Gaspar Noé a jelenkor egyik legextrémebb, folyamatosan tabukat döngető rendezője, aki nem riad vissza a szélsőséges erőszak-ábrázolástól (Visszafordíthatatlan), és hisz a pornográfia magas művészetbe való emelésében (Szerelem). Az ezek miatti feszengéseinket általában egyéni látásmóddal, mondanivalóval és vitaindító témákkal hálálja meg – munkái ezért is arattak viharos sikert Cannes-ban és számos más rangos fesztiválon. Új filmje, az Eksztázis esetében azonban adós marad a tanulsággal, a hosszadalmas nézőkínzás után üres kézzel távozunk. A játékidő első harmadában egy balett-társulat tagjait ismerhetjük meg interjúk formájában. A társadalom pereméről érkezett, többnyire kétes erkölcsi érzékű fiatalok egy próba után akaratlanul drog hatása alá kerülnek, a vöröses fényben, higanyszerűen kúszó kamera pedig azt a testi-lelki poklot tárja elénk a továbbiakban, amikor a szereplőkből előbújik az állati én, és az összes gátlásuktól megszabadulva egymásnak esnek. A hallucinogén lázálom végén azonban nemcsak a kijózanodott karakterek éreznek végtelen kiábrándultságot, hanem a nézők is.
