1909-ben születtem Nyíregyházán. Nagyapám táblabíróként szolgált, édesapámnak gyógyszertára volt. Hét testvére között akadt gyalogsági hadtestparancsnok, hadbiztos tábornok, pap, mérnök és kereskedő. A többiek fiatalon meghaltak.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Huszárok nem is voltak a családban?

– De igen, ketten is. Dédapám, aki Hajdúhadházán volt református esperes, 1848-ban a lovas nemzetőrök parancsnoka lett. 1948-ban, a századik évfordulón kihantolták, és a református templom kertjében temették el ünnepélyesen. Anyai ágon pedig volt egy szépapám, ő a tizenkettes Nádor huszárezred kapitányaként szolgált.

– Gyerekként maradtak emlékei az első világháborúból?

– Emlékszem, hogy a gazdakör termeiben rendeztek be kórházat, mert rengeteg volt a sebesült, meg az első huszár emlékem is akkorból való. Úrnapi szentmise volt a főtéren, úrfelmutatáskor díszsortűzzel, nagymamám fogta a kezemet, és folyton rám szólt, hogy kisfiam, figyelj már a pap bácsira, de én csak a színes egyenruhás huszárokat bámultam. Ebből gondolom, hogy 1914-ben lehetett, mert a háborút még színes egyenruhákban kezdték a katonák, a következő évben már csukaszürkét húztak, hogy nehezebben lehessen észrevenni őket a harctéren.

– Talán jelképesnek is tekinthetjük ezt a színváltást. Ez volt az a pillanat az emberiség történetében, amikor a katona nyílt kiállását felváltotta a rejtőzködés. Föld alá költözött, lövészárokba, fedezékbe, bunkerba, és az új fegyver, a géppuska ellen már nem lehetett huszárrohamot vezényelni, csak földhöz lapulni. A ló helyét kezdte elfoglalni a gép.

– Szomorú folyamat ez. Egy nagy múltú fegyvernem kezdett eltűnni. Én még megérhettem a végét.

– Hogyan választotta a katonapályát?

– Negyedikes gimnazista koromban, mikor egyszer nálunk járt keresztapám, vitéz Nagy Pál altábornagy, megkérdezte, nem akarok-e katona lenni. Akkor voltam tizennégy éves. Tetszett, hogy a katonaiskolások egyenruhában sétálgatnak a lányokkal a nyíregyházi főutcán, meg arra is gondoltam, hogy ez ellen a büdös Trianon ellen így talán én is tehetek valamit a hazámért. A következő tanévet már Budapesten kezdtem, a Bocskai István Reáliskolai Nevelőintézet falai között. Azért volt ilyen különös neve, mert a trianoni békeszerződés miatt katonaiskola nyíltan nem lehetett, valahogy álcázni kellett. De tisztek és papok tanítottak minket, katonai gyakorlatok voltak, minden ment rendesen. Volt egy kedves barátom, báró Splényi Géza. Családja a történelem során harminc huszártisztet adott a hadseregnek, köztük rengetegen voltak Mária Terézia Renddel kitüntetve, ő maga is kitűnően bevált, huszár őrnagyként fejezte be a háborút. Vele jártunk ki lovagolni tanulni, Karácsony alhadnagy tanított minket. Kiváló tiszthelyettes volt korábban, rendkívüli előléptetéssel lett alhadnagy, mert 1914-ben egy erős ellenséges támadás során minden tisztje kiesett a harcból, megsebesült, vagy hősi halott lett, és akkor ő őrmester létére átvette az ezred parancsnokságát és két napig tartotta az állásokat az oroszokkal szemben. Hát így nevelődtem bele lassanként a huszáréletbe, a Ludovikán 1931-ben avattak tisztté.

– Az első bécsi döntés utáni felvidéki bevonulásban részt vett?

– Ott voltam 1938-ban. Fülek, Losonc és Rimaszombat jutott nekünk, a Nádasdy huszárezrednek, később átvezényeltek minket Kárpátaljára. Viszont 1940-ben, az észak-erdélyi bevonulásban nem tudtam részt venni, mert megbetegedtem. Még abban az évben ősszel átvezényelték az ezredet Nagyváradra. Ma is jó rágondolni, milyen volt akkor, gyönyörű magyar város volt gazdag kulturális élettel, nem beszélve arról, hogy rokonságom is élt ott, mert édesanyám váradi születésű volt. Sajnos a következő évben beléptünk a háborúba, mikor Németország megtámadta a Szovjetet. Nem tehettünk mást, muszáj volt, mert az oláhok is, a csehek is nagy erőkkel támogatták a németeket, mi sem maradhattunk le. Az oláhok három hadsereget állítottak ki, a csehek pedig már az 1939-es Lengyelország elleni támadást is támogatták több hadosztállyal, és csak akkor vettek vissza a lendületből, mikor észrevették, hogy a legénység nagy számban átáll az oroszokhoz. Mi ugye a kassai bombázás miatt kerültünk hadiállapotba velük, de először úgy gondolta a hadvezetés, elég lesz a németeknek, ha egy gyorshadtestet bevetünk, csakhogy később egyre jobban nyomtak bennünket, és végül például a huszár hadosztályt 1944-ben kegyetlenül rossz helyre, a Pripjaty mocsarakba vezényelték, ahol nagyrészt elvérzett.

