– Édesanyja milyen családból jött?

– Az ő rokonsága sokfelé ágazik, Németországba, Morvaországba, még lengyelek is vannak közöttük. Édesapja katonatiszt volt, később leszerelt, falusi jegyző lett belőle, de a háború alatt behívták, a Don-kanyarban esett el. Nem is tudjuk, hol van eltemetve. Azért beszélek kicsit részletesebben erről az ágról, mert úgy érzem, a pályaválasztásomban, a színház felé fordulásban édesanyám családja volt meghatározó. Nagyapámról maradt egy fénykép, ahol mint leventeoktató ül egy kis ácsolt falusi színpad közepén, körülötte a színjátszó kör, amelynek ő volt a vezetője, mindannyian beöltözve valami népszínműhöz, nagy bajuszokkal, pirospozsgásan. Örömmel fedeztem fel életének ezt a részét. Talán ennek a családi szálnak is köszönhető, hogy zeneiskolába írattak, ahol eleinte zongorázni tanultam, később a rézfúvósokkal is megismerkedtem. Fontosnak érzem, hogy zenével foglalkoztam, mert ez terelt az irodalom és a művészetek felé. A hatvanas évek viszonylagos nyugalma kedvezett azoknak, akik ezt a művészeti ágat választották. Ebben a zenei közegben nőttem fel, az iskolában még gyerekoperákat is bemutattunk, amelyekben szívesen játszottam.

– Színházba is járt?

– Már nyolcadikos voltam, mikor életemben először elvittek színházba egy budapesti osztálykirándulás alkalmával 1968-ban.

– Emlékszik még, hogy mit láttak?

– A Cigánybárót néztük meg az Erkel Színházban. Később a Nemzetibe is eljutottunk, ott meg egy Major Tamás által rendezett kis Moliére-darabot láttunk, óriási élmény volt, segített egy kicsit, hogy a színház közelébe kerüljek. De előbb még a Pécsi Művészeti Szakközépiskola következett kürt szakon, éppen ebben az évben kezdtem oda járni. Kitűnő tanárok oktattak minket jó értelemben vett liberális szellemben, és olyan légköre volt az iskolának, amilyet vidéki gyerek, aki nem nagyon találkozik művészekkel, nem tapasztalhat meg máshol. Jó volt ott tanulni. Sok kiváló művészt nevelt az az iskola, például oda járt Jandó Jenő is, vagy említhetem Ligeti Andrást, aki kettővel járt fölöttem – jó kis társaság volt. Ott megérintette az embert a művészet levegője. Elkezdtem irodalommal foglalkozni, írogattam novellákat, drámákkal kísérleteztem, tanáraim bátorítottak, és ez egészen az irodalmi színpadig sodort. Először mint színész, aztán mint rendező kóstolgattam a színházat, sőt még egy darabomat is bemutattuk; letagadtam, hogy az enyém, azt mondtam, hogy egy általam nem ismert szerzőé. A hatvanas években egyébként óriási lendületben volt az úgynevezett amatőr színjátszó mozgalom, remek egyéniségek kerültek ki onnan.

– Miért nem egyből a Színművészeti Főiskolán tanult tovább?

– Az akkor még olyan elérhetetlen távoli valaminek tűnt a szememben, hogy eszembe sem jutott megpróbálni.

– A zenészként töltött évek mit adtak a későbbi operarendezőnek, és mit a mai színigazgatónak?

– Hihetetlen kemény és nagyon jó iskola volt. Sokáig éltem zenészként, Pécsváradon tanítottam zeneiskolában, fúvószenekart vezettem és a Pécsi Filharmonikus Zenekarban játszottam, emellett amatőr színjátszással is foglalkoztam. Elég sűrű életet éltem, ami arra volt jó, hogy sok mindent magamba szívhattam, és ezek nem múlnak el nyomtalanul. Mert mondjuk, aki egy harminc-negyven tagú zenekarral tud bánni, az nem jön zavarba, mikor ugyanennyi színész, énekes előtt kell valamit elmondania a színpadon. Sokat adott ez az időszak, de mindenek előtt óriási anyagismeretet: Bartóknak szinte minden művét játszottuk, az összes Beethoven-szimfóniát, a Mozart-szimfóniák nagy részét, pótolhatatlan zeneismeretet kaptam, és többszörösen megélhettem a zene vonzását. Nagyszerű karmesterekkel is találkoztam, köztük olyanokkal, akikkel később az Operaházban rendezőként dolgozhattam együtt: Lamberto Gardelli például két rendezésemben is vezényelt, vagy Medveczky Ádám, aki most itt vezényel a győri színházban. De megmondom őszintén, hogy az opera műfaját akkor még nemigen szerettem, több okból. Összesen három előadást láttam addig, amíg el nem kezdtem a rendező szakra járni, abból kettőről szünetben kisétáltam. A rendező szakra azért jelentkeztem, mert folyamatosan izgatott, mint amatőr rendezőt is, meg mint zenészt is, hogy milyen lenne hivatásos rendezőként a színpadon. Úgyhogy egyszer, mikor Budapesten a Zeneakadémián játszottunk, két előadás közti szünetben besétáltam a Színművészetire jelentkezési lapért. Huszonkilenc éves voltam. A főiskola öt éve alatt szinte mindenki tanított, aki számított a szakmában, ráadásul, mivel zenés rendezők voltunk, három évig a Zeneakadémiára is átjártunk, így aztán megkaptam mindent, amit valaha is szerettem volna a színházzal kapcsolatban. Érdekes sodrásba kerültem.

