Nem rossz egy magyartól
Szűcs Gábor, azaz művésznevén Little G Weevil 2004-ben döntött úgy, hogy autentikus környezetében, az Egyesült Államokban sajátítja el mesterfokon a blueszenét. A magát néhány év alatt a műfaj nemzetközileg is elismert képviselőjévé kinövő énekes-gitáros nemrégiben hazaköltözött, és az augusztus 1. és 3. között megrendezett Paloznaki Jazzpikniken Dionne Bennett énekesnővel együtt áll majd színpadra.
– Amikor huszonhét évesen Amerika felé vette az irányt, mi volt a fő motivációja?
– Kezdett elkeserítővé válni a helyzet: saját együttesemmel egyre ritkábban nyílt lehetőségem fellépni, anyagi megfontolásból gyakran csak duóként álltunk színpadra Horváth Misivel. Úgy éreztem, ha nem lépek valamit, hetvenévesen is egy étterem sarkában fogok zenélni. És persze szerettem volna a blueszenét is autentikus környezetében megismerni, tehetséggel és elszántsággal karriert építeni a tengerentúlon. Mindez kapcsolatok híján nagyon kemény feladat volt, kezdetben mosogatóként dolgoztam egy bárban, és hosszú évek teltek el, mire először színpadra állhattam odakint. Szerencsére legvégül csak bejöttek a számításaim.
– Mennyiben különbözött a blues hazájáról elképzelt kép a valóságtól?
– Ég és föld. Tizenhét évesen azt gondoltam, nincsen menőbb egy rekedtes hangú afroamerikai énekesnél, kint azonban megtapasztaltam, sokszor azért ilyen az orgánumuk, mert egészségbiztosítás híján nem tudják kezeltetni például a hörghurutjukat. Paradoxon, hogy miközben egy érzelmileg mélyen rétegzett, gyönyörű zenei műfajról van szó, mégsem akarja senki teljességében megélni. Nem véletlenül: a blues szépsége olykor éppen a borzalmas sorsokból fakad.
– Ez a fajta mély rétegzettség még ma is megvan azért?
– Sajnos a blues, akárcsak az egyéb zenei irányzatok szerte a világon, elkezdett felhígulni, elveszítve ezáltal a lényegét. Óriási hatással van egyébként a műfajra a Blues Foundation tevékenysége. A szervezet az amerikai filmakadémiához hasonlítható: az újságírókból, koncertszervezőkből, promoterekből és egyéb, a zenéhez kapcsolódó szakemberekből álló tagok döntenek a különböző díjakról, így arról is, ki kaphat komolyabb hátszelet. És úgy látom, ők mindannyian kezdik kiölni a bluesból a lelket azzal, hogy a minőség helyett a könnyebben eladható produkciókat jutalmazzák. Képzeljük csak el, milyen érzés lenne, ha a magyar népzenét addig finomítanánk és egyszerűsítenénk, míg végül valami fogyaszthatatlan műanyagot nem kapunk. Ez történik most a blueszal, és nagyon szomorú végignézni.
– Akadnak azért még olyan előadók, akik úgy tartják a hagyományt, hogy közben izgalmas, új irányokat is kijelölnek?
– Igen. Mások mellett Gary Clark Jr. tökéletes példája annak, hogy lehet egyszerre őrizni a gyökereket, új stíluselemekkel vegyíteni az irányzatot, ráadásul könnyen énekelhető refrénekkel kereskedelmileg is sikeressé válni anélkül, hogy kiveszne a lélek a muzsikából. Egyszerre kell a múltba és a jövőbe tekinteni: ezt a mentalitást követem én is.
– Fehérként és magyarként nehezebb volt érvényesülni ebben a világban?
