Ez itt a kedvenc molekulám. Így néz ki az ember testi tulajdonságait meghatározó DNS keresztmetszete. Érdekes, hogy tízágú, ez nagyon ritka. Olyan, mint egy csipketerítő, de legjobban a washingtoni templom rózsaablakához szeretem hasonlítani, a teremtés ablakához.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Az is tízágú?

– Az egyetlen általam ismert tízes szimmetriájú ablak, és az a neve, hogy Tisztelgés a világ születése előtt. Ez a molekula ugyancsak a születéssel kapcsolatos, hiszen szüleink két DNS-szolja a megtermékenyítés után egymásba kapaszkodik, az is teremtés valamilyen formában.

– Hozzátehetjük még, hogy a tízes szám a teljességet jelenti, a világot, a teremtést.

– Ha tudjuk, hogy a népművészetben is megjelenik ez, akkor megvan az érzelmi kapocs a tudomány és a mindennapi élet között.

– Ön elméleti kémiával foglalkozik. Az ilyen tudós sohasem kerül kapcsolatba kémcsövekkel, petricsészékkel és pipettákkal, csak fejben és papíron, illetve most már számítógépen dolgozik?

– Igen, de ma már elég bonyolult a kémia. Azoknak a kollégáknak a munkája, akik kémcsövekkel a kezükben dolgoznak, tehát a kísérletezőké, napjainkban már nem feltétlenül a tudomány lényegét jelenti. Először fejben kell eljutni valahova, azután tudja megmondani az ember a fiatalabb munkatársának, hogy milyen kísérletet végezzen el. Ehhez persze át kell tudni tekinteni, mi történik a laboratóriumban annak is, aki be sem teszi oda a lábát. A részleteket pedig azok oldják meg, akik ehhez értenek. Így lettem én fehérjekutató. Röntgensugárral igyekszünk felderíteni az anyag belső elrendezését, a molekulák szerkezetét. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy soha egyetlen szerkezetet sem határoztam meg kísérlettel, mégis tízegynéhány éve megpályáztam egy kísérleti berendezést, közösen olyanokkal, akik már végeztek ilyet, így alakítottuk ki ezt a labort.

– Látom, édesapja képe itt függ a falon. Ő is vegyész volt?

– Igen, nem úgy, mint a többi felmenőm, akik jogászok. Az ő ágán családom azzal büszkélkedik, hogy Kőszeg ostrománál szereztünk nemességet. Édesapám 1947-ben az első koncepciós perben, a Magyar Közösség perében tanúból felküzdötte magát vádlottá. Három évet kapott, amit felemeltek négyre, végül hat év után szabadult, az első Nagy Imre-kormány idején tapasztalt enyhülésnek köszönhetően. Édesanyám alföldi, Gyula környékén élt a családja, amely egy püspököt is adott az evangélikus egyháznak a XIX. században.

– Ön hány éves volt, amikor édesapját lecsukták?

– Négy. Emlékszem, hogy Svédországban valamelyik egyetemen munkát ajánlottak neki, de nem akart kimenni, bevonult a börtönbe. Akkor édesanyám rettenetesen megijedt, mert addig természetesen háztartásbeli volt, képzettsége nem lévén nem tudta, hogyan fogja eltartani a három gyerekét. De egészen váratlan helyekről kaptunk segítséget, nagyon sokaktól, így sikerült megmaradni. 1951-ben féltünk, hogy ki fognak telepíteni, de nem volt megalapozott ez a félelem, mert társbérletben laktunk, a legtöbb családot pedig éppen a lakása miatt vitték el. Mindenesetre elköltöztünk Dorogra, gyógyszerész keresztapámhoz. Ott először is Szabó Gábor lettem, nehogy feltűnjön valakinek a nemesi előnév – édesanyám is Szabó Istvánné lett -, másodszor pedig esténként képzeletben Rákosi fejét bokszoltam két ököllel, és imádkoztam, hogy létrejöjjön és belépjünk az Európai Egyesült Államokba. Így ötven évvel később ugyan örülök, hogy beléptünk, de az örömöm nem teljes.

– Mi árnyékolja be az örömét?

