Nem jutunk előbbre, ha csak visszafelé nézünk
– A koncerttel a MUS-E-t, a hátrányos helyzetű gyerekek művészeti-nevelési programját támogatják. Miért tartotta fontosnak, hogy elvállalja a fellépést?
– Hátrányos helyzetű, roma és nem roma társadalomban élő tehetségek megsegítéséről van szó, ez fontos kezdeményezés. Szép gondolatnak tartom, hogy a művészet segítségével az elfogadásra, az önkifejezésre neveljünk. A koncerten Pablo Sarasate Cigánydalok című darabját fogom játszani a hegedűgálára alakult zenekarral. Érdekesség lesz, mert egy speciálisan elhangolt hegedűt, illetve is brácsát fogok alkalmazni: a megszokott kvinthangolásos, normál hegedűt és brácsát tetszés szerint elhangolom, és azon játszom majd Yehudi Menuhin emlékére egy improvizációs darabot Szakcsi Lakatos Béla fantasztikus zongoraművész kíséretében.
– Ami nem véletlen, hiszen Yehudi Menuhin világhírű hegedűművészhez önt személyes, jó ismeretség fűzi.
– Mikor Cziffra György Alapítvány ösztöndíjasaként a Párizs melletti San Lise-ben tanultam, Cziffra mint jövendőbeli reménységet mutatott be a mesternek, aki felvett az akadémiájára. Ivry Gitlis növendéke lettem, az ő hegedűjátéka máig meghatározó élmény számomra, akkoriban ő Menuhin által megbízott professzorként tanított az akadémián. 1983-ban Menuhin megrendezte a Nemzetközi Bartók Emlékversenyt, ahol első díjat nyertem, gyakorlatilag innen indult a pályafutásom. Persze senki sem lehet próféta a saját hazájában: Londonban, Párizsban ennek a versenynek jóval nagyobb volt a publicitása, mint itthon. Már akkoriban is érdekelt az improvizáció: az egyik vizsga előtt kértem Menuhint, engedje meg, hogy a Beethoven-szonáta helyett Bartók emlékére írt saját hegedűimprovizációmat adhassam elő. Először azt felelte, erről szó sem lehet, de néhány nap múlva megkeresett, és meghallgatta a darabomat. Az volt a véleménye, hogy van olyan nehéz, mint a Bartók-szonáta, sőt, helyenként nehezebb, így megengedte, hogy eljátsszam a vizsgán. A vizsgabiztosok viszont nem hitték el, hogy a darab tisztán improvizáció. Mondtam, rendben, mondják be az első öt-tíz hangot, és játszom rá – végül meggyőztem őket. Menuhin mesterkurzusán aztán együtt dolgoztam Gidon Kremerrel, Vlagyimir Szpivakovval és Shlomo Mintzcel – ma a legnagyobb hegedűművészek közé tartoznak. Próbáltunk ellesni apró kulisszatitkokat, volt, amit elárultak a mestereink, volt, amit nekünk kellett elsajátítani, kikövetkeztetni a játékukból. Ugyanis több száz izgalmas fogás, apró titok áll a mögött, hogy mitől lesz jó egy vonóhúzás.
– Például?
– A vonót négy ujjal tartom, de ha a két középsőt elengedem, teljesen más lesz a hang. És az sem mindegy, mikor fújom ki a levegőt a mellkasomból. Sokszor van, hogy a hegedűs rázza a vonót, nem érti, miért görcsöl be a karja. Néha sokszor annyi is elég, hogy a bal lábát megemeli kissé, benntartja a levegőt, és máris ott van az a hang, amit keres – de ez csak egy apró példa a több száz közül, ezt muzsika közben érezni kell.
– A hegedű és a vonó eszerint gyakorlatilag a test folytatása, a művész szó szerint együtt lélegzik a hangszerével?
– Éppen e finomságokon múlik, hogy a zene élvezhető lesz-e. Ezt a mestereink is tudták, és ha nem mondták el, akkor az ember kikövetkeztette a játékukból. Persze ez még mindig kevés: ha az ember ezt nem tudja magáévá tenni, és beépíteni a játékába, mit sem ér az egész.
– Az improvizációt meg lehet tanulni?
– Annak is megvannak a maga fortélyai. Az éneklés esetében a jó technikát el lehet sajátítani, sőt meg is kell tanulni, de ha valaki nem születik jó hangi adottságokkal, soha nem lehet belőle jó énekes. Igaz, a manufakturális hangszereknél a tehetséget lehet pótolni a szorgalommal, de az improvizációs készség más, arra születni kell.
– Annyi hangszer közül miért éppen a hegedűre esett a választása?
– Édesapám Cziffra Györggyel játszott az Arizonában, de mindig is hegedült, és mikor a színpadi jazz-zenéből nem tudott megélni, állandó fellépési lehetőség után nézett, így került az Intercontinentálba és a Gellért Szállóba. Gyerekkoromban Pege Aladárt és Szakcsi Lakatos Bélát is tanította édesapám jazzgitárosként, fiatal koromban fel is léptem velük koncerten, már akkor rajongtam a jazzért és az improvizációért. Imádtam mikor az apám otthon hegedült – a számtalan hangszer mellett engem a hegedű hangja varázsolt el.
