Történelmi szempontból érdekes, de az egyén számára rossz időszakban születtem, a második világháború kitörése előtti évben. Élénk emlékeim vannak Budapest bombázásáról, a különböző okok miatt menekülő emberekről. Átéltem a háború utáni kimondhatatlan szegénységet, 1956-ot és a váratlan 1989-et. Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Milyen családból indult? – Polgári család sarja vagyok. Nagyapám saját korában ismert festő volt, ő magát történelmi festőnek mondta. Főműve a Viseletek története című hatalmas könyv. Ő tervezte a kormányzó testőrségének díszegyenruháját, és a rendőrség jellegzetes csúcsos sisakját is. Apám gépészmérnök lett, és mivel a Ganz gyár hadiüzemnek számított a háborúban, neki nem kellett bevonulnia. Azonban az ötvenes évek erősen megnyomorították, úgyhogy ’56 novemberében agyvérzésben elhalálozott. Én ’57-ben mentem egyetemre, akkor még különböző bizottságok vizsgálták az embert, hogy lehet-e belőle értelmiségi, mindig megkérdezték, hogy apám miért pont akkor halt meg. – Hogyan boldogult apa nélkül? – Nagyon hamar saját lábamra kellett állnom, mert édesanyám már előbb meghalt. Úgy érettségiztem, hogy egyedül voltam a világban. Tanítással, vagonkirakással, egyebekkel tartottam fent magam, meg jóindulatú szomszédok segítségével, akik helyet adtak, hogy legyen hol aludnom. Nem voltak rokonaim sem, akik segíteni tudtak volna. Így végeztem el az egyetemet. Elég kemény élet volt, de legalább a gerincemet is megkeményítette. Az egyetemen beláttam, hogy ha eredményt akarok elérni, két-három lapáttal többet kell rátennem a tűzre, mint a többieknek, mert másra nem számíthattam. Harmadéves orvostanhallgatóként már ide jártam, ebbe az épületbe, ahol azóta is dolgozom. Végigjártam a szamárlétrát az egyetemi tanárságig, 12 évig voltam az intézet igazgatója, most már újra másodprofesszor vagyok, átadtam a helyemet korábbi tanítványomnak, megszabadulva ezzel a vezetéssel járó óriási tehertől. Egy gyógyítani szerető embernek rettenetes, ha munkájának több mint felét az irányítás veszi el, ami ráadásul a mai viszonyok között jórész abból áll, hogy különböző pénzügyi útvesztőkben megtalálja a klinika számára a legjobb utat. Ezt szinte nem is irányításnak kellene mondanom, hanem ügyeskedésnek, a túlélés megszervezésének, ebből áll ma egy kórházigazgató élete. – Feltételezem, hogy erről gondoskodik az egészségügyi kormányzat. – Ez így igaz. Az ő szemükben az a baj az egészségüggyel, hogy nem nyereséget hoz, hanem valami szükséges rossz. Ha jó egy egészségügyi miniszter, akkor véres harcot folytat a kormányüléseken az egészségügy érdekében, és orvospárti a betegek érdekében. 1989 óta folyamatosan a futottak még csoportjába sorolják ezt a területet. Száz éve még sokkal jobbak voltak a népegészségügyi mutatóink, mint Ausztriának, ma meg lehet nézni a különbséget. Ha csak az én szakterületemet veszem, a szív- és érrendszeri megbetegedésekben világelsők vagyunk, a magyar népességben a halálokok 55 százalékát ez adja. Hogy világos legyen az olvasó számára, ide tartozik az infarktus, az agyvérzés, az érszűkület, a magas vérnyomás és annak minden szövődménye. A félelmetes rák messze elmarad emögött. – Nem érzi hazugnak azt a vádat, hogy sokba kerül az egészségügy, miközben nálunk gazdagabb országokban sokkal többe kerül? Nem arról van itt szó, hogy a magánosítás kezdetén már megismert, az ipari üzemeknél alkalmazott módszerrel le akarják pusztítani, és mikor már nem sokat ér, bagóért odaadni valakinek, aki persze már rég ki van választva? – Teljesen erről van szó. Meg is tudom erősíteni, amit a gazdagabb országok nagyobb költségeiről mondott, mert ha nyugati kollégákkal beszélgetünk erről, mindig csodálkoznak, hogyan tudunk mi ennyi