Örök értékek mentén
– A XX. század és a jelenkor tipikus művésze önt idézve „alkoholista és nikotinista, aki maga pusztítja el önmagát, mert nem bírja el azt a kilátástalan nyomást, amiben élni kényszerül”. Honnan és hogyan jutott el idáig a művésztársadalom?
– A történet egészen a reneszánszig nyúlik vissza, s a művészegyéniség kultuszával függ össze. Addig ugyanis a művész Isten dicsőségére dolgozott, alkotásait alá sem írta, a személye egyáltalán nem számított. Ahogy azonban a művészet levált a vallásról, s a szentképek helyébe a tájképek, a portrék léptek, az alkotó egyénisége hirtelen előtérbe került. Persze jólesett neki, hogy királyok és hercegek versengtek a kegyeiért, csakhogy végtelen magányos lett, elszakadt a közösségtől, s immár nem egy magasztos isteni ügyet szolgált, hanem vagy maga találta ki témáit, vagy úgy táncolt, ahogyan a megrendelő fütyült. A folyamat a XIX. századra azzal párosult, hogy a különböző eszmei áramlatok a művészt a régi rend ellen kezdték el használni. Ütnie-vernie kellett a tradíciókat, a vallást, a családot, a feudális, majd a polgári társadalmat. Voltak, akik ezt meggyőződésből tették, mások azonban részben a politikai nyomás, részben pedig a pénz hatására.
– Milyen kitörési, függetlenedési pontok lehetnek egy ilyen helyzetből a művész számára?
– A modern művészet szabadsága látszólagos. Mivel Isten dicsőítése számára tilos, a sötét térfélre szorul, negatív és kétes kimenetelű feladatokat kap. A modern civilizáció csúnya és életellenes művi környezetet állít a természet helyébe, és a művész dolgát ennek igazolására, tükrözésére, elemzésére korlátozza. Szűk és méltatlan pálya ez annak a művésznek, aki hajdan piramisokat és katedrálisokat épített, isteneket és szenteket mintázott, eposzokat és miséket szerzett. A modern művész tragédiájának, önpusztító hajlamainak ez az oka. Menny és pokol közt vergődik, mint érzékeny műszer elsőnek fogja fel a kor iszonyú szakadékát. A sötét oldal kínálta feladatokat csak kevés vállalja, de mivel a művész mindig pontosan tudja, kinek szolgál, ebbe nem hal bele. A művészek többsége azt a felszenteltséget keresi, amely a modernitás előtti vallásos kultúrákban az övé volt. A megszakadt tradíciót, az elveszett aranykort. A legtöbb mai művész istenkereső ember.
– Vagyis ön szerint a művészet lényege nem a folytonos újítás, hanem egy több ezer éves tradíció továbbvitele, amelyet minden művésznek a saját tehetsége szerint kell gazdagítania.
– Valóban ez az alapvető különbség a hagyományos művészet és a felvilágosodás óta hatalomra került irányzat között. Míg az előbbi a tradíció gazdagítására, addig az utóbbi annak szétverésére törekszik. Ha nincs egy hosszú távú, örök fogódzó, az ember kiszolgáltatottá válik a pillanatnyi divatnak, politikai elvárásnak, vagy a pénznek. Ez az örök érték pedig csak a vallás lehet, amelyre az emberiség valamennyi kultúrája épült, s amely mint a társadalmat rendező elv, gondoskodik a környezet esztétikus voltáról, hogy minden szép legyen. Mintákat, témát és feladatokat ad a művésznek. Beleviheti egyéniségét, de nem neki kell az egészet kitalálnia. A kizárólag pozitív irányultság – a szépet, jót, igazat dicsőíteni – az alkotás lételeme, és ezt a vallás biztosítja.
– Az örök értékekhez, a tradíciókhoz való visszatérés lehet tehát a záloga annak is, hogy a közönség visszataláljon a modern művészethez?
– A közönség jobb állapotban van, mint a művészet, az embereknek józan ítélőképességük van, s nem vásárolják az ilyen alkotásokat. A művészettől való elvadulás azonban már a különböző izmusok elterjedésével elkezdődött, amikor azok olyan gyorsan váltották egymást, hogy azt az átlagember nem tudta követni, csak a vájt fülűek és „vájt szeműek”. Majd a műtörténészek, műkritikusok vagy a megbízott üzletemberek maguk is gerjeszteni kezdték ezt az eltávolodási folyamatot azért, hogy leszakítsák a nézők tömegeiről a művészt, s ezzel végleg az ő kiszolgáltatottjukká váljon.
– A közönség és a művészet eltávolodása eszerint tudatos, gerjesztett folyamat volt, ami valakinek vagy valakiknek az érdekét szolgálta?
