Hirdetés

Bulgakov mágikus regényét színpadra alkalmazni? Inkább ne. Vagy mégis? Vagy mégsem? Aztán kiderül, hogy lehet, például a szemtelenül modern, fekete-fehér mágia segítségével. És nem a regényt idézni föl, hanem az abból fakadó mágiát. Mintha vakító villanófények ragadnának ki egy-egy fejezetet, gesztust a varázslatosan sokszínű történetből. A Nemzeti Színház búsan eklektikus belső terében egy hipermodern Mátrix erővonalai között éled fel A Mester és Margarita észbontó világa, ami úgy keveredik a harmincas évek kommunista Moszkvájának kisstílűségével, hogy ebből valami nagystílű, látványos, dinamikus, magával ragadó és félreérthetetlenül kortársi vízió kerekedik a néző ámuló szemei előtt. 

És ez a lényeg, mert ez a varázslat maga. A totális színház éppen olyan hatásos mágia, mint amit Woland annak idején Bulgakovnál művelt. A rendező, Alekszandar Popovszki három éve a Maribori Szlovén Nemzeti Színház művészeti vezetője, fiatal kora ellenére dolozott már többek közt Olaszországban, Görögországban, Angliában és Németországban. Társa volt Nejc Gazvoda szlovén író, forgatókönyvíró, aki a regényből egy új színpadi valóságot gyúrt, és fontos alkotótárs lett a Numen for Use horvát–osztrák formatervező kollektíva is, amely ezúttal olyan zseniális teret alkotott, ami a Nemzeti minden rendelkezésre álló technikai eszközét felhasználta a vizuális élmény fokozására.

Ebben a villogó, vad tempójú lüktetésben a társulat tagjai világszínvonalú teljesítményt nyújtottak, nehéz közülül kiemelni bárkit is. Bordás Roland Wolandja az Z generáció lendületével és flexibilitásával bilincseli le a közönséget. Bravúros társa Barta Ágnes macskamozgású Hellája, vagy Rácz József Azazellója. Szász Júlia Margaritája telitalálat, mint ahogy Kristán Attila Rimszkije is. A hülyére vett Jézus kicsit durva, de szórakoztató. Reméljük, odafönt is értik a humort.

Olyan ördögien jó előadás született a Nemzetiben, ami egészen biztosan hatalmas sikert fog aratni. Filozófiát vagy üzenetet azonban ne keressen a néző, mert ez most kizárólag arról a pimaszul jókedvű játékról szólt, amit soha nem lehet megunni. Úgy hívják: színház.

Korábban írtuk