pénzből még mindig ilyen színvonalat fenntartani. A színvonalról annyit, hogy nálunk van szívátültetés, májátültetés, a legdrágább amerikai szívritmus-szabályozót, katétereket használjuk, ha nem is minden esetben. Ők el sem tudják képzelni, hogyan tudjuk ezt ennyi pénzből kihozni. Ez elsősorban az orvosok és az egészségügyiek hivatástudatának köszönhető. Egyébként az egészségügy önköltsége meredeken emelkedik az egész világon. A népegészségügyi mutatókon csak befektetéssel lehet javítani, nem leépítéssel, kórházbezárással, és azzal, hogy papírmunkával terhelik agyon az orvosokat. Azonkívül hogyan lehet rendeletileg öt százalékkal csökkenteni az egészségügy teljesítőképességét, miközben a beteg nem lesz kevesebb jövőre. Ha az idén százat műtöttünk, jövőre csak kilencvenötöt műthetünk. Mi lesz azzal az öt beteggel? – Majd rendeletileg előírják nekik, hogy gyógyuljanak meg. – Lehet, hogy így lesz. Mindeközben azt merik állítani, hogy ezek a változások a betegek érdekeit szolgálják. Nem igaz, éppen hogy rontják az ellátás feltételeit. Természetesen nem vagyunk mi hibátlanok, bizony van hiba az orvostársadalomban, rengeteg hiba van. Például van pazarlás. Irtó drága, két-háromszáz milliós berendezések megszerzéséért versengenek egymással a főorvosok, mintha az határozná meg egy intézmény rangját, hogy melyiknek van drágább. Ráadásul volt már olyan, hogy nem az a kórház kapta, ahol nagyobb szükség lett volna rá, hanem amelyiknek az igazgatója bejáratos volt a miniszterhez, vagy évfolyamtársa volt, vagy együtt vadászott vele. Ezt hívják lobbizásnak. Ezekben a dolgokban kellene, hogy kemény legyen az egészségügyi kormányzat, itt vasfegyelemre lenne szükség. Különben ez a szakma nagyon szép. Lehetőséget ad az embernek a kutatásra, a tanításra, nem kevés testi erő is kell hozzá, hiszen némelyik műtét, mondjuk egy szívátültetés órákon át tart, sőt még nyelvészkedni is lehet. Szívesen üldözöm a divatszókat. Itt van például a stroke kifejezés, erre haragszom legjobban. Miért nem lehet gutaütést mondani? Szép magyar szó. – Vagy szélütést. – Pontosan. Ez még jobb, mert amikor hidegfront jön nagy széllel, akkor négyszer annyi beteget hoznak be ezzel a kórképpel. – Mi a pontos meghatározása ennek a szónak? – Hirtelen kialakult bénulással járó kórkép. A bénulás lehet múló vagy végleges. Okozhatja a koponyán kívüli erek szűkülete, okozhatja agyvérzés, de ide sorolják azt is, mikor egy kis vérrög, egy kis morzsa elszabadul, és az agyban elzár egy vékonyabb eret. Visszatérve a szakma szépségeire, komoly lelki terheléssel is meg kell birkózni sokszor, mert az eredmény látványos, azonnal jelentkezik, de ugyanilyen látványos a bukás is. Viccesen szoktam mondani a hallgatóknak, hogy a mi szakmánkban a dicsőség szobrának talapzata az eltolt esetek fejfáiból épült. – Milyen színvonalú az orvosképzés Magyarországon? – Az itt végzettek Európa-szerte kiválóan megállják a helyüket. Mikor Németországban nem volt elég férőhely az orvosi egyetemeken, ide jártak az ottani hallgatók tanulni. De olyan is van, hogy valaki vietnami papucsban, hosszú hajjal, rágógumival jön be a sebészeti oktatásra. Ha hagyjuk, hogy ilyen ember kerüljön ki a kezünk alól, mi vagyunk a felelősek. Az ilyenből hálapénzhajhászó valaki lesz. Ha már itt tartunk, el kell mondani, hogy a hálapénz intézményét mesterségesen hozták létre az ötvenes években, és ma már, ha az orvosok meg akarnák is szüntetni – nem akarják -, akkor sem szűnne meg, mert a betegben igény van rá, hogy valamit adjon, ha elégedett volt. Hogy nem mindenki van megelégedve, azt az orvosperek számának emelkedése mutatja. Igazságügyi szakértő vagyok, azért tudom. – Ha már említette a hálapénzt, nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, önnek