– Csupán 12 éves volt, de azért emlékszik valamire 1956-ból?

– A reményre, hiszen a SZER, az Amerika Hangja és a BBC magyar adása folyamatosan kitartásra buzdított, hogy majd jön Nyugatról a segítség. Ezen úgy fellelkesültem, hogy egy barátommal még Pestre is felutaztunk „harcolni”, mert annyira gyűlöltem a rendszert, amely állandóan megalázó helyzetekbe kényszerítette családunkat. Úgy gondoltam, hogy így magam is a világmegváltók közé fogok tartozni. Társaimmal megbeszéltük, hogy ha győz a forradalom, maradunk, ha nem, akkor továbbmegyünk Amerikába és még abban is megállapodtunk, hogy milyen jelszóval üzenjük a másiknak, hogy elmentünk. Ezek után több napig kóboroltunk a városban élelem és fedél nélkül, míg teljesen kimerülve nővérem óbudai lakásának ajtaján kopogtattunk. Azonnal elaludtunk a fáradtságtól, és mivel már kerestettek bennünket a rádióban, ki sem engedtek, hanem visszavittek Kisvárdára. Így ért véget a forradalomban való részvételem.

– Rosszabbul is járhatott volna.

– Nem kellett ahhoz fegyver a kézbe, hogy a hatalom megpróbáljon keresztbe tenni. Hiába jelentkeztem a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba, a válaszlevélben megírták, hogy politikai okokból művészi pályára nem léphetek. Ezt különösen azért sajnáltam, mert gyermekként is mindig a festészettel, vas- és rézművességgel foglalkoztam. Huzamosabb idő elteltével az Állami Pénzverdébe kerültem, átmenetileg egy állami cégnél is dolgoztam, de minthogy nem tudtam elviselni a kötöttségeket, a KISZ-bizottságok utasítgatásait, a családi hagyományt követve saját utamra léptem. Kellékkészítőként és ötvösként különböző kiállításokon vettem részt, másolatokat készítettem fegyverekről, kardokról, de még az angol koronaékszerekről is.

– Jelenlegi, sokirányú tevékenységét ismerve nem ragadt le egyetlen foglalkozásnál.

– Alkotó emberként midig az újdonságok érdekeltek, állandóan kitaláltam valamit. Az újonnan megnyitott budai Skála ajándéktárgy osztályára én készítettem a régi szúró- és lőfegyverek másolatait, de én vezettem be a gipszből és más anyagokból készített ajándéktárgyak gyártását is. De ez is csak egy ideig érdekelt, aztán a jogot eladtam, mert egyre újabb dolgokat találtam ki. Például elsők között voltam az országban, aki nemcsak a műanyag játékok szerszámait, hanem a feldolgozógépeit is megterveztem és készítettem. Hasonlóképpen egyedüli gyártója és szállítója voltam a világ különböző stadionjaiban működő eredményjelző készülékeknek és azok mechanikai alkatrészeinek, ugyancsak egyedüliként terveztem és gyártottam a Reluxa- és napellenző termékeket. Végül ezek gyártásjogát is eladtam.

– Ezzel arányosan nőhetett irigyei száma.

– Így volt. Sőtér Edit a Népszabadságban meg is támadott, amikor a ’70-es évek elején kitaláltam a munkaerő-kooperációt. Ennek lényege, hogy több száz szakembert kölcsönöztem gyáraknak, üzemeknek, az árbevételekből pedig jelentős létesítmények épülhettek azokban a tsz-ekben, amelyek neve alatt működhettem. A siker ellenére nem találtam a helyem a kommunista önkényuralmat nyögő országban, és bejártam a világot Új-Zélandtól Malajziáig, Ausztráliától Indonéziáig. Egyre jobban vonzott a drágakő, így aztán megmunkálására és nemesfém-feldolgozásra létesítettem üzemet Srí Lanka fővárosában, Colombóban. Minthogy a szingaléz-tamil ellentétek miatti robbantgatások többször kárt tettek benne, fel kellett számolnom.

– Magyarország felé fordulva azt tapasztalja az ember, hogy mindenütt az Ön nevével fémjelzett piacokba botlik.