– Vagyis beleszületett a zenébe: erre mondják, hogy a romáknak könnyű, mert vonóval a kezükben jönnek a világra.
– Ez csak egy sztereotípia. Ha tehetség van, de nincs szorgalom, a roma zenészek sem viszik semmire. Akkor elvész a tehetség. Ez ugyanolyan általánosítás, mint az, hogy az afroamerikaiak vérében ott van a ritmus. Persze, Oscar Peterson, Louis Armstrong – ők tényleg kiemelkedő fekete zenészek voltak, de ezt nem minden fekete mondhatja el magáról. Éppen ilyen tévhit az, hogy a romák beleszületnek a zenébe. Persze, kétségtelen, van egyfajta sajátossága, mondjuk a feketék muzsikájának, hiszen az ő népzenéjük a jazz, miközben a norvégok, finnek, svédek, németek is csodálatosan játsszák ezt a stílust. Egyről viszont nem hallottunk még, hogy egy cigányzenekarban a bőgős vagy a cimbalmos helyén ne cigány ember üljön.
– Tehát mégis elmondható, hogy van sajátossága a cigányzenészek játékának.
– Az autentikus népzenét nagyon szépen felgyűjtötték, játsszák is a táncházakban, helyenként jobban is, mint a roma származású zenészek. A hagyományos magyar cigányzenének azonban van egy speciális, egyedi jellege, stílusa, amit csak a roma művészek képesek igazán hitelesen játszani.
– Említette, hogy fiatalon együtt muzsikált, kísérletezett Szakcsi Lakatos Bélával, ennek eredményeképp alapították meg később a Rákfogó együttest.
– Akkoriban Szakcsi sokat vendégszerepelt New Yorkban, és hallotta kint a zenészeket, hogy milyen stílusban, mit játszanak, de jazzhegedűssel nem találkozott. Egyik ilyen külföldi fellépése után azzal jött haza, hogy alapítsuk meg a Rákfogó zenekart. Jackie Orszaczky, Raduly Mihály, Kőszegi Imre, Babos Gyula, Szakcsi és én. Sokszor adtunk közös koncertet a Syriussal is, volt átfedés a két zenekar között. Ez akkor nagyon ütős volt, úgy gondolom, hogy a mai művészet, a jazz rock is ebből merítkezik. Korszakalkotó zenét csináltunk, egy valódi, XXI. századi irányt vettünk fel.
– Ez amolyan crossover muzsikának is felfogható volt?
– Abból a szempontból igen, hogy Bartók- és Sztravinszkíj-elemeket használtunk, és olyan mélységekig mentünk el, amit akkor free jazznek hívtak. Jóval több volt ez, mint a gyors tempóiról és virtuóz hangszeres improvizációkról ismert hagyományos bebop. Mikor meghallgatom a negyven évvel ezelőtti felvételeinket, mindig megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyire meghaladtuk a korunkat.
– Ma fogékony a közönség a kortárs muzsikára?
– Egyfelől én azt látom, hogy a mai fiatal hallgatóságot nem lehet félrevezetni. Fölgyorsult és megváltozott a világ, amit a művészetnek figyelembe kellene vennie. Csodálkozom azon, mikor a koncertszervezők azt mondják, kevesen látogatják a színházakat, koncerteket. Ön is, én is farmerban vagyunk, szépen felöltözve, miért ne ülhetnénk így be egy hangversenyre? De nem, csak estélyiben lehet. Másrészt egy balettelőadáson, mondjuk Csajkovszkij Diótörőjében a balerina kitipeg a színpadra a csillogó tüllruhájában – ez a külsőség már nem fogja meg a fiatalokat, nem szólítja meg. Engedni kellene a mai szellemiségű fiatal rendezőknek, hogy lépjenek ki e skatulyából, ne ragaszkodjanak annyira a letűnt korok kereteihez, díszleteihez. Ugyanezt látom a zenében is: persze, legyenek ott a zenekari árokban a vonósok, vezényeljen a karmester, de más hangszerelésben is megszólalhat egy régi darab, mondjuk gitárral, basszusgitárral, szaxofonnal – és akkor telt ház lesz. Én azt látom, hogy sokszor kizárólag az 50-60 év fölöttieket akarják megszólítani egy-egy koncerttel. De nem csak őket érdekelheti a komolyzene és más színpadi produkció.
– A közönség és a művészet kezd elidegenedni egymástól?
