Örök fiatalság, múlhatatlan csalódás: a kincskeresés nem működő képlete

Az 1981-es Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói újradefiniálta a kalandfilm műfaját, sőt, az egyik alzsáner – a mára eltűnt, elkallódott műtárgyak felkutatását, az utánuk való régészeti és egyéb nyomozás történetét elmesélő filmek – meghatározó darabja lett. Hatása jól érezhető az olyan szórakoztatóipari szakmunkákon, mint a Tomb Raider (2001), A nemzet aranya (2004), A titkok könyvtára (2004), de ha innen nézzük, a Da Vinci-kódban (2006) színre lépő Robert Langdon professzor is Indiana Jones rokona.

És mert ezek jellemzően franchise-zá bővülő alkotások, amelyek összességében nem csekély számú nézőhöz jutottak el, az Apple illetékesei alighanem elérkezettnek látták az időt, hogy megalkossák a maguk kincsvadászos-kalandoros filmjét. A munkára forgatókönyvíróként megnyerték James Vanderbiltet – aki annak idején például A zodiákus (2007) szkriptjeivel keltett figyelmet –; a főbb szerepekre leigazoltak két jó nevű sztárt – John Krasinskit és Natalie Portmant –; a rendezői székbe pedig Guy Ritchie-t ültették.

Bizonyára úgy vélték, mindent megtettek azért, hogy jól sikerült, izgalmas és hangulatos kalandfilm legyen a végeredmény, amelyet – a megtekintési mutatók adataitól függően – könnyen franchise-zá bővíthetnek. Csakhogy elszámították magukat:

Az ifjúság forrása sok mindennek nevezhető, de jól sikerültnek nem.

Erős kezdés, gyenge folytatás

Pedig nem kezdődik rosszul: a főhős, Luke Purdue éppen a bangkoki csúcsforgalomban menekül üldözői elől, akik arra szeretnék rábírni – nem kizárólag szavakkal –, hogy adja vissza az általa ellopott, nagy értékű festményt. Luke persze nem áll kötélnek: egérutat nyer, a képet eljuttatja Angliába, majd ellop egy másikat egy ottani múzeumból. Ezzel kellemetlen helyzetbe hozza a húgát, Charlotte-ot, aki a szóban forgó intézmény kurátora. A főnökei úgy vélik, a rablás során összejátszott a testvérével, ezért kirúgják, pedig az asszonynak ettől függetlenül is megvannak a problémái: válófélben van, és exe magának követeli a fiuk, Thomas felügyeletét. Úgyhogy Luke – akivel amúgy nincs túl jó viszonyban – a legrosszabbkor bukkan fel az életében.

Fivérét a legkevésbé sem foglalkoztatja mindez: rábeszéli Charlotte-ot, hogy csatlakozzon hozzá és a csapatához. Az örök fiatalság forrását szeretnék megtalálni, egy dúsgazdag, ám gyógyíthatatlan betegségben szenvedő üzletember megbízásából. A festményekre azért volt szükségük, mert a hátoldalukon elhelyezett jelek sorozata lehet a kulcs a forrás hollétének megállapításához. A nyomozás tehát halad, csupán az nehezíti „némiképp”, hogy az Interpol Luke nyomában van, és időről időre felbukkan egy titokzatos – és közelharcban igencsak járatos –, Esme nevű hölgy, hogy megpróbálja megakadályozni a férfit abban, hogy megtegye a soron következő lépést. Luke és csapata végül Egyiptomba utazik, hogy pontot tegyen a kutatás végére. Csakhogy üldözőik nem tágítanak, így minden jel arra mutat, hogy a dűnék homokját a végső leszámolásban kiontott vér festi majd vörösre…

Talán e pár soros összefoglalóból is kitűnik, mi Az ifjúság forrása leggyengébb pontja: a forgatókönyv. A szkript egyetlen valóban új fordulatot sem tartalmaz, így aki látta az első bekezdésben említett filmek egyikét-másikát – netán valamennyit –, az meglehetősen ismerősnek és kiszámíthatónak találhatja a cselekményt.

Képtelen akciójelenetek

Persze, ettől persze még működhetne a film, ha úgy lenne összerakva és előadva – de nem úgy van:

csaknem teljes mértékben hiányzik belőle a feszültség és az izgalom.

