Nem igazán értem, hogy a mai borzasztó keresztényüldözések idején Európa miért nem áll a sarkára, és nem deklarálja, hogy ez egy keresztény kontinens – mondja Dörner György, az Újszínház igazgatója. Az intézmény május 15–23. között másodszorra ad otthont a számos hazai különlegesség mellett olasz és lengyel vendégelőadásokkal is tarkított Keresztény Színházi Fesztiválnak.


– A fesztivál célja, hogy nemzetközi előadásokkal óvja a keresztény szellemiséget. Ezek szerint a kereszténység védelemre szorul?

– Ha csak azt nézzük, hogy a Közel-Keleten és Afrikában egyenesen ölik a keresztényeket, akkor nagyon nagy a baj. Ferenc pápa fel is hívta erre a világ figyelmét, noha körlevélben vagy enciklikában talán nem tette közé. Éppen erről szól a fesztiválon debütáló új bemutatónk, Kocsis István Szent Margit legendájáról szóló drámája, Az áldozat is, hogy bizony a tatárjárás után is nagyon rossz állapotban volt az európai kereszténység, ám az akkori pápa még ennyire sem hirdette meg a védelmét. Az igazság persze az, hogy a történelemben mindig volt valamilyen – hol kisebb, hol nagyobb – rés a keresztény egyház vezetői és maga Krisztus között. Ennek ellenére sem nagyon értem, hogy ma, amikor újból borzasztó keresztényüldözések zajlanak, Európa miért nem áll a sarkára, és nem deklarálja, hogy ez egy keresztény kontinens, kulturális hagyományait tekintve végképp. Sőt, inkább igyekeznek lazítani az emberek közti kapcsolatot az erkölcsön és a keresztényietlenítésen keresztül.


– Talán mert Európában még nem ölnek senkit…

– És akkor a sunnyogás a megoldás? Régóta tudjuk, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Európa ugyanúgy elfordítja a fejét erről a problémáról, mint ahogyan a bevándorlásról is teszi a mai napig. Amikor viszont majd valóban elözönlik Európát az Afrikából, Ázsiából érkező, kiszolgáltatott helyzetű szegények, akik kétségbeesésükben egy kiló kenyérért vagy cukorért hajlandóak ölni, akkor hiába akarnak majd akár fegyveresen fellépni ellenük, annyian lesznek, hogy belülről is lázadni fognak. Miközben, bár én színész vagyok, nem menekültügyi szakember, lehetne más megoldás erre a helyzetre. A múltkor hallottam például két jeles közgazdász beszélgetését, akik szerint ha a legszegényebb országokban élők napi egydolláros jövedelmét helyben megtízszereznék, lényegesen javítana a helyzetükön – a világ száz leggazdagabb emberének pedig egyáltalán nem lenne olyan nagy érvágás. Ezeket a dolgokat, akárcsak a kereszténység valódi értékeinek újraélesztését, emberi módon és nem adminisztratív úton kellene rendezni.


– Már a tavalyi első Keresztény Színházi Fesztiválon is törekedtek a sokszínűségre, az előadások mellett kórusművek hangzottak el például a Szent Teréz-templomban. Idén mivel bővül a kínálat?

– Most is lesznek hasonló, a szakrális zenére épülő előadások, így az Andok Mise, amely egy chilei zenész kilencvenes évek elején született szerzeménye. A különleges, perui, kecsua hangszerekkel kísért dél-amerikai zene különös aktualitása, hogy a jelenlegi pápa argentin származású, így e műsorral az ő tiszteletének is adózunk. De nem marad el a tavalyi első rész után II. János Pál Római Triptichonjának felolvasó-színházi keretek közt megvalósuló második fejezete sem, a veszprémi Petőfi Színház előadásában. Nagy örömömre idén a Nemzeti és a József Attila Színház szintén csatlakozott a fesztiválunkhoz: előbbiek a Szent Johannát és a Zolán újratemetései című darabokat, utóbbiak pedig a Feketeszárú cseresznyét tűzik műsorra a rendezvény ideje alatt. És persze játszunk saját darabokat is: a már említett Az áldozat bemutatóján kívül Szabó Magda Az a szép, fényes nap című történelmi játéka, a Szeretlek, Faust, illetve az Árva Bethlen Kata látható majd. Ezek mellett fellép az ExperiDance az Ezeregyév című produkcióval, a Cantemus kórus, Takaró Mihály pesterzsébeti református kórusa, míg Dinnyés József A hit hősei címmel tart zsoltárokból összeállított zenés estet. Az egész rendezvény ideje alatt pedig, amelyet május 23-án egy óriási gálával zárunk, Molnár János grafikus-festőművész kiállítása tekinthető meg a színházban.


