– Mikor született?

– 1943. január 1-jén. Nagyon sok gyerek meghalt akkoriban; diftériajárvány volt. A faluban mindig kiharangozták a halottat, és abból, ahogyan a harang szólt, lehetett tudni, hogy férfi halt meg, asszony, gyerek vagy menyecske. Egyszer, amikor anyámék a mezőn dolgoztak, a harang egy gyerek halálát jelezte, ő azt hitte, én vagyok. Mondták is neki az asszonyok, nyugodjál bele, majd az Isten ad másikat. Akit korán siratnak, sokáig él, ezt szokták mondani – hát így történt, hogy most már 60 éves vagyok. A gyerekkorom elég nagy szegénységben telt, de persze ezt egy gyerek kevéssé érzékeli. Az őseim a család mindkét ágán csupa iparos emberek, bár apám családjában volt egy kántor, sőt egy betyár is, őt Olasz Dávidnak hívták, a Zalai-dombság erdőiben működött. Ahol születtem, Alsópáhok, Keszthely és Hévíz között van. Középkori oklevelekben Páh földjének említik. Négy részből állt, Hosszúpáh, Németpáh, Boldogasszonypáh és Szentandráspáh. Ez az a vidék, amit Hamvas Béla az Öt géniuszban úgy ír le, hogy itt másként nőnek a fák, másként esik az eső és másként fúj a szél. Itt, amikor fölkel a nap és a pára lassan elillan az útjából, gyönyörű képeket lehet látni. Reggelente a teraszról bámultam ezt a világot. Sokáig, amikor az iskolában azt kérdezték, hol kel föl a nap, azt mondtam, hogy Keszthelyen.

– Hogyan kezdett fényképezni?

– Egerben végeztem magyar-történelem-ének-zene szakon, utána Pápán és Zircen tanítottam, és ezalatt elvégeztem a Szegedi Egyetemet is. Az első fizetésemből részletre vettem egy fényképezőgépet, és a nyári szünetben, amikor hazamentem, elkezdtem fényképezni a régi parasztházakat, az öreg parasztemberek arcát, kezeit. Ezek közül is kiállítottam vagy nyolcat-tízet, most, hogy a könyvbemutatómhoz kapcsolódóan lehetőségem volt egy kiállítást is rendezni. Sokak szerint, akik látták, ezek az első fekete-fehér felvételek voltak a legjobb képeim. Pedig jóformán úgy készítettem azokat, ahogy a hályogkovács dolgozik. De hát úgy van ez, hogy az embernek valamihez vagy van készsége, vagy nincs. Később vettek a művelődési házban egy 8 mm-es kamerát, és attól kezdve a fotószakkör mellett a filmszakkört is én vezettem. Egyre többet foglalkoztam a képpel, egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, filmet kellene készíteni.

– A televíziónál kezdte. Milyen volt ott dolgozni a hetvenes években?

– Egy furcsa, zárt világgal találkoztam ott. Aki nem Budapesten él, nem is érti azoknak az embereknek a gondolkodásmódját; nagyon sok mindenre egyszerűen nincs füle. Sokszor fogalmam sem volt, mit akarnak egyáltalán, például amikor azt kérdezték, hogy apám munkaszolgálatos volt-e. Mondtam, hogy nem volt munkaszolgálatos, miért lett volna. Nagyon lassan kezdtem pedzeni, mit is akarhatnak. Egyszer a személyzeti osztályvezető, egy Fehér nevezetű, aki Weissről magyarosított, mikor megmondtam a nevemet, megkérdezte, hogy hívtak korábban. Mondtam neki, hogy Ferike. Többet nem kérdezték meg. Ezzel szemben a televíziónak az az osztálya, ahova bekerültem, nagyon kulturált társaság volt. Tizennyolcan-húszan lehettünk, és emlékezetem szerint mindenkinek volt egyetemi diplomája. Ma már ez egészen másként van, nagyon felhígult a tévés szakma. Valahogy úgy alakult, hogy épp a középkornak nem volt gazdája az osztályon, és mivel én a művészettörténeti tanulmányaim miatt is erősen vonzódtam ehhez az időszakhoz, rám testálták. Ez az oka, hogy a filmjeim nagy része középkori anyagot dolgoz fel, a nagyszentmiklósi kincstől a Szent Koronán át az 1427-ből származó garamszentbenedeki úrkoporsóig. A veleméri Szentháromság-templomról készített művemnek volt a legnagyobb sikere. Húsz vagy huszonöt országban vásárolták meg és bemutatták a televíziók. Ami még ehhez fogható siker volt, az a Csontváry Cédrusáról készült alkotásom. Filmet készítettem M. S. mester művészetéről, templomokról, összesen éppen 101 alkotást. Most jutottam odáig, hogy komolyan el kell gondolkoznom, merre tovább.

