Múzeumba járni menő

– Közel két évtizedes múzeumi tapasztalata van, főigazgató-helyettesként irányította a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum megújítását, szervezett számos hazai és külföldi kiállítást, írt több tucat könyvet és tanulmányt. De az első múzeumi élményét vajon fel tudja idézni?

– Érdekes, az első éppen a Magyar Nemzeti Múzeum volt, ahová édesanyám hozott el gyerekkoromban. De talán ennél is meghatározóbb volt az első kulturális élményem, ami szülőfalumhoz, az alig hétszáz lelkes Vas vármegyei Sótonyhoz, illetve annak könyvtárához kötődik.

– Megvan még ez a sótonyi könyvtár?

– Igaz, hogy már nem működik, vagy legalábbis nem úgy, ahogy az én gyerekkoromban. De a könyvtárak továbbra is a hiteles tudás őrzői, miként a múzeumok is.

– De hogyan tudnak azok maradni, egyáltalán fennmaradni a mesterséges intelligencia korában?

– Biztosan fennmaradnak és azok maradnak, de a szerepük minden bizonnyal átalakul. A mesterséges intelligenciában óriási lehetőségek rejlenek, ugyanakkor ahhoz, hogy valóban jól is tudjuk használni, jól is kell ismernünk. Nemrégiben Kínában egy UNESCO-konferencián felvetettem, hogy a mesterséges intelligenciának van egy nagyon súlyos problémája, mégpedig az, hogy minden alkalmazása a nagy nyelvekre van optimalizálva. Ez pedig azt jelenti, hogy a kis nyelveket beszélő nemzeteket súlyos hátrány érheti a tudományos, kulturális dialógusban, és könnyedén háttérbe szorulhat az ő narratívájuk, ami komoly károkat okozhat például egy-egy téma elfogulatlan interpretációja során. Vagyis az emberi agy, az etikai mércénk és a felkészült kurátori munka továbbra is pótolhatatlan marad az MI által generált és hivatkozott tartalmak elfogadásához, ez pedig tovább növeli a tudományos és múzeumi szakemberek felelősségét. Ezt a problémát mi, magyarok jól értjük, hiszen a bő nyolcmilliárdos bolygón alig 15 millió ember beszéli nyelvünket. Eközben Európa történelmének utóbbi 1100 éves dokumentálásában folyamatosan rész vettünk és veszünk, a Nemzeti Múzeum 223 éve gyűjti rendszerezetten a magyar múlt emlékeit.

– Vagyis ahhoz, hogy a magyar múlt, a magyar kultúra ne csak itthon, de nemzetközi szinten is hozzáférhető legyen, elengedhetetlen az online jelenlét?

– Pontosan, mert ennek hiányában ki fogunk esni abból a tudásáramlásból, amihez gyerekeink és a nemzetközi közvélemény hozzáfér. Ez pedig végzetes lehet! Idén ünnepeljük Klebelsberg Kunó születésének 150. évfordulóját. Ő olyan nagy formátumú politikus volt, aki abban a megcsonkított országban, amely elvesztette az I. világháborút és vele minden gazdasági képességét – a történelmi bányavárásokról a tengeri kijáratig –, nagyon jól megérezte, hogy Magyarország léte a kultúrájától függ. Vagyis ha van magyar kultúra, Magyarország létezik, ha nincs, elveszett. Szerintem Klebelsberg öröksége nem pusztán a sok ezer iskola, az újjáalakított egyetemek vagy a hazai és nemzetközi intézményi hálózat. Ezeket már kiértékeltük, fel tudjuk sorolni, de az ő nagysága abban áll, hogy a Trianon utáni Magyarországon a teljes XX. századra, sőt a globalizáció és a digitalizáció korára is érvényesen jelölte meg a nemzet megmaradásának zálogát: a kultúrát. Bármennyire is furcsa, de a maga sajátosságai mellett a kultúrát a szocialista időszak is stratégiai eszközként kezelte, hiszen Kádár-korszak nincs Aczél nélkül. Amikor tehát itt vagyunk az online tér, a mesterséges intelligencia és a közösségi média világában, elképesztően felkészültnek kell lennünk, hogy ne maradjunk le ebben a küzdelemben, vagy ha úgy tetszik, digitális kultúrharcban. Vagyis Klebelsberg üzenete ma, a XXI. században még mindig aktuális.

