– Emlékszik arra a pillanatra, amikor elhatározta, hogy énekes lesz?

– Amióta az eszemet tudom, énekelek. Gyerekkoromban otthon egész nap hallgattuk a rádiót, és én kívülről fújtam a slágereket, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati és az akkor divatos zenészek számait. Egészen kicsi voltam, még óvodás, és sokat játszottam együtt a környékbeli gyerekekkel az udvarunkon. Leültettem őket a kisszékekre, és előadást tartottam nekik, legtöbbször persze énekeltem. Élesen emlékszem egy ilyen jelenetre, a pillanat szinte belém égett: a kertünkben volt egy betonlépcső, emlékszem még a lépcső színére is, és arra, ahogyan lépegetek fel a tetejére, megfordulok, lenézek a szomszéd gyerekből álló kis közönségemre, és elkezdek énekelni. Van egy másik történet is, ezt a nagymamám mesélte: lehettem hároméves, mikor egyszer utaztunk hazafelé a vonaton, a vasúti kocsiban kimenős kiskatonák ültek. Megtetszett az egyenruhájuk, eléjük perdültem és megkérdeztem tőlük, hogy énekeljek-e valamit? Akkoriban ment egy francia sláger a rádióban, már nem emlékszem pontosan, azt hiszem talán Viaszbaba volt a címe. A katonák mondták, énekeljem azt, erre megkérdeztem, magyarul vagy franciául? Aztán előadtam mindkét változatot, a katonák pedig a hasukat fogták nevettükben.

– Ezek szerint sosem hiányzott önből az előadói véna. De a tehetség mellett mire volt még szükség ahhoz, hogy fiatal énekesnőként a bécsi Staatsoperben kapjon szerződést?

– Állhatatosságra, kitartásra és egy kis szerencsére. Nagyon kellett küzdenem, már csak azért is, mert a pályám eleje nem szokványosan indult. Csepelen jártam általános iskolába, akkor még nem tanultam zenét. Az énektanárom beválasztott az iskolai kórusba, s azt mondta, olyan szép a hangom, hogy énekelni kellene tanulnom. A gimnáziummal együtt kezdtem el a zenei általánost. Érettségi után először a Színház- és Filmművészeti Főiskola musical szakára jelentkeztem, ám a többlépcsős felvételi utolsó fordulójában kiestem. A következő évben az operaénekléssel kezdtem foglalkozni, végül második próbálkozásra vettek fel a Zeneakadémiára – az első elutasítás kudarca nem szegte a kedvem, inkább még több erőt adott, hogy újra megpróbáljam. A főiskola negyedik évében pedig adódott egy lehetőség: Barcelonában egy énekversenyen második helyezést értem el, Petrovics Emil hallott akkor énekelni, és szerepet ajánlott az Operaházban ’89-ben Gounod Rómeó és Júlia című darabjában. Gulyás Dénes rendezte, s az ő partnereként énekeltem Júliát a második szereposztásban.

– Aztán pár év leforgása alatt fellépett Európa legnevesebb operaszínpadain, a bécsi Staatsoperben, majd Salzburgban. Riccardo Muti itt hallotta énekelni, és hívta el a milánói Scalába ’94-ben egy Rigolettopremierre, Gilda szerepére. Ez a Scala-beli előadás mérföldkő volt az életében, hiszen ekkor indult be igazán a nemzetközi karrierje.

– Salzburgban Drusillát énekeltem az Harnoncourt vezényelte Poppea megkoronázásában. Annak a híre jutott el Riccardo Mutihoz, mikor ő éppen Gildát keresett. Felhívtak az irodából, hogy itt van Maestro Muti, és szeretne meghallgatni. És én úgy énekeltem a salzburgi kis Festspielhausban a színpadon, hogy senki más nem ült a nézőtéren, csak Maestro Muti. Nekem adta a szerepet 1994-ben, ami óriási dolog volt az életemben, ugyanis a fellépés után nyíltak meg a nagy operaházak előttem. Az előadásnak fantasztikus volt a visszhangja, lemez is készült belőle. ’96-ban pedig már a Metropolitanben debütáltam Donizetti Szerelmi bájital című művében, Adina szerepében.