– Az ön számára hogyan kezdődött a háború?

– Mi ’41 június végén léptük át a határt és egyhetes menettel állandó esőben, pihenés nélkül mentünk Ukrajna belseje felé. A kevés és rossz út miatt a gépkocsizók sem tudtak gyorsabban haladni nálunk, végül el is akadtak az ellenséges tűz miatt. Akkor olyan szerencsém volt, hogy én mehettem előre a huszárszázadommal két géppuskával és egy ágyúval megerősítve, hetven kilométerrel az arcvonal elé, hogy elfoglaljuk a megadott települést. A céltól tíz kilométerre olyasmi történt, amire azóta sem tudok magyarázatot. Parancsot adtam az átnyergelésre, ami a nyereg alatti pokróc megigazítását, a nyeregtartó heveder meghúzását jelenti. Abban a pillanatban, amikor megeresztettük a hevedert, az összes ló lefeküdt, mind a háromszázhat – ennyi egy huszárszázad. Ilyet még nem láttam. Nagy nehezen fölpiszkáltuk a legerősebbeket, és így félerővel támadtunk, így is sikeresen. Később részt vettünk az umanyi csatában, ahol két orosz hadsereget körülzárva tartottak a németek. Ők megpróbáltak kitörni, de a parancsnokunk, Vattay tábornok olyan kiválóan irányított, hogy az egészet megállította. Ötezren voltunk lovasok, de 103 000 hadifogoly és több száz harckocsi volt a zsákmány. Ekkora túlerőnek el kellett volna sepernie bennünket, de úgy látszik, nem volt meg bennük a kellő harci kedv. Később, mikor már visszavonultunk, sok utóvédharcban vettem részt, zászlósom hősi halált halt, és tíz százalék véres veszteség volt. A Dnyeszter folyótól egészen a Mura-vidékig jöttünk, persze közben sok minden történt, de itt nincs hely részletezni. Végül amerikai hadifogságba estem. Nem volt rossz, emberségesen bántak velünk.

– Mikor jöhetett haza?

– 1945 októberében, közben a családom elmenekült Rimaszombatból, öcsém gépkocsit küldött értük. Az ottani négyszobás lakásomat elfoglalták, benne bútorokkal, a pincében három szekér tűzifa, ami azokban az időkben életmentőnek számított. Apósom budapesti lakásába sem mehettünk, mert egy bombatalálat három szobát elpusztított. A házmester az első emeleten adott egy romos lakást, aminek olyan vékony rabic fala volt, hogy ha fújt a szél, mozgott. Az ablakba üveg helyett papírt tettünk, a belevágott lyukon kivezettük a tűzhely csövét, úgy laktunk apósom, anyósom, fiuk, lányuk, feleségem, a gyerek és én. Édesanyámnak volt Karcagon egy kis ecetüzeme, azt az üzletvezető meg akarta szerezni magának, és hogy biztosabb legyen a dolgában, engem följelentett, hogy háborús bűnös vagyok. Letartóztattak. Október közepén jöttem haza a hadifogságból, november végén jöttek értem a katonapolitikai osztálytól.

– Az az ÁVO elődje volt, ugye?

– Úgy van, de katonai vonalon. Egy gyalázatos Pálfy-Österreicher nevezetű volt ludovikás tiszt hozta létre és vezette.

– Akit később az elvtársai meg is jutalmaztak: az egyik első koncepciós perben kivégezték 1949-ben.

– Ő megérdemelte. A Nádor utca 9-11. pincéjében helyeztek el, kitűnő társaságban, volt vezérkari tisztekkel. Decemberben vittek át minket a Markó utcába. Mikor odaértünk, valahonnan egy nő elkezdett sikoltozni, hogy szegény magyarok, ilyen urakat behoztak ezek a gazemberek. Fedák Sári volt az, akit az első emeleten tartottak bezárva, gyorsan betuszkolták az ablakból. Tizenkettőnket csuktak egy háromszemélyes zárkába, és nem volt üveg az ablakban, pedig olyan hideg december volt, hogy robbantották a jeget a Dunán, nehogy elvigye a tartalék hidat. Márciusban láttuk, hogy orosz katonák jelentek meg a tetőn, lőttek is, gondoltuk, halomra akarják lőni a politikai foglyokat azzal az ürüggyel, hogy lázadás van. Mondtam a többieknek, szedjük ki a vasakat az ágyból, hogy tudjunk védekezni, ha jönnek, de nem kellett, másért tették föl a fegyvereket. Hatalmas nem magyar tömeg gyűlt össze az utcán, ordítottak, be akarták törni a kaput, végül be is törték, látni akarták a kivégzést. Kiabálták, hogy hóhér, lassan a kötelet. Mi hangosan kiáltva imádkoztuk a Miatyánkot. Nem tudtuk, kit végeznek ki, mindegyikért imádkoztunk. Augusztusban volt a tárgyalásom, nyitott teherautón szállítottak oda, mellettem ült Hóman Bálint, a miniszter, történész, egy zárkába kerültünk. Kilenc hónap vizsgálati fogság után felmentett a bíróság.

