Csizmadia Zoltán festőművész jubileumi ’56-os tárlata

„A forradalom idején október 23-a jelentette mindannyiunk számára a legmaradandóbb élményt, amely nemigen adatott meg a XX. század más ifjú nemzedékének. Nem kellett senkit meggyőzni, hogy álljon a zászló mögé. Az ország egységbe forrt össze, és a legtöbbet tette, amit akkor tenni lehetett. Egy bátor nép új irányt szabott a történelem menetének, s alapjaiban rengetett meg egy embertelen rendszert.” – emlékszik vissza az 1956-os eseményekre Csizmadia Zoltán festőművész, akinek a szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére rendezett kiállítása a balatonfüredi Kisfaludy Galériában szeptember 1-jéig, míg a túrkevei Finta Múzeumban szeptember 9-től várja a látogatókat.

Csizmadia Zoltán neve ma már ismerősen cseng nemcsak a művészek, hanem a művészetkedvelők körében is, hiszen csaknem fél évszázada rendszeresen szerepel festményeivel és kerámiatábláival jelentős hazai és külföldi kiállításokon. Művészetében az alföldi festészet szellemiségét, vagyis Tornyai, Rudnay és Medgyessy hagyományát tartja követendőnek, amely a magyar falu, a parasztság és a táj realista ábrázolása mellett a művészi nyelv népi, nemzeti kifejezését jelenti elsősorban. Képein éppen ezért a néphagyomány és a rá épülő nemzeti kultúra megbecsülése érződik, amelyeken az értékek megőrzése és az új értékek teremtése egyaránt jelen van. Balatonfüredi tárlatán ízelítőt kaphatunk táj- és életképeiből, csendéleteiből, valamint az utóbbi évek munkásságának egyik központi témájából, az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékező alkotásaiból is. A komor hangulatú, megrázó erejű képeken a fájdalom és a kegyetlen valóság elevenedik meg. Látszik rajtuk, hogy a művész maga is aktív részese volt a forradalmi eseményeknek. – Amikor ’56-ban kitört a forradalom, egy emberként küzdöttek a parasztok, a munkások, az értelmiségiek, a diákok és szinte puszta kézzel mentek a tankok ellen – idézi fel az eseményeket Csizmadia Zoltán. – Én akkor ötödéves festőhallgató voltam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol már október 15-én tanügyi reformokat követeltünk. Ebben kértük, hogy az oroszórákat szüntessék meg, s helyette más nyugati nyelveket oktassanak, valamint csökkentsék a marxista órák számát. De ugyanitt már elhangzott olyan követelés is, hogy a teremben lévő Sztálin-szobrot távolítsák el. A főiskolán történtek szinte egyenes következménye, hogy az október 23-i tüntetés és a Magyar Rádió előtti véres harcok részese volt Csizmadia Zoltán is, majd a forradalom leverését követő megtorlás elől is menekülnie kellett. Az ÁVH bosszúja elől csak a tömeg mentette meg. Az oroszok bevonulását követően a képzőművészeti főiskola hallgatóival közösen védte a főiskola épületét, ahol társai közül nyolc fiatalt végeztek ki 1956. november 7-én. A festőművész az ekkor átélt borzalmakat évtizedekig magában hordozta, hiszen a levert szabadságharcot követő félelem légkörében a hallgatás az életben maradás feltétele volt. – A forradalomról sem közben, sem utána évtizedekig nem festettem semmit – mondja a festőművész. – Volt ugyan három rajzom, amelyeket az ÁVH elől menekülve az Illatos úti fegyveresek közé keveredve készítettem el, de azt követően csak néhány esztendővel ezelőtt vettem elő újra a témát. Persze a pusztulás és pusztítás mindeközben végig megjelent képeimen, akár egy romlásnak indult, elhagyott tanyát, egy bomló tetejű pajtát, egy rakoncáját vesztett szekeret, vagy egy bús fűzekből, vakon tűnődő tócsákból álló világot festettem a vászonra. Mindezekben ugyanis ott van az erőszakos téeszesítés, a kizsákmányolás következménye, a paraszti világ sárba tiprásának fájdalma. Amikor aztán néhány évvel ezelőtt egy könyvem megírásához utána kellett néznem, hogy mi lett a főiskolán kivégzett fiatalok sorsa, megdöbbentő volt, hogy többüknek az édesanyja néhány hónapon belül szintén meghalt. Ekkor kezdtem el foglalkozni az anya és a halott gyermek, Krisztus és Mária, vagyis a Piéta ábrázolásával. Nem tudtam szabadulni a tövistől, a sebtől és a vértől, s ahhoz, hogy a legjobban ki tudjam fejezni ’56 fájdalmát és keserűségét, vissza kellett mennem egészen a krisztusi stációkhoz. Ahhoz, hogy milyen határtalan az emberi gonoszság, hogy egy embert a hitéért, a vallásáért vagy az eszméjéért képes halálra kínozni. Így született meg a Kőkrisztus, a Magyar Madonna, a Népek Krisztusa Magyarország két alkotása, a Mansfeld Péter emlékét, valamint a Bauer Sándor tűzhalálát megörökítő alkotás. De Csizmadia Sándor emléket állított annak a nyolc fiatal társának is, akiket a képzőművészeti főiskolán gyilkoltak meg az oroszok: a lepedővel letakart kőkockán fekvő, kitekeredett testű fiatal férfi arcán az igazságtalan halál fájdalma tükröződik. Az 1956 című alkotásán a lángokban álló tank, az utcán fekvő halottak, míg az 1956: Gyerek fegyverrel című munkáján egy megsebesült, fáradt, de ugyanakkor elszánt gyermekarc fejezi ki mindazt, ami számára a forradalmat jelentette. Vagyis a világtörténelem egyik legnagyszerűbb eseményét, amelyet leverni ugyan le tudtak, de eszméit legyőzni soha. (B)