milyenek az anyagi körülményei? – Egy 58 négyzetméteres társasházi lakásom van, egy hároméves Toyotám, előtte Suzukim volt, és annyi pénzem a bankban, amennyiből mondjuk autót tudnék cserélni. Tudom, hogy vannak olyan orvosok is, akik előre megmondják az öszszeget. Mikor igazgató voltam, innen a házból a tizenkét év alatt három ember távozott fegyelmivel, mindhárom azért, mert a belső orvosetikai szabályokat megszegve fogadott el pénzt. Azért sem jó a hálapénz, mert arra késztet, hogy a főorvos ne a legnehezebb, legnagyobb szakmai tapasztalatot igénylő esetet operálja, hanem a – régen úgy mondtuk – pizsamapozitív beteget. Na, ennyit az irányítás erkölcsi részéről. – Az egészségügy az egyik utolsó bástya, amelyik még megtartja a társadalmat, mert biztonságérzetet ad. Ha lepusztítják – a Horn-kormány idején ez már elkezdődött -, az emberek biztonságérzete elvész, könnyebb lesz őket rabszolgaként irányítani. Egyetért ezzel? – Teljes mértékben egyetértek. Az egészségügy átalakítására vonatkozó tervet minden kormányzat készített. A Johann Béla-program volt az első és egyben a legelfogadhatóbb. Most meg már azon is vita folyik, hogy szabad-e említeni Johann Béla nevét, jó ember volt-e vagy rossz. A róla elnevezett terv biztos, hogy jó volt. A Horn-kormány alatt készült az úgynevezett sárga könyv, amiben még voltak kézzelfogható dolgok, például, hogy a szívműtétek számát országosan 6000-ről 8000-re kell emelni. Nem valósult meg, de a cél helyes volt. Aztán jött a Mikola-féle népegészségügyi program, amely társadalmi összefogásra alapozott volna, hasonlóan a Johann-tervhez. Nagyon jó volt, csak nem jutott idő megvalósítani. Most itt van az SZDSZ zöld könyve, ami elfogadhatatlan, mert nem terv, szó sincs benne arról, hogy mit kellene csinálni, ez csak egy röplap. Olvasmányosan, ügyesen van leírva benne a nagy semmi. Azonkívül nem a népegészségügyi mutatókból indul ki, hanem abból, hogyan kerülhetne kevesebbe az egészségügy, hogyan lehetne még elvenni belőle, és ezzel tönkretenni. Ugyanez vonatkozik a teljesítmény-visszafogásra. Miközben a miniszterelnök arról beszél, hogy teljesítményelvű legyen az oktatás és az egész élet, a jók jussanak előbbre, a rosszak maradjanak le, az egészségügyben éppen ezt akarja most megszüntetni. A kórházak ma teljesítménytől függően kapják a pénzt, a már említett 95 százalékos szabálylyal pedig visszaállna a régi szocialista keretgazdálkodás. Akkor eldöntötték, melyik elvtárs kórházának mennyi lesz a kerete, abból vagy kijött, vagy nem. A harmadik botrányos dolog, ami mostanában zajlik, a tisztiorvosi szolgálat szétverése. Kitűnő szervezet volt, a régi nagy magyar orvosalapítók nyomdokain haladt, európai hírű lett. A laboratóriumok magánosításával, leváltásokkal, elbocsátásokkal módszeresen verik szét, egyre gyengébb lesz. Vagy ott van a mentőszolgálat. Amerikának nem volt olyan mentőszolgálata, mint nekünk. Félkatonai intézmény, az egész országos hálózat egymást elérte, európai viszonylatban is kiemelkedően működött. Éppen most kezdték el tönkretenni elbocsátásokkal, a betegszállítás kiszervezésével. – Tisztában van az orvostársadalom azzal, hogy ennek mi a vége? – Pontosan tisztában van vele, de megosztott. Nem mindenkit az értékek vezetnek, vannak, akiket az érdekek. Az a baj, hogy az elmúlt évtizedekben azt szoktuk meg, hogy csak partizán módjára lehet küzdeni. Most már tudnánk hadseregként is, de ez még nem tudatosult teljesen. Ki kell menni a harcmezőre, csatarendbe állni, és a vezér parancsára mozdulni. Másként elveszünk. Ehhez el kell fogadnunk saját helyünket a csatarendben, tudomásul kell vennünk, hogy vannak fontosabb és kevésbé fontos emberek, és egységesnek kell lenni. Ennek már vannak jelei.