– Nézze, például Beethoven a XVIII. században kortárs zene volt, de akkor is azok mentek el meghallgatni, akik azt a szellemiséget értették, és magukba szívták. Úgy látom, együtt kell haladnia a társművészeteknek, a tudománynak és a kultúrának: ha ez nem történik meg, borzasztó nagy lesz a kontraszt. Beethoven, Mozart és Bach sem azt szeretné, hogy az ő zenéjüket reklámozzam. A fiatalokat nem lehet Vivaldi Négy évszakával komolyzenei bérlet vásárlására bírni, ez ettől a generációtól már nagyon távol áll. Miközben az egyetemeken ezt tanítják, és ebből diplomáznak, mintha a tanárok egy kicsit félnének attól, hogy túlnövi őket a diák. Én Bartók mellett soha sem lehetek önmegvalósító? Hiszen ahogyan egy festő vagy egy költő a saját gondolatait szeretné lefesteni és leírni, nem másolni a nagy elődöket, úgy a zenében is érvényes mindez. Ez a mai klasszikus zene világában nem megengedett: Lisztnél és Chopinnél nincs följebb. De most nehogy valaki azt higgye, hogy nem szeretem és nem tisztelem e zeneszerzőket. Dehogynem! Csakhogy ez itt már a XXI. század.
– És mitől lesz valami kortárs?
– Attól, hogy a mai világra reflektál. Mint például Kurtág György művei, Eötvös Péter Zérópont című alkotása vagy szerénység nélkül az Alfa és Omega című nagyzenekari művem, amelyben benne van az egész XXI. század, az aktuális, gyors gondolkodás, a komputerek világa, a színes és vibráló kavalkád, ami a mai világot jellemzi. Nem azt mondom, hogy krikszkrakszot kell játszani, de azt, ami a mai világot megmutatja. Amikor Chopin szerelmes volt egy bárónőbe, aki ott ült a koncertjén a férje mellett, Chopin nézte őt, és majd megszakadt a szíve, neki játszotta a darabját. Ma ezt hitelesen elő lehet adni? Nemigen, hiszen a zongoraművésznek semmi köze Chopin érzéseihez, de ahhoz a közeghez sem, amiben az a darab született. Akkor lesz igaz a zene, ha a mai világot és a saját érzéseimet jelenítem meg: ha alkotok, és azonnal tollba mondom. Ma ez vagyok, holnap más leszek. Hol van az leírva, hogy örökkön-örökké Vivaldi és Bach bácsi árnyékában kell maradnunk? Imádjuk, tiszteljük őket, ők az apostolok. De nem jutunk előbbre, ha csak visszafelé nézünk.
– Nem lesz túl népszerű ezzel a kijelentésével.
– Ez nem kijelentés, hanem valóság. Mindegy, a kollegialitás nem olyan erős ebben a világban. A helyzet az, hogy én ezt tanultam, én ez vagyok. A művésznek ugyanakkor óriási a felelőssége, hiszen olyat kell letennie az asztalra, amit más nem csinál. Ezért kísérletezem az elhangolt hangszerekkel: hogy kilépjek abból a világból, ami megszokott. Az elhangolt hangszeren nem lehet megtanulni játszani, lehetetlen, én is csak a hatását érzem – de működik.
– Foglakozik oktatással?
– Természetesen. Most szeretnénk Dráfi Kálmánnal, Oláh Ferenccel, Szakcsi Lakatos Bélával egy improvizációs word music programot indítani a Zeneművészeti Egyetemen, tárgyalásban vagyunk Batta András rektor úrral. Hogy ebből aztán megvalósul-e valami év közben vagy a második félévben, még nem tudjuk. Ez fakultatív tantárgy lenne, egy új zenei forma, ami új inspirációt jelenthetne a művészek számára, amihez viszont borzasztó nagy hangszeres tudás és felkészültség szükséges.
– Ön a Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központ igazgatója is. Hogyan látja, a roma művészek meg tudnak nyilvánulni a többségi társadalom felé, kapnak lehetőséget?
– Ez egy olyan téma, amiből kiválóan lehet politikai kérdést csinálni. Hiszen tényleg előfordul, hogy valaki a bőrszíne miatt nem kap munkát. Én úgy gondolom, hogy ha egy művész alkotása – legyen az illető akár költő, akár képzőművész – megszólítja az embereket, ha annak, amit csinál, van mondanivalója, akkor az utat fog törni magának. Viszont bárki kreálhat ebből politikai kérdést azzal, hogy mondjuk az én képeimet nem állítják ki, mert cigány vagyok, elnyomnak, és nem kapok lehetőséget. Ezek gyártott problémák. Sokat beszélgettünk erről a barátaimmal, és mindig arra jutottunk, hogy nekünk sohasem volt problémánk abból, hogy romák vagyunk. Mert az ember a munkájával automatikusan betagozódik a társadalomba. Én világéletemben olyan réteghez tartoztam, akinek elismerték a munkáját. Jött Jancsó Miki bácsi, hogy Lajoskám, bocsánat itt van a világ legnagyobb hegedűse, én meg mondom, jaj, Miki bácsi, maga meg, mint a Mont Blanc, mint két nagy hegy! Állandóan vicceltünk egymással. Engem így könyveltek el, és ettől az elismeréstől mindig magasabbnak éreztem magam. De az, hogy cigány vagyok, nem volt téma. Az hogy ki milyen származású, magánügy: csak a produktum számít, hogy van-e mondanivaló, vagy nincs. Ez számít, semmi más.
Szentei Anna