– Mi is tulajdonképpen az a nyelvrégészet?

– Mint tudományról, nehezen tudok róla beszélni, mivel én találtam ki. Valójában nem más, mint „szóleporolás”, azaz a nyelvben megőrződött jelentések, összefüggések alapján való következtetés, amelynek során nagy valószínűséggel megtudható, miféle műveltségi hatások érték az adott nyelv használóit. Hasonló kutatásokat végeznek másutt is, amikor például a népművészeti tárgyak motívumaiból, anyagából és készítési módjából következtetnek azok keletkezési idejére. A magyar nyelvet is természetesen nagyon sokféle hatás érte az idők során, amelyek közül jó néhány megmaradt, és a mai napig eleven. A leglátványosabb példa erre nyelvünk ősi számtudománya, amely a Hamvas Béla által „őskornak” nevezett időből eredeztethető, és nagyjából a Kr. e. VI. században, Buddha, Zarathusztra és Püthagorasz idején ért véget. Az ekkor érintkező nagy kultúrák közös felfogása szerint az egy a legnagyobb szám, magának Istennek a száma, mert mindent Ő egyesít. Eleink ezt hasonlóan gondolták, amiről közel ötszáz szavunk is tanúskodik, amelyek az egységet megjelenítve egybefoglalnak, egyetértenek, kiegyenlítenek, de ide sorolható az újabban létrejött egyenlet, egyenruha is. Ha tovább vizsgáljuk ezt a számfelfogást, azt látjuk, hogy a kettő az nem más, mint az egy meghasadása, ahogy a magyarban ez több tucat szóban világosan megjelenik, gondolhatunk itt a kétséges, kétszínű, kétkulacsos, de akár a sorszámnévi alakból képzett, s ugyanilyen rossz értelmű másodlagos, máslás, másodrendű kifejezéseinkre. A három a hagyomány szerint a tökéletesség száma, ami a népmeséinkből mindenki számára egyértelmű, a négy pedig a teljességre utal, ahogyan az égtájak, évszakok tagolása is bizonyítja. Az „őskori” ember tehát kereknek gondolta el a világot, amely körforgásban él, amit a „kerek perec”, a „kerek szám”, vagy a „megmondta kereken” kifejezéseink világosan őriznek. A végtelen fogalmát elvetetve nyelvédesanyánk a számok teljességét így mondja: egytől egyig. Ez a szótömeg mind azt bizonyítja, hogy nyelvünket nem valami kósza hatás érte.

– Ön az első hazai művelője ennek a területnek. Tart-e számon mégis olyan elődöket, akik hasonló utat követve a nyelv belső összefüggéseit vizsgálták?

– A munkám során egy olyan műre támaszkodtam, amelyről sem az iskolákban, de még a szaktanári képzéseken sem igen lehet hallani. Ez pedig egy szótár, amelyet a XIX. században két akadémikus, Czuczor Gergely bencés szerzetes és Fogarasi János curiai bíró állított össze. Jellemző, hogy míg nálunk ketten végezték a gyűjtő- és feldolgozó munkát, addig abban az időben a Grimm testvérek vezetésével vagy nyolcvanan dolgoztak a nagy Német Értelmező Szótáron. A történethez hozzátartozik még, hogy Czuczor a Szótárt másfél évig Riadó című verséért elítélve, vasra verve körmölte. A több szempontból is páratlan gyűjtemény 113 ezer szavával és szerves nyelvtanával mégis a mai napig a legnagyobb hasonló mű, akkor is, ha értelemszerűen sok elavult vagy pontatlan magyarázatot tartalmaz. Az általában használt Történelmi Etimológiai Szótár fő forrása is ez.

– Milyen fontos nyelvi alaptételt tartalmaz ez a hatalmas szótár?

– Azt, hogy a magyar nyelv körülbelül 2500 gyökre épülő, úgynevezett gyöknyelv. A szótövet nyelvészeink erőltetik, hibásan. A gyök nem tő, tehát nem hajtás, hanem a szónak az alapegysége, olyasféle, mint a fizikában az atom. Kihajthat belőle egy-két, de akár rengeteg sarjadék is. Némelyek úgynevezett élő gyökök, vagyis még eleven képet hordoznak, például a hangutánzó, hangfestő szavak, amelyek jelentése a mai napig nyilvánvaló, sőt akad, amelyik egyetlen hangra vezethető vissza. Az ásít, ámul igék gyöke maga az á hang. A másik csoport viszont már elvesztette ezt a képfelidéző képességét. Összességében ezekből a gyakran igen gazdag szócsaládot létrehozó gyökökből épülnek fel a szavaink, és a magyar nyelv hihetetlenül gazdag összefüggésrendszere is belőlük következik. Például a lak gyökszóból sarjadt gazdag szócsoportba tartozik a lakástól kezdve a luk-lyuk-likon át a lakmározás, lakodalom, de akár a jóllakás és a bűnért való meglakolás is. A képiség folytán a magyarok passzív szókincse gyakorlatilag korlátlan, bárki képes új szavakat alkotni, amelyek menten érthetőek mások számára. A nyelvújítás korában létrejött új szavak és kifejezések közül is csak azok tudtak megmaradni, amelyek a nyelv belső logikájához igazodva a gyökrendre és szemléletére épültek.

– Ennek ellenére a hivatalos nyelvtudomány már megszületésétől kezdve mindenáron a rokoni megfeleltetéseket kutató, szétszerkesztő elvet követi a nyelv belső összefüggéseinek vizsgálata helyett. A fentiek szerint akkor ez egy tévút?