– Két olasz és egy lengyel produkciót is hívott. A Teatri de Iaia A csodák hálójában, a Fratelli Napoli marionett-társulat a Kisjézus születése című darabbal érkezik, míg a lengyel Teatr A egy élő zenekarral, kórussal, cirkuszi mutatványokkal teli totális színházat mutat be Totus Tuus, azaz a II. János Pál által jelmondatnak választott „Mindenestül a tiéd” címmel. Mi volt e választások alapja?

– A lengyel színház régóta élő kapcsolatban van a hazai teátrumokkal, ám amíg mindenki a német és az angolszáz, esetleg az orosz vonal felé mozdul, a déli, mediterrán színház eddig valahogy kimaradt a hazai palettából. Én viszont érzek a déli népek, különösen az olaszok habitusa, lelkiállapota és köztünk, magyarok közt valamiféle azonosságot, ami elég meghatározó motívum volt abban, hogy épp ezeket a társulatokat hívtam meg. Ráadásul úgy látom, az Európa szegényebb régióiban működő színházak talán jobban fordulnak a szakralitás felé, nem beszélve arról, hogy miként a lengyelek, úgy az olaszok is gyakorló keresztények, a vallás benne van a mindennapjaikban. Ha végigmegyünk egy olasz kisvároska utcáin, szinte körbeleng minket a keresztény lendület, a folytonosan felcsendülő templomi harangok pedig nemcsak az idő múlására, hanem a Jóisten végtelenségére is figyelmeztetnek bennünket.


– Miközben jól tudjuk, mindezt ma már kevesen veszik észre, talán mert az egyház nehezen mozdul, elfelejtett lehajolni az emberekhez, válaszolni az új kori kihívásokra. Lát erre esélyt, hogy ez megváltozzon?

– Az biztos, hogy valami baj van: nem a nyolcszázezer darab homokszem hiányzik mostanra az egyházból, hanem a kőszikla alap. Ezért is nagyon remélem, hogy nem véletlenül választotta az új pápa a Ferenc nevet, hanem mert tisztában van vele, hogy igen, napjainkban éppen egy Szent Ferencre van szüksége a keresztény világnak a megújuláshoz. Egy nagyon pozitív élmény viszont megerősítette bennem az ezzel kapcsolatos reményt: kint voltam a Vatikánban II. János Pál szentté avatásán, ahol, akárhová néztem a nagy tömegben, egy rossz mozdulatot, egy gonosz pillantást nem láttam. Csak a végtelen szeretet volt jelen.


– A mindennapokban ugyanakkor ez koránt sincs így.

– Mi a magunk részéről annyit tehetünk, hogy a színház eszközeivel próbálunk harcolni a jobb szellemiségért. Nagy egészében viszont az oktatás elsődleges feladata lenne mindez: hogy ne alászálljon, hanem erkölcsiséget, gerincet adjon, a nevelés legyen az első, és csak utána következzen, ami megtanulható. Emlékszem, az édesapám meg a nagybátyáim iskolai füzeteinek első oldalára még ez volt írva: „Isten nevében kezdem el.” Hogy miért ágálnak egy ilyen szellemi-kulturális háttér – mint szilárd talapzat, alapvető jó szándék – ellen olyan sokan, igazán nem tudom.


– Az ágálás folyamatos, színházi körökben is: az egyes oldalak közti, hosszan tartó, kétféle színházi szövetség által irányított „kulturkampfról”, POSzT- és Burgtheater-botrányról szólnak a hírek. Ki lehet mindebből maradni?