– Ez a helyzetfelismerésre vezethető vissza. A ’80-as években kezdett eluralkodni az országban a lengyel kereskedelem. Az áldatlan körülmények megszüntetése céljából elsőként a XV. Kerületi Tanács írt ki pályázatot 1990-ben egy kulturált áruhely kialakítására a Rákospalotát Újpesttel összekötő felüljáróhíd alatt. Én nyertem meg, mert nem csupán bekerítettem a területet, hanem pavilonokat építettem, központi fűtést szereltettem, büfét nyitottam benne. Ezt követően a Fővárosi Csarnok- és Piacfelügyelőség az Etele téri piac rendbetételét bízta rám, azzal a feltétellel, hogy másfél hónap múlva 24 óra alatt fel kell számolnom. Mivel időközben a XI. ker. önkormányzat Kondorosi úton létesítendő piacára kiírt pályázatát is megnyertem, annak felépítése után egyetlen éjszaka folyamán valóban felszámoltam az Etele téri piacot, árusait, kereskedőit pedig másnap BKV-buszokkal átszállítottam a Kondorosi útra. Ez időben egybeesett a magyar elektronikai vállalatok, az Orion és a Videoton megszűnésével – utóbbitól 16 000 embert bocsátottak el -, hol-ott velük kielégíthették volna az ilyen termékek iránt megnyilvánuló hatalmas igényt. Ezt a lehetőséget felismerve hoztam át a Kondorosi piacra a bécsi Mariahilfer Strasséról az elektronikai nagykereskedelmet, ahol hihetetlenül nagy forgalom indult be, még Szibériából is jártak oda a buszok.

– A Mariahilfer Strassén működő magyar boltosok aligha örültek ennek a fejleménynek.

– Naponta több kamionnyi áru cserélt gazdát, előfordult, hogy közvetlenül a szállító járművekről történt az értékesítés. De ekkor jelentek meg pamut fehérneműikkel a törökök, a Magyarországon iskolázott, ám hazájukba visszatérni nem kívánó vietnamiak, végül hat kínai. Én már harminc kínai vállalat főnökeivel tárgyaltam a magyar ember ruházati igényeiről és elkezdődött az első áruk beszállítása. Eközben megvásároltam a Fáy utca sarkán az ún. Kecsoza Kft. telepét, ahol 1992-ben vietnamiakkal és kínaiakkal megnyitottam a Sanghaj bazárt. Nem sokkal később, az azóta elhunyt Szetlik Ferenc keresett meg, hogy segítsek neki a MÁV-tól bérelt Józsefvárosi piac nyereségessé tételében. Átalakítottam, és oda hoztam át a megszüntetett Kondorosi úti piac kereskedőinek többségét. Megemlíthetem még a Verseny utcai Stadion bazárt, ahol a régiségektől kezdve mindennel foglalkoznak, még a hajléktalanok is ide hozzák, amit összeszednek. Olyan, mint a régi Ecseri volt.

– Nem érzi úgy, hogy a kínaiakkal kötött alkui miatt ön ellen fordulhat a közvélemény?

– Már 1991-92-ben a sajtóban felhívtam a figyelmet arra, hogy a kínaiak gazdasági fölénnyel fogják uralni a világot, de senki nem figyelt oda. Megterveztem a Pólus center helyére az első olyan áruházat, amelyben a magyar vállalkozók és az akkor még meglévő ÁFÉSZ-ok összefogva közös nagyáruházat, majd egyre többet működtethettek volna a mögöttük lévő gyártó bázissal. Nem hallgattak rám, mert akkoriban mindenki mindent magánosítani, kifosztani akart. Azt is elmondtam, hogy a Szovjetunió elbocsátott katonái hordaként fognak megjelenni, és hogy miként fog kialakulni a magyar maffia, de hiába. Ezek után idehaza és külföldön is a magam útját kellett járnom. A romániai forradalom után létrehoztam Brassóban a mai napig működő Flóra nevű presszót, a város határában egy fafeldolgozó üzemet, Sepsiszentgyörgyön a piacot.

– Ilyen szerteágazó nemzetközi tevékenység után hogyan jutott el a Vas megyei Velem községhez tartozó Novákfalva gondolatáig?