– Dolgozott Claudio Abbadóval, Solti Györggyel, Riccardo Mutival. Néhány év leforgása alatt pedig az operavilág tetején találta magát: nem volt nehéz feldolgoznia a szédületes tempóban jött sikereket?

– Valóban nagyon gyorsan jött a váltás, az egyik évben még Salzburgban léptem föl, majd jött a Scala és a Met. Mikor azonban ott álltam a Metropolitan színpadán, nem attól voltam elájulva – attól is persze –, hogy nahát, itt vagyok, hanem azon dolgoztam, hogy megoldjam a feladatot, hogy maximálisan megfeleljek az elvárásoknak, és persze magamnak is. A legnagyobb elismerés számomra mégis az volt, hogy nem csak visszahívtak, hanem új szerepekre is felkérést kaptam. Így énekeltem a Metben Gildát, Luciát, Susannát és Violettát.

– Milyen volt énekelni a Metben az európai operaszínpadok után?

– Egészen más mentalitást tapasztaltam meg, mint az európai színházaknál. Egyébként nagyon segítő, baráti volt a légkör. E szempontból a Scalában jóval nehezebb dolgom volt. De ott is nagyon jól éreztem magam, szeretett a közönség.

– Mi volt eddigi pályáján a legnagyobb kihívás?

– Nem az, ami elmúlt, hanem ami előttem áll, amire éppen készülök. Jelen pillanatban Daphné Richard Strauss azonos című operájának címszerepe. Október 5-én lesz a Művészetek Palotájában a bemutató a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, Kocsis Zoltán vezényletével. Izgalmasnak ígérkezik az előadás, nagyon várom. A legnagyobb kihívás tehát mindig a következő fellépés, a premier: a próbák ideje alatt szinte együtt élek a szereppel.

– Ezek szerint nem számít a két évtizedes rutin, éppen olyan energiával kell gyakorolnia, mint pályája elején.

– Igen, e szempontból nem számít a rutin, a gyakorlást nem lehet megspórolni. A koncertzongoristáknál például sokkal keményebb a felkészülés, ők hat-nyolc órákat próbálnak egy nap, az énekes ezt nem tudja megtenni, mert megterhelné a hangszalagjait. A próbaidőszak alatt két-három órát énekelünk naponta, beszélgetünk a rendezővel a szerepről, a darabról, és persze memorizálunk. Az éneklés kemény fizikai munka, amihez megfelelő izmokra van szükség – magamtól is a megfelelő erőnlétet várom el, hiszen csak úgy vagyok képes az énektechnikát helyesen alkalmazni, megfelelően támasztani. A rutin annyiban számít, hogy ha kihagyok egy hetet vagy egy hónapot, nem okoz problémát, hogy visszazökkenjek a próbafolyamatba. Ám a szerepre változatlan maximalizmussal kell felkészülni. Miközben azt is bele kell kalkulálni, mire vagyok képes aznap az előadáson. Jön otthonról egy rossz hír, és az embernek le kell gyűrnie a torkát fojtogató sírást és ki kell állnia a színpadra, ami nagy önuralmat kíván. A premier előtti felkészülés időszakában sok mindentől megfosztja magát az ember, de sokat is kap egy-egy előadástól.

– Mit például?

– Nekem a zene nyugalmat ad. Az a pihenés, kikapcsolódás számomra, ha kimehetek a színpadra. Ott már csak énekelnem kell, nem kell vitatkoznom, alkalmazkodnom, kompromisszumokat kötnöm. A színpadon teljesítenem kell a feladatot, és át kell magam adni a zenének.

