Ribizliszörpös-rókagombás pástétom, padlizsánkrém, zakuszka, szarvasból készült főétel kölessel és csípős-savanyú káposztával, majd könnyű tejszínkrémes, gyömbéres-mézes körte – egy belvárosi lakásétterem óriási asztala körül ülünk, ahol ezúttal nem a kulináris élvezetek, hanem egy különleges könyv a főszereplő. Pontosabban annak írónője, Ugron Zsolna, akinek Úrilányok Erdélyben című regénye néhány évvel ezelőtt kirobbanó sikert aratott.

Most, a Sulyok Miklós séf segítségével, az akár korabeli alapanyagokból is elkészíthető ebéd közben újból a határon túlra repülünk vele. Ám az erdélyi arisztokrácia századfordulós végnapjai helyett a három részre szakadt Magyarország korába: az Erdélyi menyegző ugyanis a XVII. század első felében élt Báthory Anna alakja köré sűrítve igyekszik megmutatni a magyar történelem egyik legizgalmasabb, legpergőbb, árulásokkal, vérre menő hitvitákkal és elszigetelt hatalmi harcokkal teli korszakát. Ráadásul a Báthory család olyan, mintha a magyar Borgia-família lenne: szerelmek, árulások, testvérharc, családi átkok, mérgezés, boszorkányperek, eltitkolt gyerekek, nyilvános szeretők, rajongás és gyűlölet szegélyezik útjukat.

– Leginkább az a kérdés szokott felmerülni, miért pont Báthory Anna lett a regényem főszereplője, hiszen őt már megírta Móricz, Makkai, Závada is. Móricz Erdély-trilógiájából lett érdekes számomra is, elkezdtem kutatgatni, milyen nő lehetett valójában. Tényleg olyan, aki, legalábbis Móricz szerint, piros papucsban lebeg a rendíthetetlen, szikla Bethlen Gábor körül, és csábítja jobbra-balra? Végül azt találtam, hogy ez az egész csak fi kció, hiszen amit Báthory Annáról tudunk, elenyészően kevés. Ahhoz képest, hogy elég fontos családba született és a fejedelem húga, még azt sem jegyzi fel a krónika, mikor megy férjhez másodszor. Sőt, egy tizenöt éves időszakra teljesen eltűnik, egyetlen forrás sem említi. Aztán megint előkerül: 1636-ban bekopog Esterházy Miklóshoz és menedéket kér tőle – ezt Esterházy maga írja meg egy levelében. Ezenkívül lehet találni még egy szerződést, amelyben a váradi kapitánynak átad egy falut, cserébe, hogy az ellene indított boszorkányperben oltalmazója legyen – magyarázza a fiatal írónő, hozzátéve, hogy mivel csak ezek a sarokkövek szolgáltak támponként, Báthory Anna köré, izgalmas játékként, bármilyen házat lehetett építeni. Nem kellett például feltétlenül elhinni Móricznak a Bethlen Gábor–Báthory Anna szerelmet sem, hiszen teljesen logikátlan, hogy egy nő, harmincöt évesen, beleszeret valakibe, aki ilyen gyalázatosan viselkedik vele, és aki egy feleségének írt zseniális levélben egyenesen úgy fogalmaz, hogy Báthory Anna „ördög, gyilkos, kurva”.

Persze ez egy regény, így a csodaszép hímzett ruhákban, lobogó vörös hajjal csillogó Anna kaphat más szerelmet, és felépíthető a halálfejes Báthory-gyűrűk köré épülő új legenda is – ezt az egyébként valóban létező, Nyáry Krisztina gyűrűjeként számon tartott ékszert az Iparművészeti Múzeum Esterházy-kincstárában őrzik. Ám a konkrét történelmi tényeken még a szépíró sem változtathat.