– Egyszer azt nyilatkozta, tematikus egységekre bonthatók a tévénél forgatott művei.

– Igen, a fentieket nevezném az első egységnek, második a népi vallásosság tárgyi emlékeiről készült húszrészes sorozatom Töredék címmel. A szakrális emlékek egykoron benépesítették az egész Kárpát-medencét, a falusi, mezővárosi emberek életének fontos, meghatározó részei voltak. Falvak szélén, temetőkertekben, szőlőhegyek lábánál, a legelőre vivő úton, gabonaföldeken, templomkertekben még ma is, bár egyre fogyatkozón találkozhatunk fából és kőből faragott szobrokkal, bádogra festett Máriákkal, Krisztusokkal, angyalokkal. Az alkotók között tanult kőfaragó mesterek és ügyes kezű parasztemberek egyaránt voltak. Ők a magyarországi művészet nagy névtelenjei. Megragadó az a hit, amellyel megalkották a műveiket. Szinte érezni a megindultságukat, ahogy az anyagot formálták. Filmjeimmel és könyveimmel ezeknek a mindenkori névtelen magyar mestereknek kívántam emléket állítani. Bármiképp vélekedjék is valaki róluk, törekvésük nemes volt, megérdemlik a tiszteletet és szeretetet, fogyatkozásaikért pedig a megbocsátást. 1993-ban készítettem el a Magyar ereklyék, szent jelképek sorozatot: Szent László-herma, Ómagyar Mária-siralom, Halotti beszéd, Himnusz, Szózat, Nemzeti dal. A millecentenáriumra, 1996-ra állítottam össze filmjeimből az Ars Hungarica-sorozatot, de abban a kormányciklusban nem kerülhetett a képernyőre. Végül 2000. október 23-án kezdték vetíteni vasárnaponként, s 2002 szeptemberéig mintegy 80 filmet leadtak. Engem soha nem érdekelt, hogy dokumentáljak valamit. Egy kép, vers vagy zenemű vizuális megjelenítése foglalkoztatott. Mindig az arányok, a színek érdekeltek. Nagy zeneművekre is írtam forgatókönyveket: Mozart Rekviemjére, Wagner Parsifaljára, Pergolesi Stabat Materére és Kodály Psalmus Hungaricusára. Ezek közül egyet sem rendezhettem meg mostanáig.

– Hogyan lehetne meghatározni ezeknek a filmeknek a műfaját?