– A partnerekkel, a rendezővel nem kell kompromisszumokat kötni?

– Kell, ám mikor fent állok a színpadon, ott már azt teszem, amit szeretnék. Ha nem tudom pontosan megtenni, amit a rendező kért, egy kicsit változtatok rajta. Mindez számomra a szabadságot is jelenti, hiszen szabadon lehet kezelni az irányokat, lehet beszélni a rendezővel a saját szempontjainkról, javaslatainkról. Nagyon elvetemült rendezőnek kell lenni ahhoz, hogy ne kérdezze meg az énekestől: neked jó ez így, kényelmes így, meg tudod így csinálni? Hiszen ez egy közös alkotó folyamat, a közös munkából születik meg a rendezés.

– Nemrég énekelte a Pannon dalokat, a Kárpát-medence magyar, cigány, zsidó népdalfeldolgozásait igen nagy sikerrel. A műfajok közti kalandozást is egyfajta szabadságvágyként fogja fel, hogy kitörjön az opera világából?

– Nagyon nagy élményt jelent ez a produkció, nagy élmény e zenészekkel együtt dolgozni. Azt a fajta improvizációt és szabadságot, ami a népzene, a népdal sajátja, e koncerteken átélhettem, s ez hatott például az én operai felfogásomra is, hogy jobban elengedem a fantáziámat, hogy még többet lehet. És ez jó. Megtanultam még jobban felszabadítani az érzelmeimet.

– Másképp kellett erre a koncertre készülnie énektechnikai szempontból?

– Kicsit másképp, de a közös munka során rájöttünk, hogy nem kell nekem olyan hangvételt keresnem, ami a népdalok előadásmódjára jellemző. Éppen attól lesz szép, hogy az én operás, magas hangomon szólalnak meg ezek a dalok. Persze nem ugyanazzal a vibrátóval dolgozom, de magasabb hangfekvésbe tettük a dalokat, abba a magasságba, ami az én torkomnak, hangomnak jólesik. Ez a közös munka még most is annyira új és képlékeny, hogy minden előadás egy újabb meglepetés, minden koncert után összenézünk: most volt a legjobb. A Pannon dalokból lemez is készül, a Fonóban lesz a nyilvános felvétel, a lemezbemutató koncert pedig decemberben várható.

– Van még a tarsolyában hasonló formabontó vállalkozás?

– Énekeltem már hollywoodi slágereket a Zeneakadémián, operettet, népzenét, mit lehetne még? De készülök új kalandra, mégpedig csokoládékiadásra. Régóta terveztem, de csak most találtam olyan csokoládékészítő manufaktúrát, ahol kellőképp kreatívan állnak a feladathoz. Most decemberben szeretném kihozni a saját termékemet: izgalmas formákat, ízeket ígérek, s azt, hogy az édességnek köze lesz a szerepeimhez. Imádom ugyanis a csokoládét.

– Új szerepnek számít, hogy felkérték, vegyen részt szeptemberben a kölni Hochschule für Musik und Tanz által megrendezendő Kölni Nemzetközi Verseny zsűrijében. A verseny résztvevőiről nyilván még nincs tapasztalata, de a legújabb hazai operaénekesi generációról talán igen. Milyennek látja a mai fiatalokat, hogyan állnak a hivatáshoz?