– Két fő bajom van az unióval. Az egyik, hogy azok után, amiken Közép-Európa átment, sokkal nagyobb segítőkészséget vártam, a másik, sokkal nagyobb baj, hogy Európa válságban van. Ebből következően nem tud segíteni a magyar társadalom különleges gondjainak megoldásában, sőt néha még rá is tesz egy lapáttal.

– Mit gondol, honnan ez a válság?

– Nincs eszme, ami összetartaná, ami utat mutatna. Korábban a kereszténység volt ilyen, ezért olyan súlyos hiba, hogy az EU-alkotmányban ez nem szerepel. Ezzel a földrész megtagadja saját történelmét. Igaz, hogy ma már kevés a gyakorló keresztény, de hogy keresztény volt Európa, az biztos. Ezt nem vállalja az unió. Ha pedig nincs eszme, ami összetart, akkor csak az üzlet marad, tehát nem is érdemli meg a közösség nevet. Éppen ezért a mostanában sokat emlegetett válságok, a közös költségvetés, a török tagság körüli viták nem is oldhatók meg. Ha mindenki mindig csak a napi anyagi érdekeit akarja érvényesíteni, ha nincs eszme, amelyért áldozatot érdemes hozni, akkor Európa hosszú távon sem a külső, sem a belső bomlasztó hatásoknak nem tud ellenállni.

– Édesapja mihez tudott kezdeni a szabadulás után?

– Elkövette azt a hibát, hogy Dorogon jelentkezett be, állást viszont Budapesten kapott. Akkor is rengetegen segítettek, pártállástól függetlenül, egészen megható jeleit tapasztaltuk az együttérzésnek. Csakhogy akkoriban nem lehetett engedély nélkül a fővárosba költözni, ezért kétszer is megtörtént, hogy hivatalosan felszólítottak minket, hagyjuk el Budapestet. Emiatt jó néhány albérletet megjártunk, amit túl lehetett élni, de mindig éreztük a hatalom piszkálódását. Végül ’56 elején engedélyezték a végleges letelepedést. Röviddel ezután édesapám már az Akadémia kémiai kutatóintézetében dolgozott.

– Az ön pályaválasztásában, gondolom, fontos szerepet játszott az apai út követésének vágya.

– Erős késztetést jelentett az ő példája, az biztos. Egy középiskolai tanárom hatására eleinte a matematika érdekelt nagyon, állandóan azzal foglalkoztam. Akkoriban, ha megláttam egy képletet, főleg, ha voltak benne differenciáljelek, egyszerűen boldogság öntött el. Évtizedek múltak már, mire rájöttem, hogy igazából nem vagyok tehetséges ezen a területen. Mármint a kémiának azon a területén, ahol matematikával lehet előrejutni. Akik tehetségesek voltak, azoknak folyt a kezéből a megoldás. Nekem keményen meg kellett dolgoznom az eredményért, és sokszor hibáztam is. A molekulákat azonban változatlanul szeretem.

– Ön nemzeti érzelmű, a tudományos világ, amelyben mozog, nemzetközi. Ez a kettősség jól összeillik, vagy inkább ellentmondásos?

– Most már tizenöt éve a világhálón rohangásznak az ismeretek, órák alatt kapcsolatba kerülünk az új eredményekkel. Írtam már cikket közösen olyan kollégával, akit nem is ismerek. Minden gondolatunkat, eredményünket az egész világ méri meg. Szerintem minél bonyolultabb valami, annál fejlettebb. Ebből a bonyolultságból egyrészt verseny, másrészt együttműködés következik. A kettőnek egyensúlyban kell lennie. Nekem fontos a világban a sokszínűség, ami a kultúrák sokszínűségét is jelenti. Ha erősek a nemzeti érzéseim, és fontosnak tartom a magyar kultúrát, az a világot színesíti. Tehát semmiféle ellentmondás nincs, a kettő kiegészíti egymást. Elemi érdeke a világnak, hogy minden nemzet a maga módján virágozzék, ne pedig egységesen, mert abból szürkeség lesz. Csakhogy az egyensúly nem magától jön létre, hanem kemény küzdelmek árán, és most éppen azt tapasztaljuk, hogy fölbillent. Az egyközpontúság a szürkeség felé nyom mindenkit, és érdekes módon ez Magyarországról sokkal jobban látszik, mint nyugatabbról nézve. Talán mert ott évtizedek alatt fejlődött idáig a világ…