– Vizuális meditációknak nevezhetném őket, melyeknek két egyenrangú alkotóelemük a zene és a kép. A film ugyanis ebből áll. Ezért is áll olyan közel a szívemhez. Én a szemlélődők közé tartozom. Azok közé, akik a világot egy belső tükrön keresztül figyelik, akik intuitíve közelítenek meg mindent. Először a kép születik meg bennem. A szavakkal csak nehezen vagy egyáltalán nem leírható kép. Dante szerint a világnak csak a legfelső rétege az, ami racionálisan megközelíthető és szavakkal megfogalmazható, a többi titok. Hiszem, hogy a képeimből átsugárzik ez a szavakkal ki nem mondható réteg és hatni kezd az időben. Mert ezek a képek meditációk, a lélek mítoszai. Kérelmek és kiáltások egy isten nélküli világban. Én dolgozni szeretnék. Beszélni a szépségről, ami pillanatnyi létünket elviselhetővé teszi, mert szerintem kegyetlen világban élünk. A szeretet, a barátság, a bizalom, az ima, a csönd, az alázat, a becsület, a szolgálat lenézett fogalmak lettek, mintha száműzték volna őket egy múzeumba. Először elvették az ünnepeinket és alig vettük észre, hogy később elvették a hétköznapjainkat is. A farizeusi ünnepek helyett meg kellene teremtenünk az ünnepek varázsát, a lélek ünnepeit… és meg kell teremtenünk a mindennapok szakralitását is. Isten jelenléte nem szorítkozhat egyetlenegy napra, a vasárnapra. Arra kell törekednünk, hogy értékeket hagyjunk magunk után, amelyekből az utókor is építkezhet, nem pedig romokat, amelyekről a katasztrófák jutnak az emberek eszébe. Sokszor elgondolkozom, hogy lehet-e megváltásra szomjazó korunkban művészettel fohászkodni, amikor a fogyasztás és a manipuláció bűvöletében élnek esendő emberek tömegei, amikor az igazi hívők szemérmesen félrehúzódnak a zajos tumultustól és a képmutató álszenteskedéstől? Értékvesztett, infernális világban élünk, amit a tömegek a szabadság honaként élnek meg, de ami valójában a legnagyobb szellemi rabszolgaság birodalma. A televíziókat ellepték a szellemi gyarmatosítók. Kezdődött az édeskés, nyálas, szirupos amerikai „filmekkel”, és ma már a tudatunkat, a génjeinket manipulálják. Írtam is egy tanulmányt A Magyar Televízió mint antivizuális média címmel, amiben leírtam, hogy a televízió végül is a vizualitás ellen hat. De megnézhetjük a játékfilmeket is: a magyar játékfilmek 95 százaléka publicisztika. Számomra a játékfilm Huszárik Szindbádja, Makk Károlynak a Szerelem című alkotása vagy Gáll István Orfeusz és Euridikéje.

– Egy ilyen világban nagyobb az egyén felelőssége?

– Van egy pillanat, amikor Isten egyedül hagy, rám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata és ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet. Isten legszentebb ajándéka az ember számára a szabad akarat, a szabadság, de egyben ez a legrettenetesebb is. Végső soron csak egy választásom van: ítéletkor a bíró jobbján vagy balján akarok-e helyet foglalni. Az ítéletet magunkban hordjuk, és rajtunk, szabad embereken múlik, hogy milyen ítélet hangzik el! Ezt mi írjuk magunkról mindennap, és a felelősséget nem lehet senkire sem hárítani: sem az ellenségeinkre, sem a barátainkra, sem az Istenre! Persze korántsem ilyen egyszerű mindez, hiszen mindennap harcba kell szállnunk. „Harcold meg a hitnek szép arcát, nyerd el az örök életet” – mondja Pál a Timótheusokhoz írt levelében. Mindennap kérnünk kell Isten segítségét, hogy legyőzve a holtpontokat, megmaradjon a jóra való késztetésünk. Megfeszített, nyugtalan küzdelemben élünk, a sebesség és erőszak örvényében. Életünket a verseny, a szerzés, a birtoklás és a teljesítés uralja, örökké külső tevékenységekkel és belefeledkezésekkel terheljük magunkat. De hiszem, hogy ha valaki az én képeimet nézi, megszabadulhat azoktól az érzelmektől és fogalmaktól, amelyek bebörtönöztek bennünket mindennapi életünk megszokott terébe. Hiszem, hogy képeimből átsugárzik a szépség és szeretet, és hatni kezd. Mert, ahogyan Hamvas Béla mondja: nemcsak az ember nézi a képet, a kép is nézi az embert.

– Ehhez olyan belső nyugalom is kell, ami talán a legjobban hiányzik ma.

– A meditáció elsajátítása a legnagyobb ajándék, amit önmagunknak adhatunk. Segítségével visszatérhetünk önmagunkhoz, megtapasztalhatjuk és megízlelhetjük a megszokott szabályokon túli teljes létezésünket. A hit éppúgy, mint a tudás, szellemi érték. A normális ember életében mindkettőnek megvan a szerepe, a kettő kiegészíti egymást. Amikor azonban a tudás a hatalomgyakorlás ideológiájaként tudományos világnézetté, a hit pedig csak vallásos világnézetté válik, mindkettő eltorzulhat. Bármely társadalom vagy civilizáció – szinte minden vonatkozásban – torzzá válhat, ha egyik a másikat bármely okból ki akarja szorítani. De igazában akkor sejthetjük, mit jelent a hit, ha nem ideológiai szempontból nézzük, hanem nemzetünk, magyarságunk megmaradása szempontjából: Szent Istvántól kezdve a tatár, török, labanc, muszka, belső ellenség, „idegenszívűek”, pusztítások és pusztulások sújtottak, de mindig magához tért a nemzet, fogyott és újult a magyarság. A megőrzött, a megtartott hit egy évezreden át annyi vesztett háború, megaláztatás és szorongattatás közepette is népet megtartó erő lett.

