját potenciális közönségének.

– És most?

L. P.: – Talán az A38 kezd ilyen lenni, ahol tematikus napokat szerveznek. Valószínűleg azért tehetik meg, mert államilag támogatott a költségvetésük. A mi indulásunkkor a Fekete Lyuk volt egy olyan klub, ahol elindultunk, és megadta számunkra a valahova tartozás érzését. Ott Nagy Feró kezdte felkarolni azokat a zenekarokat, akik jobbak voltak, a Sex Actiont, a Kispál és a borzot, az Aurorát, minket. Akik energiát adtak a közönségnek. Nagy Ferónak rengetegen köszönhetnek sokat ebben az országban. Aztán néhányan megalapítottuk a Human Telex Recordsot, és kiadtuk például a Kispál második lemezét, vagy a Sexepil egy lemezét. Voltak sikereink, például az MTV-ben a legjobb kelet-európai kiadónak tartottak, mi csináltuk a legjobb klipet, de a támogatások hiánya, illetve a piaci pangás miatt végül retteneteset buktunk. Akkor még vadpiaci állapotok uralkodtak ugyanis. Kiadtunk egy lemezt, majd a következő hét végén már az összes vásárban lehetett kapni a másolatát.

B. R.: – A probléma az, hogy a televízióban is megszűntek azok a fórumok, ahol egy zenekar bemutatkozhat és két mondatot mondhat arról, amit csinál. Egyedül a VIVA lehetne ilyen, de az is nagyon szelektál. Korábban a közszolgálati és a kereskedelmi tévében sugároztak hetente egy órát ilyen témában.

– Milyen nehézségekkel kell ma megküzdenie egy olyan zenekarnak, amely nem a „fogyasztók” igényeit veszi figyelembe, és nem enged abból, ami csinál?

B. R.: – Csak nehézség van. Azt látom, hogy saját zenét alig játszik valaki. Vagy valamilyen nyugati zenekar klónja, vagy eleve a piacban gondolkodik.

L. P.: – Az nem baj, ha az elején hasonlítani akar valamihez, mindenkinek vannak példaképei. De utána előbb-utóbb a saját üzeneteknek és a saját identitásnak meg kell jelennie abban, amit játszanak. A saját kultúránknak, saját gyökereinknek elő kell jönnie. Hosszú távon nem működik, hogy a nyugati kultúrát fordítjuk magyarra. Akik ezt követik, általában elvesztik önmagukat.

B. R.: – A legtöbben terméket készítenek, nem alkotnak.

L. P.: – Az elvárásoknak megfelelőt.

B. R.: – Öncenzúra van. Megijednek az emberek saját maguktól, mert abból nem lesz könnyen profit. Ha valaki egy kompromisszummentes, önálló dolgot akar létrehozni, azzal fog szembesülni, hogy az számos kényelmetlenséggel jár.

L. P.: – Ugyanez megy a rádiókban is. Nem hiszem, hogy a közkedvelt rádiók munkatársai azt hallgatják otthon, amit egész nap sugároznak. Kényszermunkát végeznek a saját népszerűségük érdekében.

B. R.: – Valamikor tíz éve történt, hogy a rádióban az élő lemezlovasok többségét lecserélték gépekre. Egy huszárvágással eltűnt az egyéniség, az élő ízlés adta válogatás, és jött az egyenzene. Egy sorozatot játszanak körforgásban, ami eleve felül van bírálva. Az embernek az az érzése, mindenhol ugyanazt hallja.

L. P.: – Ez úgy működik, hogy a zenei szerkesztőhöz beérkeznek a CD-k a lemezkiadóktól vagy az együttesektől. Ő tizenöt másodpercet belehallgat mindegyikbe, megmondja, hogy játszható kategória, vagy nem. Berakja a jászható kategóriát két hétre a sorozatba, majd utána egy százfős, különböző szegmensekből összeválogatott csoport dönt, igennel vagy nemmel egy hasonlóan tíz másodperces bejátszás alapján, hogy a dal a továbbiakban mehet-e vagy sem. A csoport kiválasztása az alapján történik, hogy milyen hirdetőket kíván magához csábítani a rádió. A hirdető célcsoportját célozza meg a rádió is, és ez bizony az átlagfogyasztók nagy tömege. A tömegízlés kiszolgálása a cél. A tömeg pedig nem Liszt Haláltáncát hallgatja otthon, nem a Kék rapszódiára ébred, nem Dead can dance-t hallgatja a villamoson. Azért vannak jó kezdeményezések. Én például kreatív igazgató vagyok egy reklámcégnél. Az egyik hazai sörgyárat képviseljük többek között, ahol rám tartozik a szponzoráció. Én, ha már a multi megbízik az ízlésemben, úgy igyekszem alakítani a különböző támogatásokat, hogy valami értékes jusson szóhoz, és a fogyasztót egy kicsit fejlessze.