– Három diplomamunkát is rendezett, az egyik, a Tosca Sümegi Eszterrel ma is megy huszonegy év után. Miért nem szerződött egyenesen az operába, nem hívták?

– Hívtak, halálosan meg is sértődött Petrovics Emil igazgató, hogy nem mentem, még húsz évvel később is felemlegette, mikor találkoztunk. De szerintem nem így kell gondolkozni, hanem úgy, hogy minden művész keresi a maga útját, és abban az időben úgy láttam, hogy igazából a Madách Színház a nekem megfelelő közeg. Ott akkor kezdték a zenés darabokat műsorra tűzni, és mindjárt a másodikat a Macskák után, a Doktor Hertzet én rendeztem. Ez volt a másik diplomamunkám, szerette a közönség, több száz előadást megért. Igen jól éreztem magam abban a társulatban, még évekig visszajártam vendégrendezőként azután is, hogy három év múlva, 1991-ben az Operába szerződtem. Azért mentem át mégis, mert az új igazgató, Ütő Endre meghívott főrendezőnek. Akkor még nem kellett pályázni, amit helyesnek tartok, sok esetben ma sincs értelme, hiszen van úgy, hogy egy adott helyre megvan a megfelelő ember.

– Beszéljünk egy kicsit az Opera akkori belső állapotairól.

– Fortyogó helyzet volt, mert az addigi vezetést a társulat gyakorlatilag leváltotta. Ez a rendszerváltásnak, amit ma már sokan csak módszerváltásnak neveznek, a kulturális életen belüli fordulópontja volt, a fontosabb nemzeti intézmények élére új vezetés került. Természetesen, ugyanúgy, ahogy ma is lenne, hatalmas felháborodást keltett azon az oldalon, ahol megszokták, hogy ez a terület márpedig az övék, és oda más nem teheti be a lábát, csak akiről ők úgy gondolják. Ezért aztán nekem sem volt könnyű az Operában, és Ütő Endrének sem volt könnyű, sőt az egész vezetőségnek sem volt az, hiszen támadtak minden oldalról. Jobbról azért, mert az akkori MDF-es vezetés sem tudta pontosan, hogy mit akar, fogalmuk sem volt róla, kapkodtak, csapkodtak. A liberális oldal pedig akkor kezdte alkalmazni azt a módszert, amit ma is gyakorol, nevezetesen a kulturális élet megosztását, és ezzel mindennek a megosztását. Mert meggyőződésem, hogy a megosztott kulturális élet hozza magával a megosztott politikai életet és a megosztott gazdasági életet. Sok minden múlik a kultúrán, még a törvényekhez való viszony is. Szóval elég forrongó közeg volt, de dolgozni lehetett. Nem azt mondom, hogy dúskáltunk a pénzben, de volt lehetőségünk, hogy elég szép kiállítású darabokat vigyünk színpadra. Művészi értelemben ösztönzően is hatott az a légkör, és lényegében fellazította, megszüntette azt a rendszert, hogy többnyire két ember rendezhetett az Operában, másnak még bemenni sem igen lehetett. Természetesen ahogy bizonytalanná vált az Antall-kormány helyzete, úgy vált bizonytalanná a miénk is, úgy gyávultak el a viszonyok és az emberek. Az én főrendezőségem is itt ért véget, a szerződésem lejártakor, még a választások előtt leköszöntem. Már nem lehetett vállalni, annyi megalkuvással járt volna, és olyan régi arcok jöttek vissza, akikkel nem akartam sem együtt dolgozni, sem harcolni.

– Rendezőként mégis ott maradt. Azt lehetett vállalni?

– Más főrendezőként az egész Operaház művészeti tevékenységéért felelni, és más rendezőnek lenni, aki csak a saját rendezéséért felel. Óriási különbség. Önmagamért felelni tudtam abban a közegben is. Néha szerettek, néha nem annyira, éltem egy rendező szokásos életét. Jól éreztem magam ebben a viszonylagos szabadságban, tanítottam a Színművészetin, jártam külföldre rendezni, sok helyen megfordultam. Tetszett ez az életforma, bár néha szomorúan figyeltem, mi zajlik körülöttem a művészeti életben. Sok igazgatót túléltem, még ámokfutót is, de egyszer csak jött egy, akit már én sem tudtam túlélni. Mindenkit kirúgott, aki zavarta a köreiket, mert munkát kellett volna adni neki is. Saját embereiket hozták be az operai életbe, csak őket foglalkoztatták, engem pedig szép szelíd szavakkal kirugdostak két évvel ezelőtt. Különösebb sértődés nélkül jöttem el. Egy évig rendezgettem itt-ott-amott, aztán úgy döntöttem pályázom, mert láttam, hogy sok helyen megváltozott a légkör az önkormányzati választások után. Nagyon szeretek Győrben lenni, itt áldoznak a színházra, fontosnak tartják, szeretik, figyelnek rá, jó itt dolgozni.

Boros Károly