A kommunizmus bűneit és rémtetteit valóban csak nagyon vonakodva veszi tudomásul a Nyugat, illetve az uniós elit. Ahogy Orbán Viktor is utalt erre a minap. Hozzátéve, hogy elmaradt a kommunizmus bűnöseinek felelősségre vonása is.
Drámai erővel jeleníti meg a kommunisták bűneit a lengyel rendező, Jerzy Zalewski alkotása, a Historia Roja (Rój története) című film. Rój annak a Mieczysław Dziemieszkiewicznek volt az álneve, aki a lengyel nemzeti hadsereg legendás figurájává nőtte ki magát bátyjával, Romannal együtt, s 1945-től haláláig, 1951-ig küzdött a kommunista lengyel hatalom és segítői, a szovjet megszállók ellen.

Ez a hadsereg az Armija Krajovából, vagyis abból a „földalatti” Honi Hadseregből nőtt ki, amely a második világháború idején a német hódítókkal szemben vette kezébe a fegyvert. Az Armija Krajova robbantotta ki a varsói felkelést is 1944 augusztusában.

Mint ismeretes, a szovjet csapatok karnyújtásnyira álltak ekkor már a lengyel fővárostól, a felkelők abban a reményben kezdték meg a harcot, hogy segítséget kapnak tőlük, de Sztálin szándékosan megállította az előrenyomulásukat. A felkelést a németek kemény harcokban vérbe fojtották. A Vörös Hadsereg csak hónapokkal később kezdett támadást Varsó ellen, amikor már biztosra vette, hogy az Armija Krajova elpusztult, tehát képtelenek a lengyelek önmaguk felszabadítani a fővárosukat.

A háború végén Lengyelország Sztálin akaratának és birodalmi terveinek megfelelően kommunista irányítás alá került. Lengyel kommunisták, vagy ahogy mondani szokták, a lublini kormány irányítása alá került, e kabinet tagjai a Kreml bábfigurái voltak. A kommunista kormánnyal, s a kormányt segítő szovjet megszállókkal vette fel a harcot Rój, azaz Dziemieszkiewicz és a nemzeti hadsereg, mely összesen 150 ezer főt számlált.

A film tanúsága szerint Lengyelországban a legvéresebb terror eszközeivel léptek fel a kommunisták, az őket segítő szovjet katonák pedig úgy viselkedtek, mint a megszállók, öltek, raboltak, nőket erőszakoltak meg… Annak ellenére, hogy a lengyelek a második világháborúban a szövetségeseiknek számítottak, legalábbis azután, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót.

Ez a pergő ritmusú film a lehető legnaturálisabb módon mutatja be a lengyel kommunizmus brutális természetét. A házkutatásokat, letartóztatásokat, vallatásokat, nők megerőszakolását, a lengyelek vallásosságának megalázását, az új hatalom gőgjét. A képi effektusok nagyon kidolgozottak, még úgy is, hogy a kamera, vagyis az operatőr Tomasz Dobrowolski itt nem bravúroskodik, nincsenek különleges beállítások, lassítások, s egyebek. A történetre kell koncentrálnia a nézőnek. A színészek játékáról csak felsőfokokban lehet beszélni, minden jelenet, minden dialógus abszolút hiteles, s így vagy úgy, de minden szituáció érzelmektől, indulatoktól fűtött. Rójt Krzysztof-Brejdygant alakítja, a testvérét Marcin Kwaśny.

Egészen 1953-ig tartott ez a háború a kommunista hatalom fegyveres alakulatai és a rejtőzködő, bujkáló, de mindig pontosan és kíméletlenül lecsapó nemzeti hadsereg között. A korabeli lengyel propaganda csak banditáknak nevezte ezeket a katonákat. Rój és a nemzeti sereg persze nem bírt a túlerővel, és veszített. Nem segítette senki, ahogy 1944 augusztusában a Honi Hadsereget sem Varsóban. Finom és okos jelenet a film végén, amikor az egyik legbrutálisabb kommunista karhatalmi vezető már nem a hagyományos és sajátos lengyel négyszögletű katonasapkában, hanem egy szovjet stílusú tányérsapkában jelenik meg előttünk néhány másodpercre… Telis-tele az alkotás ilyen utalásokkal.

A legtöbb magyar azt sem tudja, hogy létezett egyáltalán ez a lengyel nemzeti hadsereg, s milyen keményen szegült szembe a kommunistákkal, nem félve a haláltól sem. Minél előbb látnia kellene ezt a 2016-ban forgatott filmet a magyar közönségnek is. Százmillió áldozatot követelt a kommunizmus világszerte. E film is azt bizonyítja, tényleg kellett volna felelősségre vonás.

sinkovics