– Főként a diszkriminációt éreztem. Feltűnt, hogy ha nem mutatkoztam be koncert előtt, akkor gyakran odajöttek hozzám a végén, bókokkal árasztottak el, sőt volt, aki egyenesen azt állította, én vagyok a legjobb gitáros, akit valaha hallott. Ellenben ha tudták, hogy honnan származom, akkor hiába játszottam ugyanúgy, legfeljebb annyit mondtak, hogy „nem rossz egy magyartól”. Ezekből a tapasztalatokból tanulva a 2013-ban Memphisben megrendezett nagy nemzetközi bluesversenyen, az International Blues Challenge-en az Atlanta Blues Society nevű szervezet képviseletében indultam. Így azt hitték, amerikai vagyok, és valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy végül nyerni tudtam. Amikor nem sokkal később megjelent a Moving című lemezem, a kiadó addig győzködött, hogy fedjem fel magam, amíg bele nem mentem. És hiába lett ez az addigi legsikeresebb albumom, végig éreztem, hogy sokakból ellenszenvet váltok ki, mondván, elég lehetőséget kaptam már Amerikában, minek tovább támogatni.
– Szakmai féltékenység?
– Nem tudom bizonyítani, de számtalan hasonló eset után egyszerűen nem tudtam másra gondolni. De nem szeretnék panaszkodni; ha a feketék évszázadokig eltűrték a kirekesztést, miért nyavalyognék én jóval kisebb sérelmek miatt? És persze azért sok jó élményem is akadt: rengeteg afroamerikai el volt ájulva attól, hogy a világ másik feléről idejön egy fiatalember, aki érdeklődik a kultúrájuk iránt, komolyan veszi az irányzatot, kérdéseket tesz fel, és őszintén próbálja megérteni a hagyományaikat.
– Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójával közösen dolgoznak az életrajzi könyvön, amelyben mindezek a tapasztalatok is szóba kerülnek majd. Mit árulhat el erről?
– A könyv elsősorban egy srácról szól, aki nem sokkal a vasfüggöny leomlása után elhatározza, hogy szeretné autentikus módon játszani az afroamerikai bluest, és világszerte ismert zenésszé válni – ez igencsak abszurd álom Rákoskeresztúrról indulva. Az én személyemnél azonban fontosabb a tanulság: mindenkinek ki van jelölve az útja a földön, amelyről a külső körülmények folyton megpróbálják letéríteni. Én pedig nem hagytam magam akkor sem, amikor megkérdezték, hogy „büdös magyarként mi a fene keresnivalóm van a tengerentúlon”. Ezt szeretném üzenni, hogy nem szabad feladni, menni kell tűzön-vízen át, míg csak el nem érjük, amire vágytunk. E motivációs célon túl persze bőséggel lesznek a kötetben klasszikus „sex and drugs and rock and roll” sztorik is.
– Vagyis a mai bluesrajongó fiataloknak sem árt szedni néhány évre a sátorfájukat, és ellátogatni a műfaj őshazájába?
– Pontosan. Akit komolyabban érdekel ez az egész, mindenképpen el kell tölteni kint öt-tíz évet, és tapasztalatokat gyűjteni. Amikor kimentem, eleinte például teljesen kizártam az életemből a rádiót, hogy tényleg csak azt halljam, ami ott és akkor körbevesz, és megpróbáltam közben elképzelni, száz évvel korábban miként élhetett egy fekete zenész. Akkoriban az emberek csak olyan zenével találkoztak, amilyet a szomszéd tanyán hallottak, azokat adták tovább. Így lett ugyanannak a dalnak számtalan különböző variánsa, ahogyan nálunk is másként szólal meg egy adott népdal Somogyban vagy Gyimesben. És ahogyan a magyar népzenét sem lehet elsajátítani a magyar néplélek ismerete nélkül tízezer kilométerről, úgy a blueshoz is muszáj beszívni a helyi levegőt.
– Az internet korában nem elég csak figyelni, leutánozni a videókat, majd felpakolni a magunkét?
– Nem igazán. Facebook-hirdetésekkel és YouTube-ra feltöltött videókkal csak nagyon kevesen tudnak igazi ismertségre szert tenni, legalábbis tartósan. Az egyes országoknak kellene felkutatni és támogatni a tehetségeiket: ahogyan a sportolók óriási állami hátszelet kapnak a felkészülésükhöz, sőt, még számtalan szponzorcég is segíti őket, úgy egy zenei produkciónak is külső segítségre van szüksége a nemzetközi térképre való felkerüléshez. De ez nem újdonság, anno a Neoton Família sem úgy jutott ki külföldre, hogy a családtagjaik a hétvégi málnaeladásokból összegyűjtötték számukra az ehhez szükséges összeget.