A készítők elmulasztják érzékeltetni, mennyire érdekfeszítő a letűnt évezredek talányainak tisztázása, és mennyire meg tudja bűvölni az embert a kaland. Az örök fiatalság forrása – és általában a múlt, a maga rejtélyeivel – csupán ürügyként szolgál nekik az utánérzéses cselekmény felvázolásához, amelyben végül nem régészeti, néprajzi vagy kultúrantropológiai ismeretek juttatják el a főszereplőket az áttöréshez, hanem

egy térképre vetített csillagkép (!).

A főszereplő kézre kerítését célzó hajsza ugyanakkor kissé öncélú és logikátlan: bár nemzetközi körözés alatt áll, Luke minden további nélkül járhat országról országra, az Interpol általában késve érkezik, és – mint egy ponton kiderül – nem is az Esme nevű hölgy az igazi antagonista.

Az alkotók olyan megoldásokkal kívánnak atmoszférát teremteni, mint Luke és Charlotte civakodása. Csakhogy a testvérpár között fennálló konfliktus – melynek lényege: hogyan viszonyuljanak apjuk szellemi örökségéhez, mit gondolnak arról, mennyire használható az élethez adott útmutatása? – már a kezdet kezdetén is művinek tűnik, míg a film előrehaladtával előbb unalmassá, utóbb kínossá válik. A néző sejti, hogy e torzsalkodásnak a koncepció szerint jópofának kellett volna tűnnie, és könnyed hangulatot teremtenie, ám a megvalósítást elnézve nem tud nem arra gondolni, hogy erőltetett lett – nem utolsósorban azért, mert Krasinski és Portman között egyszerűen nem működik a kémia a képernyőn.

Jó, jó, de mi a helyzet az akciójelenetekkel? – kérdezhetné bárki. Nos, nem válaszolhatunk egyebet, mint azt, hogy a nyitó jelenet a film legjobb akciószekvenciája, a későbbiek – nem mintha olyan sok lenne belőlük – még csak meg sem közelítik intenzitásban és ötletességben.

Amelyikben mégis megmozdul valami, ahhoz akkora képtelenség társul – hatoljunk le az óceánba, kanyarítsunk ki egy részt az 1915-ben elsüllyedt RMS Lusitaniából, hozzuk felszínre a roncsdarabot, ott iktassunk be egy összecsapást, majd hagyjuk ismét a hullámokba veszni –, hogy a nézők egy részében bizonyára felvetődik:

tulajdonképpen mire volt ez jó? Csak nem arra, hogy James Vanderbilt így tisztelegjen a hajón elhunyt dédapja emléke előtt, a filmtörténet részévé téve e családtörténeti eseményt?

És mert olykor még a CGI is hagy kívánni valót maga után, valójában egyetlen tényezőt tudunk pozitívumként említeni: a film eredeti helyszíneken forgott, melyek között a közép-európai streamelő bizonyára örömmel ismeri fel Bécset.

Ha valakinek nincs jobb dolga – vagy nem zavarja az eredetiség hiánya, az ötlettelen lagymatagság – minden további nélkül végignézheti a filmet, amelyet különösebb elvárások nélkül akár látványosnak, tehát fogyaszthatónak is lehet találni.

Ezt valóban Guy Ritchie rendezte?

De Az ifjúság forrása összességében mégiscsak csalódás. Nehéz elhinni, hogy az a Guy Ritchie rendezte, aki annak idején A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) és a Blöff (2000) című filmekkel robbant be, és még kevésbé erős formájában is olyan kasszasiker létrehozására volt képes, mint a Sherlock Holmes (2009). Charlotte-ot pedig mintha nem is az a Natalie Portman keltené életre, aki a Léon, a profival (1994), vagy a Fekete hattyúval (2010) többszörösen megmutatta, mennyire tehetséges.

Tulajdonképpen csak egy magyarázat létezhet arra, hogy elvállalták ezt a filmet: érzik, hogy múlik az idő, nem lesznek napról napra fiatalabbak, és

az apróért is le kell hajolniuk.

Vagyis: épp a viselkedésükkel igazolják, hogy az örök fiatalság forrása nem létezik.

(Az ifjúság forrása/Fountain of Youth. Feliratos angol – amerikai misztikus/kalandfilm. Játékidő: 125 perc. Rendezte: Guy Ritchie, 2025. Elérhető az Apple TV+ kínálatában.)