– Ezt nem az én feladatatom eldönteni, hiszen nem vagyok nyelvész. Az biztos, hogy a XIX. század végétől a nyelvtudományban különösen divatos lett az egymással valamilyen szempont alapján összeköthető nyelvcsaládok vizsgálata. Ez az indoeurópai nyelvek esetén nagyon is kézenfekvő, mert az olasz és a francia vagy a német és a holland szemlátomást valóban közel áll egymáshoz. Érdekesebb, hogy léteznek a távoli nyelveket egységesen jellemző tulajdonságok is. Ilyen például az összes európai nyelvben ugyanúgy működő szótagolás, hiszen a beszéd mindenekfelett igazodik a valószínűleg vele egy időben létrejött dallamhoz. Fontosak tehát a rokoni vizsgálatok, de azt is látni kell, hogy a kifelé irányuló szétszerkesztés keményen dúlja nyelvünket.

– Ön a könyvben külön fejezetet szentel a népzene és a nyelv kapcsolatának. Hogyan köthetőek ezek össze?

– Juhász Zoltán európai hírű furulyaművész, népzenekutató és mérnök, a KFKI mesterséges intelligenciát kutató csoportjának tagja Kodály Zoltán útmutatása nyomán kidolgozott egy olyan intelligens tanulóprogramot, amely képes népdalok tízezreinek matematikai módszerekkel való, tudományos összevetésére. Juhász tizenhat keleti és nyugati nép sok ezer dallamát vizsgálta. A legfontosabb fölfedezése, hogy a keleti és a nyugati népzenék nincsenek kapcsolatban egymással, viszont mindegyik összefügg a magyarral, ami ily módon mindegyikkel érintkezésben áll. Ezek a kutatások mutattak rá arra, hogy a magyar nyelv különös stabilitása és egységessége jellemző a népzenénkre is, hiszen az értelemhangsúly okán mindkettő ereszkedő dallamú. Mondatainkban ez rég világos, szavainkban eltitkolódott, mert a tabuként kezelt, a szavak elején az értelmet hordozó gyökökön nyugszik. Népdalaink ehhez hasonlóan általában egy láttató erejű képpel indítanak, ezért is tévedés tehát külön kezelni a nyelvet és a zenét, egyiket ugor, másikat török eredetűnek tekintve. Ahogyan a magyar ősnyelv, úgy a zenénk is őszene, még ha nem is tudjuk pontosan, hogy mikori.

– A nyelv bonyolult összefüggéseit és zenénk őseredetét vizsgálva nem lehet véletlen, hogy annyi kiváló magyar származású tudóst, zenészt ismer a nagyvilág. Lehet-e e kettő következménye ez a siker, azaz létezik-e a könyv címében is említett, sajátos magyar észjárás?

– A harmincas évek Amerikájában marslakókként emlegetett tudósok egyike, Teller Ede mondogatta gyakran, hogy ha ő nem Ady nyelvén tanul meg gondolkodni, akkor legföljebb egy átlagosnál kicsivel jobb fizikatanár lenne. A gyökök által kifejezett erős képiség, az imént említett ereszkedő lejtés, a mellérendelő szemlélet, az egészből a részekre következtetés, a távoli, gyakorta ellentétes jelentéseket összekapcsoló rokonítás, illetve a szóbokrok összefüggő, hálót képező végtelen szókincse is bizonyítja, hogy a magyar nyelv már önmagában filozófia. Ha a tudomány felől vizsgáljuk, bizonyos, hogy a magyar gondolkodáshoz az agynak mindkét féltekéje szükségeltetik. A fogalmi gondolkodás, a számolás és hasonlók a bal féltekében történnek, a térlátásért, humorért, zenéért a jobb felel. Mivel a zene ütemérzékelése már balos, úgy nem véletlen, hogy kiváló matematikusok és zenészek születnek földünkön. Az igazi magyar gondolkodás tehát két féltekés. A hagyományosan magyar tulajdonságként emlegetett szenvedélyesség, szabadságvágy pedig összefügghet a nyitott szóalkotási lehetőséggel vagy a legtöbb nyelvhez képest szabad mondatszerkesztéssel.

– Hogyan fogadták az ön merőben újszerű tételeit a hivatásos nyelvészek?

– Nemigen lehet velük vitatkozni, a szakfolyóiratok meg sem jelentetik az enyémhez hasonló gondolatokat. Teljes a párbeszéd-képtelenség a fősodor és a magyarul beszélők közt. Hiába adtam ki közel ötven kötet magyar regényt, drámát, elbeszélést, esszét, hiába teremtettem műfajokat, hiába fedeztem föl – többek közt – a magyar szóhangsúly okát, anyanyelvem ügyeihez nem szólhatok. Szerintük az a dilettáns nyelvész, aki nem publikál szaklapokban, amelyeket ugye ők szerkesztenek… Mindez nem számít, rég nem vagyok hiú. Az a szörnyű, hogy olyan nyelvtant tanítanak az iskolákban, amely egy magyar ember nyelvérzékével sem talál, s amellyel megutáltatják a gyerekekkel az édes anyanyelvüket.

Farkas Anita


CZAKÓ GÁBOR

író, képzőművész, publicista, szerkesztő, a magyar katolikus újságírás megalapítója

A szekszárdi tanulóéveket követően a Pécsi Tudományegyetemen végzett jogászként.

1989 óta az Igen című katolikus folyóirat főszerkesztője, televíziós esszésorozata a Duna TV-n futó Beavatás.

Tagja a közvélemény félretájékoztatásában „elismert” Sánta Kutya-díj kuratóriumának. József Attila- és Arany János-díjjal kitüntetett író, Helikon-díjas szobrász.