– Az online láthatóság mellett nagyon fontos az is, hogy a magyar múlt és benne a magyar kultúra következetesen jelen legyen Közép-Európában még akkor is, ha erről közvetlen szomszédaink nem biztos hogy szívesen beszélnek. Jól érzem, hogy ebben a témában történészként írt könyvei, köztük a fiumei magyar tengerészetről több nyelven megjelent kötetei vagy a legutóbbi, amely a 125 éves fiumei villamos történetét dolgozza fel, egyfajta missziónak is tekinthetők?

– Nagyon hiszek a közép-európaiságban. Amikor az első könyvem megjelent horvátul a Trianon előtti magyar kereskedelmi tengerészetről, volt egy horvát történész, aki a bemutatón felállt és sovinizmussal vádolt. Majd pár évvel később ugyanez a történész elnézést kért, mert ellenőrizte a könyvben szereplő nagyjából hatszáz lábjegyzetet. Elismerte, hogy a magyar állam beruházása nélkül a fiumei kikötő nem lett volna az ami, nevezetesen a semmiből Európa tizedik legnagyobbja. Ugyanígy a fiumei villamost is a Ganz építette meg és a Pesti Magyar Bank finanszírozta. Elfelejtették a magyar múltat, nekünk pedig az a dolgunk, hogy emlékeztessük rá őket! Fontos, hogy ez a tudás beépüljön a narratívájukba, és az ott élő mai fiatalok is tisztában legyenek vele, hogy Magyarország annak idején nem gyarmatosítani ment Fiuméba, hanem pénzt vitt oda. De fontos tudniuk azt is, hogy az első horvát nyelvű bibliát Budán nyomtatták ki 1831-ben, ezért a fordító, Katancsics Mátyás születésének 275. és halálának 200. évfordulójára emlékezve május 13-án kiállítást nyitottunk a Magyar Nemzeti Múzeumban, amelyhez kapcsolódva horvát–magyar tudományos konferenciát is rendezünk majd. A nemzetközi ügyek azért is fontosak, mert ezen kapcsolatok segítségével tudtuk például hazahozni és restauráltatni néhány évvel ezelőtt Horthy Miklós legendás szerelvényének étkezőkocsiját, a Turán 9-est, azt a vagont, amelyben a legbizalmasabb tárgyalásait folytatta, amikor úton volt. Ha nincs kapcsolatom a szlovák történészekkel, akkor ez jó eséllyel nem történt volna meg. A Szenci-tó partján ugyanis elkezdtek bontani egy nyaralót, ahol előkerült egy Ganz-embléma. A kollégák felhívtak, vajon mi lehet? Kiutaztunk és kiderült, hogy Horthy Miklós szalonkocsija ötven évig ott pihent befalazva, gyakorlatilag maga volt a víkendház.

– Milyen feladata van ebben a nemzetközi szerepvállalásban annak a 223 éves Magyar Nemzeti Múzeumnak, amelyre sokan még ma is csak a múlt őrzőjeként tekintenek?