– Nagy-Magyarországon belül akartam egy olyan helyet, ahol szellemileg és érzelmileg mindenki magyarnak és otthon érezheti magát. Ennek előzményeként már 1980-ban itt, Velemben akartam megépíteni egy ajándék- és régiségkereskedést, azonban az építés engedélyezése után azonnal bepanaszoltak a Megyei Művelődési Központ tulajdonában lévő, szomszédos művésztelep lakói, élükön Horváth György elvtárssal. Egyébként most is ő a központ igazgatója. Az nem tetszett neki, hogy beleláthattam a határvidéken megbúvó Kádár elvtárs, Apró elvtárs és a többi elvtárs magánüdülőibe. Ezt követően panzió építésébe kezdtem, és megalapítottam a Novák és Novák Kereskedőház Rt. központját, amelyet rendszeresen ellenőriztek, az APEH ellenőrei pedig fél éven keresztül ültek a nyakamon. Minden áron meg akartak büntetni, de bírósághoz fordultam és én nyertem pert az APEH ellen.

– Ezt a zaklatást már gyermekkorában megszokhatta, amikor családi házukban állandóan bűnjelek után kutatott az ÁVH.

– Szinte ugyanazt kellett átélnem. Amikor itt akartam létrehozni a Határon Túl Élő Magyar Kisebbség Népművészeti Központját, a megyei tanácsnál hallani sem akartak róla. Miután a terveket turisztikai központra módosítottam – erre megadták az engedélyt -, elkezdtem Novákfalva felépítését. Mivel azt akarták, hogy bontsam le, családommal kiköltöztem Floridába, ahol egy finompékáru- és cukrászüzemet létesítettem arra gondolva, hogy ha lebontatnák a novákfalvai építményeket, előtte eladom az amerikai cégemnek és azzal pereskedjenek. Amikor megkaptam a fennmaradási engedélyt, Floridában harminc nap alatt felszámoltam mindent, és hazajöttem a családommal. Itt jegyzem meg, hogy az irodalmi szakanyag összegyűjtése a feleségem feladata, akárcsak a fényképezés, és a videofelvételek készítése. Novákfalva berendezése is az ő érdeme, hiszen ő járt a néprajzi múzeumokba, bújta a könyvtárakat, nemzeti könyvesboltokat. Amikor összegyűlt a szakanyag, megkezdődhetett a beszerzett irodalom kijegyzetelése, letisztázása és a megvalósítás.

– Novákfalva már jelenlegi állapotában is tökéletes üdülőfalunak, a magyar szellemiség műhelyének tűnik, ahol az egykori 72 vármegyét megörökítő kopjafák elcsatolt megyéinél fekete gyászszalag emlékeztet a trianoni tragédiára. Bővíti?

– Természetesen, bár a hivatal packázásai miatt minden létesítés évekig húzódik. Hatályos építési engedélyeket vonnak vissza, mondvacsinált indokokkal akadályozzák bizonyos helyszínek belterületbe vonását, Novákfalvát a közterülettől elválasztó kerítés mellé hordták a település szemetét, ami végül már az ÁNTSZ-nek is szemet szúrt, a ketreccel elkerített kisállatkertben pedig csak azzal a feltétellel tarthatnék pávát, ha egyetemet végzett, többéves gyakorlattal rendelkező gondozót alkalmaznék. Érdekes, hogy nem messze innen egy osztrák vállalkozónak ugyanezt nem szabták feltételül. Létre akarok hozni egy bio-, fűszer- és gyógynövénykertet, gyógyászati részleggel ellátott uszodát építek, a borospincében kizárólag Kőszeg környéki nedűt lehet majd fogyasztani, befejezem gyémántcsiszoló üzem építését, amelynek drágakő-feldolgozó részlegében az aranyművesek ősi tárgyi emlékeink másolásával készítenek majd ötvösremeket. Létrehozom a világ legnagyobb babamúzeumát, amelyben Nagy-Magyarország valamennyi népviseletét bemutatjuk, a temető mellett felépítem a falu templomát. Nem hanyagolom el a határon túli területeket sem, Kalotaszegen kulturális központot létesítünk, ahol többek között a régi mesterségeket mutatjuk be.