– Ez a verseny háromévenként kerül megrendezésre, s a Fédération Mondiale des Concours Internationaux de Musique tagja. Amellett, hogy virtuóz előadókat díjaz, azon tehetségek karrierjének indulását is egyengetni kívánja, akik egyéni művészi hangot képesek felmutatni. Éppen ezért is nagy izgalommal várom ezt a munkát. A hazai fiatalokat tehetségesnek látom és céltudatosnak. Annak is kell lenniük, hiszen ez másképp ma már nem megy, kollégáktól hallom, milyen nehéz a helyzetük: egyik pillanatról a másikra élnek, nincs igazán lehetőségük bizonyítani. Régen más volt ez a világ, az énekesekkel törődött a társulat, a vezetőség. Például a havonta jelentkező „nehéz napokon” nem írták ki előadásra az énekesnőket. Lehet, ma már ez kissé abszurdnak tűnik, de mégis emberséget, gondoskodást jelez. Hol van ma már ilyen? A XXI. század félelmetes irányt vett, minden valahogy embertelenebb. Pedig nem lenne szabad az embert ennyire magára hagyni. Nekem a pályám elején könnyebb volt a dolgom, nem volt ez a rettenetes bizonytalanság, mint ma. A mostani pályakezdőknek nemcsak énekelniük kell tudni, hanem saját menedzserüknek is kell lenniük, s ez óriási elvárás. Hallom a kollégáktól, hogy kénytelenek bármit elvállalni, mert különben nem hívják őket többet. A legkegyetlenebb szerepajánlatról nemrég mesélt nekem egy fiatal énekesnő: felajánlották neki Amneris és Aida szerepét egy darabon belül, mégpedig úgy, hogy az egyik este Aidát, a másik este Amnerist kell énekelnie. Az egyik egy szoprán, a másik egy mezzoszoprán szerep. Hogyan lehet ezt megtenni egy hanggal?

– Az énekesek nehéz helyzete és az Operaház nem éppen zavartalan működése mellett milyen külföldön a hazai operajátszás megítélése?

– Számon tartják, írnak az újságok a premierjeinkről, a német Opernglasban jelennek meg kritikák. Szakmai szempontból figyelnek ránk, nem vagyunk periférián. Sok nagy zenészt adott a világnak Magyarország, ezt elismerik, de mostanság inkább a botrányokról ítélnek meg minket, főként az Opera körül kialakult helyzet miatt. Mert nálunk minden a politikai szelek szárnyán száguldva változik. Egy ilyen nemzeti intézmény, mint az Opera, megérdemelné, hogy végre megfelelő vezető álljon az élén, hogy valaki hozzáértőn irányítsa. Az operajátszásnak szüksége volna rá végre, hogy ne lógjon a levegőben.

– Egy alkalommal azt nyilatkozta, belehalna, ha nem énekelhetne. Ma is így gondolja?

– Igen, de ugyanakkor azt is látom, hogy nem szabad ezt ennyire tragikusan felfogni. Ma már tudom, nem szabad abba belehalni, ha az ember nem énekelhet. A következő tíz évben még szeretnék legalább tíz új szerepet, például Madame Butterfly-t, Normát szívesen elénekelném. De csak addig szeretnék koncertezni, míg tökéleteset tudok nyújtani, amíg frissen cseng a hangom. Nem szeretnék elfogult lenni magammal, éppen ezért fontos számomra a szakmai visszajelzés. De annyi minden vár még rám. A szép dolgokat pedig tudni kell elengedni.

Szentei Anna

ROST ANDREA

operaénekes

1962-ben született Budapesten.

Zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte Bende Zsolt növendékeként.

1991-ben a bécsi Staatsoper magánénekese lett.

A milánói Scala 1994-es Rigoletto-bemutatójának átütő nemzetközi sikere óta a Scala állandó visszatérő vendége. A Salzburgi Ünnepi Játékok mellett fellépett a párizsi Bastille Operában, a londoni Royal Opera Houseban, a chicagói Operában, a New York-i Metropolitan Operában és a Washingtoni Operában, s gyakori meghívott művésze a tokiói New National Operának is.

A Magyar Állami Operaház állandó meghívott vendége, fellépett többek között Júlia, Lauretta, Adina valamint Pamina, Gilda és Violetta szerepeiben.

Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1998), Érdemes Művész (1999), Prima Primissima díj (2003), Kossuth-díj (2004), Special Achievement Award (2005), Bartók Béla-emlékdíj (2006)