Hirdetés

A szebb napokat látott kosárlabda-játékos egy súlyos családi tragédia után az italhoz nyúl, mielőtt azonban végképp felemésztené a függőség, új lehetőséget kap: egykori gimnáziuma közepesen tehetséges csapatának edzője lesz. Az alkoholizmust a filmekben legtöbbször vagy groteszk humorforrásként ábrázolják, vagy a végső stádiumot mutatják be, amikor a beteg már elvesztette a kapcsolatát a külvilággal, és minden hidat felégetett maga mögött. Ben Affleck viszont, talán saját érintettsége miatt, rendkívül hitelesen, mértéktartóan ábrázolja a teljes lecsúszás előtti fázist. A visszaút lényegében az ő one man show-ja, őszinte és hiteles játéka mellett a többi szereplő elhalványul. A kiszámítható forgatókönyv, a sportfilmes klisék is azt szolgálják, hogy egyedül rá irányuljon a reflektorfény, mindez azonban nem sokat von le az alkotás értékéből. Ehhez hasonló pszichológiai önboncolást ritkán látni amerikai produkcióban; érthetetlen, hogy az Oscar-jelölésekről döntő Amerikai Filmakadémia hogyan hagyhatta figyelmen kívül.

Korábban írtuk