– Önnek személyesen mit jelent a hit?

– Számomra már csak egyetlen ember létezik, Jézus. A vele való egységazonosság a leglényegesebb. Mert ő nem megy el, hanem azt mondja, a lényeg éppen az, hogy itt van. A Jézustól való megérintettség a lényegem. Valery egyik esszéje mély hatással volt rám. Ebben Szókratész így szól Platónhoz: az ember számtalan énnel jön a világra, és még gyerekkorában is megvannak az énjei, de ahogy növekedik, úgy veszíti el őket sorra. Felnőtt korában ezek az ének egy személyiséggé zsugorodnak, a sírba pedig talán már csak fél énnel teszik. Sokszor eszembe jut ez a beszélgetés. Amióta művészettel foglalkozom, szinte gyötör a kérdés: mit adhatnánk az embereknek, hogy ne veszítsék el a gyermekkorukat, sok-sok énjüket. Az életben két alapvető problémával állunk szemben. Az egyik a szeretet, a másik a halál. Látszólag távol állnak egymástól, de nagyon is közeli fogalmak. Az ember legszebb pillanatait is beárnyékolja a halál. Ha szeretünk, persze nem gondolunk rá. Minden embernek óriási a szeretetigénye, a szeretet pedig a szépség ikertestvére. Európának ezen a táján, hívjuk Kelet-Közép, avagy Közép-Kelet-Európának, a zenének sokunk számára gyógyító ereje van, a megmaradásunkat jelentette. Volt idő, amikor egyedüli kapaszkodási lehetőségem maradt, ez kapcsolt össze a világgal – ugyanazt a lemezt hallgathattam, mint egy angol vagy francia -, és ha a lelkem nyitott volt, még szabadnak is érezhettem magam. A gyerekkori zenei élményektől lassanként eljutottam a zene meghallásáig, és ez ma már számomra a szellemi feltöltődés forrása, életem nélkülözhetetlen, elemi szükségletévé vált, tartós hiánya elviselhetetlen. Úgy érzem, egy megfoghatatlan szférából hoz üzenetet, ihlet és inspiráció, finom érintés, melyet semmilyen mozdulattal nem érhetünk el, amelyhez kevés a kéz és kevés a szó. A zene a léleknek, a fénynek, a magasságnak az üzenete. Magasság és mélység, alázat és könyörgés, mennydörgés és szivárvány. Üzenet az elmondhatatlanról, égbekiáltó kiáltás és mennyekbe igyekvő csönd. Első zenei élményeim a gyerekkoromba visznek. Élményt mondok, holott az ének természetes velejárója volt az ünnepeknek, s ritkán a hétköznapoknak. A falu ünnepeihez kapcsolódnak ezek az emlékek, az adventi hajnali misékhez. A templom körül égig érő akác és gesztenyefák, s mi alattuk vonultunk, megszólaltak a harangok és zengett az ének: „Feltámadt Krisztus e napon…” Én a zenéhez készítek képeket. A filmjeimben nemcsak azok a képek szerepelnek, amelyek eleve adottak. Ezek a filmek kísérletek, a magam igényei szerint. A zene és kép, szöveg és kép interpretációs lehetőségeit keresem, hogy a zene zene maradhasson, élmény és titok, és ne manipulált filmes trükkök egyvelege. Az operafilmjeimben nincsenek szituációképek: nincsen csillogó fuvola közeliben, se trombita, se kürt, és nincsenek skurcban fényképezett hegedűsök a tuttiban, és nincsenek vágóképek, se csillár, se taps. Persze fontos a csillár, az arany meg a csillogás, de ez nem tart tovább az első felvonás végénél. Az opera nem egy steril, bársonyos, aranyfüggős valami, soha nem volt ilyen! Csak a flancos, urizáló attitűd tette ilyenné. Az opera nem múzeum, hanem szentély, élő szentély; vissza kell térni eredeti funkciójához: a rítushoz, az áldozathoz. Ez áll Salamon könyvében: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak (…) ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak, ideje van a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Fotó: Ágg Károly