– A Magyar Nemzeti Múzeum 1802-es létrejöttekor a reformkor előfutára volt, hiszen egy magyar nemesi család hozta létre ellentétben azokkal a nagy, uralkodódinasztiák által alapított európai intézményekkel, mint a Louvre vagy a British Museum. Gondoljunk csak bele, hogy Magyarország és a magyar elit már akkor képes volt erre, amikor a magyar még csak nem is volt hivatalos nyelv! Az ország pedig a Habsburg Birodalom rendszerében működött. Vagyis a Magyar Nemzeti Múzeum születésétől fogva a nemzeti identitás őre, a nemzeti ébredés zászlóshajója. Az, hogy mit értünk a múzeum szó alatt, rengeteget változott az elmúlt évszázadok során. Az első magyar nyelvű lexikonok szerint még csupán egy olyan hely volt, ahol a tudósok – az állam pénzén – nyugodtan élhették kutató napjaikat. Ezen már bőven ideje túllépni, és a múzeumban dolgozók sem akarják magukról ezt a képet mutatni. Már az is beszédes, hogy míg jó száz évvel ezelőtt csupán pár ezer ember volt kíváncsi a nemzet múzeumára, addig tavaly 665 ezer feletti látogatószámmal rekordévet zártunk. Egy nemzeti múzeumnak együttműködőnek, nyitottnak és lendületesnek kell lennie. Ha ebből a háromból valamelyik hiányzik, érdektelenné válunk, nem fognak ránk figyelni. Ezért olyan kiállításokat kell rendeznünk, amelyek teret adnak a párbeszédnek, vitát gerjesztenek. Ilyen lesz az Attila királyról nyíló nagy tárlatunk, de már most készülünk a mohácsi csata 500. évfordulójára is, amelyről megvannak a történelemkönyvekből ismert, jórészt az 1960–1970-es években született toposzaink. Épp ideje megváltoztatni őket! A legfontosabb pedig mégiscsak az, hogy tudatosítsuk: az országunkat és Közép-Európát súlyosan formáló vesztes csata után mi itt vagyunk, megőriztük a kultúránkat, a vallásunkat, miközben az Oszmán Birodalom rég nincsen rajta a térképeken. A semleges, megúszós tárlatok nem vezetnek sehová, azokkal ebben a globális kultúrharcban nem érdemes működtetni egy múzeumot. A múzeumnak ma már nem elefántcsonttoronyba zárt, elitista intézménynek kell lennie! Régen elég volt a szakmának csinálni kiállításokat és egy jó tudományos műhelyt működtetni, ma arra kell törekednünk, hogy a múzeumi élményt a hétköznapok részévé tegyük. Ettől még a múzeum pátosza nem vész el, hanem kiegészül, és a tudományos, gyűjteményi munka jelenti a jövőben is a hitelesség kulcsát. Amíg a múzeum nyújtotta tudásban az emberek hisznek, egészen biztosan lesz múzeum. Sőt, abban a hatalmas és ellenőrizhetetlen információs zajban, amiben élünk, a múzeumok a hiteles tudás és a minőségi élmény legfontosabb bástyái. Ehhez kiváló eszköztárunk is van: nagyszerű programok és rendezvények, csodálatos történetek és tárgyak, újabb és újabb időszaki kiállítások.

– Attila a legismertebb hun király volt, kora legnagyobb nomád birodalmát uralta. Hódításairól híresült el, személye, kiváltképp halála körül ennek ellenére rengeteg homályos mítosz kering. Fellebbenti a fátylat a titkokról a Magyar Nemzeti Múzeum tervezett kialakítása?

– A magyar embereket valóban mindig is az foglalkoztatta a legjobban, hogy hol lehet Attila sírja. Feltételezett sírjának megtalálásáról a Nemzeti Múzeumban például levelek százait őrizzük különböző történelmi korokból. De ugyanilyen mitikus Attila kardja vagy lakomája, a hun birodalom és a híres hadsereg, illetve a rokonság kérdése is. Mivel emlékezetét nagyon régóta őrizzük, ideje megvizsgálni, hogy mi is ez az emlékezet, hogyan alakult az Attila-kép az elmúlt évszázadok során. Nagyon fontosnak tartom, hogy lássuk a formálódó tudományos álláspontokat, bármilyen sokfélék is, de eközben persze a mítoszokat sem szabad elvenni, hiszen azok nemzeti karakterünk, identitásunk részeivé váltak. Annyi már most biztos, hogy ez lesz az elmúlt évtizedek legnagyobb Attila-kiállítása Európában, amelyhez számos távol-keleti, közép-ázsiai és európai múzeummal sikerült megállapodnunk műtárgykölcsönzésről. De már most tárgyalunk több külföldi nagy múzeummal is, hogy a határainkon túl is bemutathassuk, hiszen komoly rá az érdeklődés.

– Van-e recept arra, hogy mitől lesz sikeres egy kiállítás?

– Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy mitől lesz jó egy kiállítás. Erre csak azt tudtam felelni, hogy előbb kell csinálni jó pár rosszat. De a viccet félretéve, ez is egy szakma, sok gyakorlat kell hozzá. Kiállítást bárkinek és mindenkinek nem lehet csinálni. Nagyon fontos, hogy figyeljünk arra, kik a látogatóink és mit várnak tőlünk. Azt biztosan nem, hogy időnként letöröljük a port a vitrinről. Azt azonban igen, hogy a kiállításaink megérintsék őket. Ráadásul a magyar kulturális turizmus egyre erősebb, az európai top tízben vagyunk, nekünk is egyre több a külföldi látogatónk. Így arra is figyelnünk kell, hogy el tudjuk nekik mondani, kik vagyunk mi, magyarok és mit adtunk a világnak. Nagyon sok mindennek kell egyszerre megfelelnünk. Ezért a múzeum és általában a nemzeti örökség gondozása csapatmunka, nem one man show. Lehet akaratom és vízióm egy kiállításról, de csak akkor lesz sikeres, ha a munkatársakkal együtt dolgozunk rajta: kurátorok, muzeológusok, restaurátorok, múzeumpedagógusok, tudománykommunikációs és marketinges szakemberek, de ugyanígy kiváló teremőrök is kellenek a jó látogatói élményhez.

– Ha már külföldi látogatók: az Egyesült Államok ideiglenes magyarországi ügyvivőjének, Robert Palladinónak egyik első útja is ide, a Magyar Nemzeti Múzeumba vezetett. Mit mutatott meg neki?

– Mivel a március 15-e előtti napokban járt nálunk, természetesen megmutattam neki Petőfi Sándor nálunk őrzött kokárdáját, illetve azokat a pénzérméket, amelyeket az Amerikába emigrált honvédek a kaliforniai aranyláz idején vertek. Ezek egyébként a legértékesebb amerikai aranydollárok mind a mai napig.

– Mi az, amit egy külföldinek feltétlen látnia kell a múzeum gyűjteményéből?

– Erre már van is bejáratott múzeumi túrám, ami Szent István király koronázási palástjával kezdődik. Erről azon túl, hogy Európa egyik legértékesebb textilművészeti alkotása, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a közgyűjteményben őrzött legértékesebb nemzeti ereklyénk is. Érkezzen a világ pontjáról bárki, ettől az ezeréves palásttól biztosan kirázza a hideg! Aztán persze meg szoktuk nézni a Seuso-kincset, hiszen mégiscsak a világ legértékesebb késő római kincslelete, és természetesen magát a Pollack Mihály tervezte épületet, annak különlegesen díszített termeit és a lépcsőház történeti freskóit is.

– Talán minden múzeum egyik legkényesebb pontja az állandó kiállítás. De vajon meddig lehet állandó, milyen időközönként kell újragondolni az ott látható tartalmakat?

– Sok minden állandó, de bármilyen furcsa, a múlt nem az, hiszen mindig születnek új és új eredmények. Amikor a régészeink megtalálták Samut Vértesszőlősön, még majdnem egy teljes koponyára volt szükség, hogy DNS-elemzéseket végezzenek, ma már egy kis körömnyi is elég. Újra érdemes mérni tehát nemcsak a távoli, de a közelebbi múlt eredményeit is. Éppen ezért sok olyan dilemma van, amiért időről időre muszáj megújítani az állandó kiállítást, és mi is készülünk erre. Ezzel együtt a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi állandó kiállítása nagyjából hasonló ahhoz, amit Európa nemzeti múzeumaiban látunk. Szimbolikus fontosságú, hogy rajta keresztül el tudjuk mesélni a történelmünket, de a kulcs igazából az, hogy képesek vagyunk-e életet vinni bele, élő, közösségi térré varázsolni menő programokkal, izgalmas bemutatókkal és műhelyekkel, amelyekre bejönnek a látogatók. De továbbmegyek: nemcsak az a lényeg, hogy bejöjjenek, hanem sokkal inkább az, hogy amikor kimennek, már azon gondolkodjanak, mikor jönnek vissza. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy lendület legyen a házban, és az emberek úgy érezzék, múzeumba járni menő!