– Milyen állást talált?

– Hadtörténelmi és katonai irodalmi előadó lettem a Honvédelmi Minisztériumban, aztán 1956. október 1-jétől a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára kineveztek hadtörténelmi tanszékvezető-helyettesnek.

– Még a háború alatt huszár emlékművet állított Rimaszombaton. Megvan ez még?

– Mai napig is áll, nem nyúltak hozzá. Öt méter magas terméskő oszlop, tetején ég felé mutató bronzkard. Avatáskor elmondott beszédem az egyik vádpont volt ellenem később a másik peremben, amit Mindszenty miatt indítottak ellenem. Azt mondták, lázítottam a Szovjetunió ellen. Természetes, hogy lázítottam, azt mondtam: „A kelet felől jövő óriási veszedelemmel szemben nincs más eszköz, csak a fegyver, és nincs más lehetőség, csak a harc.”

– Mikor és miért fogták perbe Mindszenty miatt?

– 1956. november 4-én hajnalban az orosz tankok hangjára ébredtem. Annyira felháborított a támadás, hogy berohantam a minisztériumba, hátha tudok valamit segíteni. Családom nem akart engedni, de most az egyszer nem hallgattam rájuk. Épp az orrom előtt mentek be a kapun az orosz fegyveresek, elkéstem. Elkeseredve mentem hazafelé. A Parlament déli része és a Batthyány tér között még állt a Kossuth-híd, azon akartam átmenni, mikor a Parlament kapujában megláttam egy sötét ruhás embert. Jobban megnéztem, Mindszenty volt az. Odamentem hozzá, kereste az autóját, haza akart menni. Mondtam, hogy Hercegprímás úr, az oroszok most mentek be a minisztériumba, a szervezett védelemnek ezzel valószínűleg vége. Megköszönte, én továbbmentem, de még a híd közepére sem értem, láttam, hogy óriási szovjet harckocsioszlop jön a Margit híd felől, és körbeveszik a Parlamentet. Gondoltam, szerencsétlen Mindszenty bent van, ezek agyonverik vagy elhurcolják, ezt nem engedhetem. Visszafutottam, akkor már a pesti hídfőnél ott állt egy páncélos, rám irányított géppuskával. Láttam a kis mongol katona szemét, de nem törődtem vele, irány be az épületbe, úgy látszik, nem volt tűzparancsuk, mert nem mozdult. A parlamenti őrséget a Zrínyi Akadémia hallgatói adták, útbaigazítottak, hol keressem Mindszentyt, meg is találtam, ketten ültek csendben a titkárával, nem tudták, mi van kint. Azt mondtam, a Hercegprímás úrra még szükségünk van, biztos helyre kell menni, én elvezetem valahova. Csak anynyit kérdezett, jó, de hová. Egyszerre mondtuk a titkárával, hogy az amerikai követségre. Elgondolkozott rajta, és azért egyezett bele, mert úgy vélte, ott talán még tud valamit segíteni diplomáciai úton. Kimentünk a déli kapun, szemben ott álltak a harckocsik lezárt búvónyílással, ránk irányított géppuskacsővel, de ennek az idős embernek a szeme sem rebbent. Érdekes, nekem sem jutott eszembe, hogy valami baj érhet bennünket, csak az volt a fejemben, hogy nekünk át kell mennünk a gyűrűn. Se meg nem állítottak, se ránk nem lőttek, se el nem tapostak, nem is igazoltattak, szépen átsétáltunk hármasban. A követség kapuja nagy amerikai zászlóval volt letakarva. A titkára, Turcsányi Egon beszólt, hogy ki van itt, mindjárt félrehúzták a zászlót. Mikor éppen búcsúztunk, kiugrott egy fotóriporter, lefényképezett, ahogy kezet fogunk. Én nem ismertem Mindszentyt azelőtt, de nagyon tiszteltem és szerettem. Boldog vagyok, hogy a Jóisten megengedte, hogy a menekítésében részt vehettem. Két év múlva tartóztattak le, nyilván az Amerikában megjelent újságkép alapján, 15 évet kaptam első fokon, nyolcat másodfokon, négy és felet ültem le.

– Azóta mi történt önnel?

– Huszonöt évig nyomdai korrektor voltam, közben 30 történelmi filmnél szakértősködtem. Három hadtörténelmi könyvem jelent meg 1990 és 2000 között: Magyar huszárok a II. világháborúban, A honfoglalás hadtörténete, ezt mint lovas ember írtam, és a Két tábornok. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület tagjaként Kárpát-medence-szerte 30 magyar városban tartottam előadást a honfoglalásról. Múlt év decemberében töltöttem be 96. évemet.