– Igen. Amióta modern fehér civilizáció a művészetet leválasztotta a vallásról, s olyan célokat tűzött ki számára, mint a társadalmi haladás, a különféle programok, mozgalmak népszerűsítése, kísérletezés és a valláserkölcs elleni harc. A művésznek az utóbbi kétszáz évben rövid életű eszmék és hatalmak gyorsan változó parancsait kellett követnie. Az én nemzedékemtől a kommunizmus egy új szocialista kultúra kitalálását és azonnali létrehozását, egyszersmind bűnök és hazugságok dicsőítését követelte, ezért a hatalom a művészt teljesen birtokolni akarta. Pontosan előírták, hogy milyen képet kell festenie, milyen szobrot kell csinálnia. Most látszólag a kapitalizmus vagy a polgári demokrácia ilyet nem tesz, a művész elvben ugyan szabad, de valójában csak akkor, ha valaki baloldali, avantgárd stílusban dolgozik. Ha valaki másként, s ne adj Isten más világnézet alapján, nem tűrik el. A szabadság azoknak van fenntartva, akik a hatalmat szolgálják.
– Önt úgy is emlegetik, mint a „nagy magányost”, akinek művészetét nem lehet stílusirányzatokba, iskolákba sorolni. Valóban magányossá válik, aki nem az aktuális hatalom igényeit szolgálja?
– Egy olyan hagyományos művész, mint amilyennek én tartom magam, közösség nélkül képtelen alkotni. Benne élek egy családban, egy falu közösségében, de ugyanakkor egy országban, s egy földrészen is, millió közvetlen barátom van. Magányosak éppen azok, akik hagyják magukat beterelni a hatalom istállójába. A művészettörténeti szakmát a hatalom, jelen esetben a pénzhatalom teljesen a markában tartja, nemcsak itthon, hanem az egész világon. Egységes művészetirányítás folyik, a bankok és a pénzközpontok vezényletével. A világ összes művészeti folyóirata ugyanabban a stílusban dolgozik, ugyanolyan szellemű szerkesztők vezetik. Mára kialakult egy totális szellemi hatalom, s aki ebben nincs benne, azok számukra nem is léteznek. A hagyományos művész élete azonban nem ezen múlik. Szereti mesterségét, és azok is szeretik, akik a munkáit megvásárolják.
– A hetvenes évekig főként grafikával foglalkozott, majd a nyolcvanas években képei színvilága egyre intenzívebbé vált. A pályájának ez a fordulata pedig éppen egybeesik a Balaton-felvidékre, Salföldre való költözésével. Valóban összefügg a kettő?
– Budapesten csak fekete-fehérben tudtam dolgozni részben azért, mert nem láttam erős színeket. Aki a városban él, annak nem tűnik fel, hogy kilencvenkilenc százalékban mesterséges tárgyakat lát. Ennek ellenére próbálkoztam ott is festéssel, de nem voltak élményeim. Rá kellett döbbennem, ahhoz, hogy festeni tudjak, szükségem van a magyar falura, a magyar vidékre, az állatokra, s a letűnt parasztvilágra.
– A hétköznapi élet mellett témáit leginkább a magyar történelemből meríti. Kritikusai szerint maximális korhűségre törekszik, ugyanakkor hőseinek megformálása nem hasonlít a korábbi közhelyszerű ábrázolásokra, figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt.
– Ez utóbbi egyáltalán nem tudatos, én éppen a hagyományokhoz akarok visszatérni, de nem mindig sikerül. Bár a naiv portréknak is van hagyománya, ha más nem, a régi családi fényképek, amikor is az emberek méltósággal, de mereven néznek a kamerába hosszú másodperceken keresztül. Ha úgy nézzük, groteszkek. Minden komoly művészet stilizál, stilizálás nélkül a látványhoz ragadni nem lehet, minden meglévő esetlegességet és mellékes dolgot ki kell szűrni. Csalni kell ahhoz, hogy igazat mondhassunk. A groteszkség is ez. A modernitásnak a groteszk egyik kedvelt, pozitív jelzője, mert a kritika eszközeként szolgál, összecseng azzal, hogy a művész feladata a régi rend gúnyolása és megsemmisítése. Valószínű, aki ezt írta rólam, jót akart nekem. A grafikáimról is leginkább elismerő kritikák jelentek meg, de mind azt akarták rám tukmálni, hogy groteszk vagyok, sőt ironikus. Ebből egyik sem igaz. Legfeljebb naiv vagyok, s nem tudok elég jól rajzolni.
– Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy interjúkötet önről, A megélt aranykor címmel. Valóban meg- és átéli ezt az aranykort?
– Teljesen a helyemen vagyok. Ha valami hibádzik, az a saját bűnöm, nincs értelme a körülményeket okolni. A körülmények adottak, azokat arannyá is lehet változtatni és sárrá is. Az embernek szabadsága van arra, hogy a saját aranykorát megélje.
Barta Boglárka
SOMOGYI GYŐZŐ
festő, grafikus
1942-ben született Budapesten.
1956–1960 Képzőművészeti Gimnázium, 1962–1968 Római Katolikus Hittudományi Akadémia.
1967-ben pappá szentelték, 1968-ban egyháztörténeti doktorátust szerzett.
1975-ben kilépett az egyházi szolgálatból, azóta grafikáival, festményeivel rendszeresen szerepel hazai és külföldi tárlatokon.
Díjai többek között: IX. Országos Grafikai Biennálé nagydíja (1977), Munkácsy-díj (1988), Magyar Művészetért-díj (1992), Mednyánszky László-díj (1994), kiváló művész elismerés (1997), Szervátiusz Jenő-díj (2008).