– Zsolna ugyanakkor a legjobb utat követte ennek a könyvnek a megírásakor. Umberto Eco, aki talán a történelmi regényeivel szépirodalmi berkekben a legtöbbre vitte, is megírta a Széljegyzetek A rózsa nevéhez című művében, hogy az a jó taktika az író számára, ha keres egy történelmileg kevésbé dokumentált figurát, és megpróbál az ő életén keresztül elmesélni egy nagyon fontos korszakot. Így egyszerre megmarad a szabadsága, ugyanakkor egy reflektorfényben lévő kort is fel tud eleveníteni – magyarázza Sárközy Bence, a könyv szerkesztője, és az azt kiadó Libri igazgatója. Aki szerint a legnehezebb feladat egy történelmi regényben a nyelviség kérdése: minél távolabb van a történet a mától, annál nehezebb úgy formálni a mondatokat, hogy egyszerre idéződjön fel az adott kor, de mégis emészthető maradjon az egész a mai olvasók számára.

– Ezt Zsolna is úgy oldotta meg, amit minden történelmi regény szerzőjének meg kell valahogy oldania, hogy szövegrészleteket talált a régi irodalomból, levelezésekből arra vonatkozóan, amit elmesél. És ezek bizony régi magyar nyelven íródtak, ráadásul formális nyelven, ami mögé még el kellett képzelni a nyilvánvalóan teljesen más beszélt formát is. Persze, ha ez egy angol regény lenne, nagyon könnyű dolgunk volna, mert a fordító szépen kisimítaná a nyelvi különbségeket. Ám egy Esterházy Miklós-levelet vagy egy Bethlen-iratot nem illik megváltoztatni, ezért ott keletkezik bizonyos idegenség az akkori magyar nyelvünk és a mai közt. Ezt úgy lehet megoldani, ha a környezetben lévő saját szöveg idomul valamelyest ezekhez a régiekhez, de mégsem teszi olvashatatlanná a könyvet. Ennek volt egy nagyon szép játéka, amit nehéz irodalmi feladatként próbáltunk Zsolnával ketten olvashatóvá csiszolni. És ha ennek a könyvnek az értékeit nézem, ami elemeli a szimplán történelmi regénytől a szépirodalom felé, pont ez: hogy a nyelvi távolságokat képes volt áthidalni. Sárközy Bence ugyanakkor más értékekre is felhívja a figyelmet, vagyis hogy miközben az irodalom a posztmodern fordulattól megpróbálja viszonylag távolt tartani magától a történetmesélést és inkább a szövegre koncentrál, üdítő olvasni, mikor valaki elkezd azzal bíbelődni, hogy mik vagyunk, és az, amivé lettünk, miből származik. Ráadásul nagyon bátor vállalkozásnak tartja, hogy egy szerző, azokat a figurákat, helyszíneket, eseményeket, akikről már valamilyen szempontból – a történelmi vagy irodalmi ismereteinkből – sokunknak van egy előzetes képe, újból előveszi.

– Kiadóként az ember ilyenkor nyilván örül, hogy egy ilyen népszerű szerző hozzá került, másrészt elkezd félni a témától. Amikor megkaptam a kéziratot, rögtön arra gondoltam, akkor lehet ezt a magasságot megugrani, ha a nő felől közelítjük meg az egészet. Hiszen sokan írtak a történelemről, zömmel férfi ak. És míg az angolszász kultúrában a jelenleg talán legnagyobb eladással büszkélkedő szerző, aki az angol királyi családok történetét írja, Philippa Gregory nő, nálunk még mindig elég erős férfi hagyománya van – szereplők és író tekintetében is – a történelmi témák megírásának. Holott a történelmünkben számos, nagyon fontos szerepet betöltött nőalak volt, akiket talán jobban meg lehet közelíteni női szemmel. Így ha valaki, mint Zsolna, meg tudja fogni a női szereplőket nőként, el tud mesélni egy izgalmas alternatív történelmet. Nem beszélve arról, hogy alapvetően nők olvasnak az egész világon, és egy kiadó számára üzleti cél is lehet: eljuttatni hozzájuk a történelmet, ami eddig inkább férfi műfajnak tűnt – érvel Sárközy Bence, majd arról is beszél, hogy a Báthory név furcsa mágnes a nagyvilágban. Erzsébet, Anna nagynénje valahol megvan a köztudatban – persze csak a szűz lányok vére meg a vámpírtörténetek miatt –, ahogyan a három részre szakadt Magyarország időszaka is halványan, miközben egyébként szinte semmit nem tudnak külföldön az elmúlt évszázadainkról.