– Mit ért ezen például?

L. P.: – Ákost és a Megasztár-turnét. A Megasztárt jó kezdeményezésnek tartom. Valami felé elindult legalább az egyik kereskedelmi csatorna, mert a másikon azt kell néznem főműsoridőben – már bocsánat – ahogy egy nagydarab kisebbségi szellent. Észrevétlenül el kell kezdeni az agyakat fejleszteni, mert különben elbutul az ország.

B. R.: – Visszatérve a rádiókra, ez nem panaszkodás, mert nem játsszák a mi dalainkat. Ezeken a szűrőkön mások sem mennek át. Csak kettőt tudok így fejből, aki a saját dolgát csinálja, és sikerült áttörnie a falakat, a Kispál és a Tankcsapda. De nekik is egy évtizedig tartott, míg kiharcolták, és közben mindvégig hitelesek maradtak. A „homlokzatfestés” – a rendszerváltás – előtti nagyok ma nem tudnának befutni. Az LGT ma nem tudna eljutni odáig, hogy ismert zenekar legyen kapcsolatok és pénz nélkül – a nulláról.

L. P.: – Egy nagyon jó szegedi zenekar, a Nyers, pont ezért oszlott fel, mert nem tudta átütni ezt a médiafalat.

B. R.: – Azt képzeltem 16 éve, hogy ez a dolog úgy működik, hogy a kiadók emberei sorra járják a klubokat és kutatják a tehetségeket, akiket felkarolnak. De ez nem működik. A kiadók nagy része multinacionális, egy világkampánnyal egyszerre több száz országban végig tudják kaszálni a piacot. Ötezer lemez és másfél millió lemez reklámköltsége ugyanakkora. Így az országra jellemző saját zene nem kifizetődő. Kivéve azokat az országokat, ahol olyan erős az identitás, hogy az emberek nagy arányban megveszik, mint például Horvátországban, Szerbiában, Árországban, Olaszországban stb. Igényük van a saját zenéjükre. Itt nem népzenéről van szó természetesen, hanem a nemzeti nyelvű saját zenekarokról. Amerikában például ez olyan erős, hogy a brit zenekarok mindig nehezen törtek be. S ezekben az országokban a rádiók terén sincs ez az egyenruha. Nálunk van a műanyag fröccsentő, a zenegyár, amibe ha belerakjuk az adalékokat, kijön a termék. De nem tudni, hogy mit és miért.

– Mi a Perfect Name saját üzenete?

B. R.: – Nehéz válaszolni erre, mert nehéz kívülről hallani, amit csinálsz, csak talán egy-két dal erejéig. Én az utolsó lemezről tudok beszélni – mivel én írom a szövegeket -, ami főleg a szerelemről szól, a férfi és nő egymásra találásáról, és arról, hogy bárki bármit megadna azért, hogy társat találjon, és minden más csak okoskodás. Illetve szól arról is, hogy válság van a világon, az emberek tudatában. A tüneteit mindenki észleli, de mindenki számára egyéni módon jelenik meg legbelül. Ha egy bankárt kérdezel, azt mondja, hogy gazdasági válság van, ha egy pszichológust, akkor lelki.

L. P.: – Az értékek eltűntek, a szellemiség teljesen eltűnt, kizárólag racionális, materiális dolgok érvényesülnek. Az áru és annak az értéke a motiváció. A probléma, hogy a válságot kívülről próbálják kezelni. Az emberek azt képzelik, ha megváltoztatnak bizonyos folyamatokat, megoldódik a probléma. Azt látjuk, hogy összegződik az emberekben egyenként létrejött kiúttalanság és céltalanság. De belül kell megoldani a problémát, és az hat ki a külső körülményekre. Beleraktuk a mi kiútkeresésünket. Ha ez bárkinek hasznos, annak örülünk. A megoldás, hogy befelé keressen az ember, ha valami baja van. Találja meg magában azt a biztos pontot, amihez újra és újra visszatalál, ami nem változik a külső körülmények hatására. Onnantól kezdve egyensúlyban tudja tartani magát. És ne szektában keressen, ne gurukhoz menjen, ne a szomszédot üsse agyon. Alapvetően mindenki boldog akar lenni, de a boldogságot csak magában lelheti meg.