– Természetesen nem. Ha ez a kézzelfogható valóság, nekem is valamilyen módon részt kell benne vennem, különben az ember teljesen kirekeszti magát a színházi közéletből, ami szintén nem jó – így én is beléptem a Magyar Teátrumi Társaságba. De ettől még soha nem néztem jó szemmel kétfajta színházi szövetség létét, egyáltalán nem értem, miért kell két különböző, a konfliktus csíráját állandóan magában hordozó társaságot fenntartani sokkal több pénzből ahelyett, hogy valami egységre és egyetértésre törekednénk. Olyan mértékben viszont valóban nem veszek részt ezekben az ügyekben, hogy állást foglaljak mondjuk a POSzT-ügyben. Már csak azért sem, mert, és ez nyilván az Újszínház számkivetett helyzetéből adódik, ide minket nem hívnak meg soha. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak olyan előadásaink, amelyek alkalmasak lennének egy ilyen színházi fesztiválon való bemutatkozásra. Amúgy meg nem szokásom gebeszkedni senkihez. Csak a magyar szerzőkhöz gebeszkedek, de azokhoz nagyon. És hogy csak a közelmúltból vegyek egy példát, A funtineli boszorkány óriási sikere is engem igazol. Ezután pedig még inkább maradunk a már jól bejáratott úton: más titkos favoritok mellett a jövő évadra Mikszáth, Tersánszky, illetve Kocsis István egy-egy darabja is bekerül a repertoárunkba.


– Számkivetettséget említett az Újszínház kapcsán. Ebből az állapotból, amíg ön az igazgató, ezek szerint nem lehet kibillenni?

– Nem. Legalábbis én színházigazgatóként nem tudom magunkat kibillenteni. Ezt csak egy kultúrpolitika, egy kulturális koncepció tudná kibillenteni, egy erős szándék, amelyik elsősorban a jónak, az építőnek, a felemelőnek kedvez, és nem az ellenségeskedőnek, az úgymond shakespeare-i tükörtartás örve alatt mindenféle nemtelenül vagdalkozónak. Akik ennek ellenére is támogatva vannak. Néha az az érzésem, a mostani kulturális kormányzat olyan, mint a bokszoló, aki önként odamegy a pofonért – és még vissza sem üt. Miközben persze mindenki számára az lenne a legésszerűbb, ha egyáltalán nem történnének ütésváltások. Hanem az amúgy kultúráját vesztő Európában, így Magyarországon is újra megpróbálnák felemelni a közönséget, és nem leszállni a nemtelen, acsarkodó színvonalra.


– Miért, hogy az emberek mégis inkább ez utóbbira vevők?

– Idézek egy régi slágerszöveget a nyolcvanas évekből: „A jó ízlés, drágám, az nevetséges, a botrány, a botrány az egészséges.” Valószínűleg még mindig itt tartunk. Nem csak mi, világtendencia, hogy sokkal könnyebb a zavarosban halászni ott, ahol hülyék vannak. Az embereket pedig úgy lehet hülyévé tenni, ha folyamatosan olyan foglalkozást adunk nekik, amelyek ugyan teljesen feleslegesek, de elterelik a figyelmüket az alapvetésekről. Én ebben nem szívesen veszek részt, és nem is szívesen nyilvánulok meg. Teszem a dolgom a magam eszközeivel, például egy ilyen keresztény fesztivál létrehozásával, életben tartásával. Így próbálom felkelteni a figyelmet az iránt, hogy csak az újra teljes mellszélességgel vállalt keresztény szellemiséggel térhetünk vissza ahhoz a felemelkedő pályához, amiről lelöktek minket, vagy lelöktük magunkat.


– Ha ez nem sikerül, Európának vége?

– Ha Európa meghal, meghal a világ is, ha a világ meghal, meghal Európa is. Ez így törvényszerű. Mi meg közben csak játszogatunk itt a Jóistennel, próbálgatjuk a türelmét, ami, reméljük, tényleg végtelen.

Farkas Anita