Ugron Zsolna nem könnyen lefordítható művét éppen ezért tervezik a kinti piacokra is eljuttatni, ahogy minden hazai szerzőjük esetében ez a Libri egyik kiemelt célja. Olyan ez, mondja a kiadó vezetője, mintha a fodrászunk összebútorozott volna egy kozmetikussal meg egy manikűrössel, és amíg várunk a festésre, az arcunkat és a hajunkat is megcsinálják. A kiadóknak ugyanígy meg kell találnia ma a több lábat, hogy egy szerző igényeit kielégítsék: a világban például teljesen normális, hogy külföldre kínálják az íróikat, itthon még kevésbé. Persze ehhez egyre nagyobb szükség van a szerző jelenlétére is, teljesen mindegy, hogy szépirodalomról vagy szakirodalomról beszélünk.

Siddhartha Mukherjee-nek, aki a ma egyik legfőbb onkológiai könyvnek tartott Betegségek betegsége című szakmunkát írta, Pulitzer-díjához például jelentősen hozzájárult az is, hogy el tud menni közönségtalálkozóra, és képes a szakmájáról sziporkázóan és közérthetően beszélni.

– Ha a nőiségről, női szempontokról van szó, érdemes és izgalmas elgondolkodni az akkori nők helyzetén is – kanyarodik vissza Ugron Zsolna a XVII. századi Magyarországhoz. – Micsoda nehéz dolguk volt: nem szólhattak bele az életükbe, birodalmi érdekek alapján férjhez adták őket kora tizenévesen, nem dönthettek a gyerekük neveléséről, a vallásukról. A másik oldalról viszont elvárták tőlük, hogy iszonyú méretű gazdasági egységeket, falvakat, uradalmakat irányítsanak, miközben a férfiak akár évekre is eltűntek háborúskodni, vagy idejekorán meghaltak valamelyik csatában. Ráadásul mindezt egy olyan korban, amely annyira sűrű volt, hogy kronologikusan sem volt könnyű megírnom az eseményeket: két hét alatt álltak át hadseregek ide-oda, nem volt Magyarországon királyi udvar, a különböző várak vették át a szerepét, mintha egy sakktáblán kis birodalmak lettek volna, amelyek hol barátságos, hol ellenséges interakcióban álltak egymással. És ez az általános politikai bizonytalanság az írónő szerint az emberi kapcsolatokra is rányomta a bélyegét: Báthory Gábor felesége például két évvel a férje halála után hozzáment ahhoz, aki merényletet kísérelt meg előzőleg a férfi ellen. De a tervezett trilógia harmadik kötete főszereplőjének, Brandenburgi Katalinnak, Erdély egyetlen női fejedelmének az élete ugyanezt példázza: férje, Bethlen Gábor halála után egész vagyonát odaadta a szeretőjének, akivel aztán nyilvánosan pereskedett, hogy visszaszerezze.

– A hülyeség tényleg állandó – vonja le végül a következtetést Sárközy Bence. – Mert vannak ezek a tökös férfiak, akik valami külső erőre hivatkoznak, aminek a legyőzéséhez muszáj megtenniük dolgokat, miközben alapvetően mindent a saját karrierjük érdekében tesznek: mindegyik fejedelem szeretne lenni egy ponton. De ahhoz kellenek a mumusok: a Nyugat, az Oszmán Birodalom. Ők meg a szentek, akik önfeláldozó módon egyedül akarnak lenni a Mick Jagger a történetben. És vannak a nők, akik meg rettenetesen bezárkóznak, majd egyszer felkennek egy rúzst, felvesznek egy gyönyörű, szűken szabott lengyel szoknyát, és ez a sok hataloméhes férfi, mint egy pincsi kutya megy körbe e körül az egy szoknya körül, még hülyébben viselkedve, mint amikor még csak politizáltak. De a nők, és erről is szól az Erdélyi menyegző, mindig túlélnek mindent – ez az ő jutalmuk.

Farkas Anita