– Vagy inkább süllyedt…

– Igen, inkább süllyedt. Nálunk viszont viharos gyorsasággal változott meg minden, ezért tisztábban látjuk a folyamatokat. Azok között, akik ma fontos döntéseket hoznak, a nemzetközi cégek csúcsvezetői között nagyon sok a pszichopata. Ez ma már tudományosan is elemzett felismerés. Ezekre az emberekre az jellemző, hogy rendkívül intelligensek, igen nagy meggyőző erejük van, teljesen gátlástalanok, és végtelenül önzőek. Ennek az a következménye, hogy az említett vállalatok óriási gazdasági erejüket, amihez ugyanekkora hatalom társul, nem a köz érdekében fejtik ki, hanem egyre kevesebb ember érdekében. A többség kiszorul a hatalomból, ami önmagában nem lenne baj, mert attól még mehetne jó irányba a világ, kiszorul a fogyasztásból, ami szintén nem lenne baj, mert túl sokat fogyasztunk, azonban az életlehetőségekből is kiszorítja az embereket ez a végtelenül önző és habzsoló picike csoport. Ennek súlyos következményeiből csak kettőt említenék. Tízmilliók halnak éhen a világon, elsősorban nem természeti csapások, hanem az életlehetőségek szűkülése miatt, a másik súlyos figyelmeztetés, hogy a londoni metrót Angliában született, angolul beszélő brit állampolgárok robbantották fel. De eszünkbe juthatnak a párizsi lázadások is. És nincs vége, folytatódni fog, sokan érzik is, hogy baj van, de az az igazság, hogy már késő.

– Ebben az egyre nagyobb sötétségben merrefelé tart Magyarország? Megyünk-e egyáltalán valahova?

– Magyarországot rengeteg megrázkódtatás érte a múlt században. Első világháború, kommün, Trianon, második világháború, holokauszt, Rákosi-rendszer, ’56, végül Kádár diktatúrája, az ügynökvilág, amitől most is szenvedünk. Egyszer, 1956-ban példát mutattunk a világnak, de a többi esetben vesztesek voltunk, ezek közül egy is elég lett volna a boldogtalansághoz. Nagyon nehezen dolgozza fel őket a társadalom, időre van szüksége, de Európa nem ad segítséget hozzá, mert nem tud – és itt viszszatérek az eredeti bajhoz -, mert nincs eszme. Bármennyire derűlátó vagyok is, nem tudom eltagadni, az az érzésem, hogy regionális összeomlások felé megy a világ és benne mi is, aminek elsősorban az az oka, hogy túl sokat fogyasztunk, túl sok energiahordozót használunk el, kizsigereljük a földet, ennek következtében el fog fogyni alólunk. Például a világtengerek halállományának hatvan százalékát már föléltük, de nem ez lesz a legnagyobb baj, hanem a légkör szennyezése. Ennek olyan következményei lesznek, amiből csak ízelítő volt a tavalyi két hurrikán, ami kőkeményen orrba csapta az amerikaiak egy részét, még most sem tudtak fölállni. Semmi jele nincs, hogy korlátozni akarná magát a világ, tehát előbb-utóbb beleütközik egy falba, aminek most ezerrel rohanunk neki. A fiamnak pár éve még azt mondtam, Marci, te még élni fogsz, amikor a baj bekövetkezik, de most már attól félek, hogy én is fogok élni, pedig már hatvanhárom éves vagyok. Ugyanakkor azt remélem, hogy az a néhány pofon jót fog tenni a világnak, akkor végre meglesz a lehetőség, hogy átálljunk. Ennek a következménye, ha nagyon leegyszerűsítem, kevesebb autó, több szeretet. Ez kissé utópiának tűnik, de ha az ember rendesen végiggondolja a helyzetet, nem tud másféle következtetésre jutni.