Ősi világok

– A kezdetektől Attiláig (453-ig) és Az avaroktól az Árpádokig (568–1301) című tanulmányokat immáron bárki elolvashatja. Szakmai és közérthetőségi szempontból is igen komoly kihívás egy ilyen összeállítás elkészítése. Mire kellett leginkább vigyáznia?

– Mindkettőre. Olyan munkát akartam kiadni a kezemből, amely mind a szakmabeliek, mind a muzsikusi élet iránt érdeklődők számára többletet nyújt. Mindkét fél érdekében úgy törekedtem olvasmányos stílusra, hogy a magyar szakkifejezések után az idegen nyelvű, sokszor ismertebb, elfogadottabb szót is feltüntettem.

– Voltak példának tekintett mintái a sorozat írásakor, vagy teljesen új területre lépett?

– A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemének Magyarságtudományi karán eltöltött évek ismereteivel beoltva, olyan jeles tanítóim, mint Gyárfás Ágnes, Friedrich Klára, Pap Gábor, Olsvay Imre, Záhonyi András, Rostás László, Farkasinszky Tibor és más professzorok tudására alapozva, iránymutatásukat hallgatva fogtam hozzá az évezredek homályát okozó fátyol fellebbentéséhez. Az ő kutatásaik jelezték az utat a magyar zenetörténet mélyen fekvő emlékeinek kiásásához. Természetesen nem hagyhatók ki Kodály, Bartók és az általuk toborzott népdalgyűjtő hadsereg áldozatos munkájának eredményei sem. A magyar népzene több száz, sőt ezer­éves hagyományokat őrzött meg. Mindez az ő gyűjtésük által került felszínre; a mai napig ebből élünk.

– A magyar zenetörténet életfájának gyökerei lényegesen mélyebbre nyúlnak, mint a hivatalos magyar történetírás. Ez igen ingoványos terep, amelynek bejárásához bizonyító erejű forrásokat kell felsorolni.

– A kutatási eredményeket mindig később írják le, még később kerülnek az oktatásba, és esetenként több évtized elteltével a köztudatba. Vannak, akik jogosan-jogtalanul minden eredményt cáfolnak, ők hátráltatják leginkább a hírek elterjedését. Ismerünk viszont kézzel fogható ékírásos emlékeket az ókori Mezopotámiából, ezek közül amerikai tudósok több himnuszt megfejtettek; az egyik Kárpát-medencei párhuzamát közlöm is. Az ásatásokból előkerült fúvósok, csörgők, csengők, zurgók is bizonyító erejűek, nem beszélve az avar kori sírokban talált duda hangzású fúvós hangszerekről. Számos korsó és halotti urna oldalán zeneszerszámok láthatók, ilyen a soproni bronzkori hárfaábrázolás, mely az I. kötet borítóját díszíti.

– Egy nép, így a miénk genetikai származása is egészen más, mint a folyamatosan alakuló zenei kapcsolat. Ez utóbbinak vannak-e olyan bizonyítékai, amelyek ellentétesek a finnugor származáselmélettel, illetve éppen azt igazolják?

– A gyermeket ne öntsük ki a mosdóvízzel együtt! Mind a finnugor, mind a török népekkel való érintkezés igaz, és bár a baltiakkal való kapcsolat százalékos arányban jóval kevesebb, csupán 8-10 százalék, mindkettőt vizsgálnunk kell. A régi Kárpát-medencei arctípusok között éppen úgy megtalálható a balti, mint a pamíri vagy a mongoloid jelleg. Ezen nem lehet vitatkozni. Nem beszélve arról, hogy országunkban a magyarokon kívül a kun, jász (alán), a tarján, a böszörmény (buszurman), úz, székely, palóc, matyó és más népek a kazárokkal együtt, vér szerint is megtalálhatók szinte egész Kelet-Ázsiában.

– Megjelentek az elmúlt évszázadokban, évezredekben csak a magyarságra és a velük rokon elődnépekre jellemző zenei elemek?

– Természetesen vannak a magyar zenére jellemző ritmusok és dallamok, ezeket különösen a régi ungareszkák, hajdútáncok, verbunkosok és a paraszttáncok, köztük a csűrdöngölő hordozzák. Nem véletlen, ha ezek bármely nemzet színpadán elhangzanak, a hallgatóság tapsviharban tör ki. Különösen a zene és a mozgás, a tánc, a méltóság és az azzal párosult hév, valamint temperamentum hat nemre, fajra tekintet nélkül. Nem véletlen, hogy a Rákóczi-induló, amelynek gyökerei átmeneti kaukázusi létünk idejére nyúlnak vissza, mind a mai napig az európai és a hazai hangversenyek sikerdarabja, s ezt az ősi világot varázsolja ismét az emberek elé.

– „Egy könyvet sem lehet úgy megírni, hogy abban senki bírálnivalót ne találjon”, ezt az Alexandriai Kelemen-idézetet választotta mottóul. Saját zenei és zenetörténeti kiadványaival kapcsolatban jelentek-e meg olyan kritikai észrevételek, amelyek minden alapot nélkülöztek?

– Az őszinte kritikától nem félek, mert tanulok belőle. Sajnos mostanában alig van jelen ez a műfaj Magyarországon, ami egy nem egészséges társadalom művelődési állapotát jelzi.

– Minden zenésznek vannak példaképei, még ha több százból kell is kiválasztania. Ön kiket emelne ki, akik nemcsak a pályájára, de a világlátására is hatottak?

– Mély magyarságtudata mellett Bartók Béla a világ zenekultúráját is gyarapította. Hasonló mondható el az osztrák–szlavón származású René Clemencic professzorról, a régi zene egyik újkori bécsi fejedelméről, aki a magyarság zenekultúrájának nyugat-európai megismertetéséért kapta meg tíz évvel ezelőtt a Pro Cultura Hungariae kitüntetést. Mindkettőjüktől igen sokat tanultam, egyiktől holtában, a másiktól még éltében. A hazai muzsikának a Kaukázus környékén népdalokat gyűjtő szerény munkásai pedig Sipos János és Agócs Gergely, akire az egész ország felnézhet.

– Gyorsan változó világunkban csupán számítógépekkel is lehet már „zenét” írni, előadni. Van-e még egyáltalán értelme a hangszertanulásnak?

– Az élő zene soha nem fog kihalni, mert napi összeköttetésként ez a legfontosabb kapocs a társadalomban. Mára ugyan egy kicsit tévúton zötyög, de minden reményünk megvan arra, hogy visszatalál, és visszahelyezik az őt megillető útra.