A számos rangos irodalmi elismeréssel, többek közt József Attila- és Kossuth-díjjal is kitüntetett író 1931. december 18-án született Budapesten. A piarista gimnázium után – polgári származása miatt csak kisebb kerülővel – a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára nyert felvételt, majd az ELTE-n szerzett pszichológusi diplomát. Főiskolai előadóként 1956-ban az épületben szervezett forradalmi bizottság elnöke lett, amiért állásából kirúgták és minden más módon ellehetetlenítették. Viszont a hatvanas években az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben pszichológusként dolgozhatott, s az itt szerzett élményeit később számos írásában feldolgozta. 1968-tól már jórészt az írással foglalkozott, de dramaturgként megfordult a veszprémi Petőfi Színházban, rendszeresen szerepelt a Lyukasóra című irodalmi műsorban, azonos címmel folyóiratot alapított, és egy ideig ő volt a lélekgyógyásza a magyar labdarúgó-válogatottnak is. A Magyar Írók Egyesületének elnöki tisztjét 1995-től haláláig töltötte be.

A regény- és drámaíróként, publicistaként és költőként egyaránt kiváló Gyurkovics Tibor első verseskötete nyilvánvaló politikai okokból csak 1961-ben jelenhetett meg Grafit címmel. Erősen átütő lírai alkata nagyobb lélegzetű írásaiban is mindig következetesen megjelenik, s az érzelmek szabad áramlása, a bravúros formai megoldások mindig karöltve járnak alkotásaiban a legmélyebb keresztény eszmeiség, a krisztusi részvét és szeretet egységével. Drámáiban (Nagyvizit, Szeretetotthon, Magyar Menyasszony, Őszinte részvétem) a pszichológus szemével vizsgálja az aktuális kor hétköznapi embereit, nemritkán abszurd helyzetekbe állítva őket.

Nagyvizit című művét sokan ma is az egyik legjobb magyar színműnek tartják, amelyben négy, kórházban fekvő nagybeteg férfi párhuzamos monológjaiból nemcsak az ő életük bontakozik ki, hanem a rendszer fonákságai is napvilágra kerülnek. Színpadi műveinek alapkérdései a közép-európaisággal, magyarsággal összefüggésben a múlt tanulságait, egyén és nemzet kapcsolatát, a haza fogalmának mindennapi megjelenési lehetőségeit kutatják. Hosszabb írásainak, novelláinak gyakori középpontja a magány. A szereplők valamiféle sajátos törvény következtében képtelenek eligazodni az emberek közti szövevényes hálózatok útvesztőiben, így önmagukat zárják csapdába, amelynek kulcsa pedig minden esetben a másokért vállalt felelősség, részvét és szeretet. Elbeszélésének hősei változásukkal együtt észrevétlenül emelkednek az álmok világának gyakran groteszk díszletei közé, míg alkotójuk szelíd nagyapai bölcsességgel figyeli őket. A szereplők gyakran az elmúlás küszöbén révednek vissza a csalóka múltba, önkényesen csapongó emlékeik segítségével életük zsákutcáit keresve. A gyermeki lélekben való otthonosságát nemcsak a nekik szóló művei bizonyítják (Tintapaca, Tónió, a póniló), hanem a regényeiben visszatérő motívum is, a tiszta lelkű gyermek szembeállítása a felnőttel (Rikiki, Üveggolyó, Isten nem szerencsejátékos). A kicsik varázslatos világában feloldódó feszültségek ábrázolásakor nosztalgikus történetek elevenítik meg az éteri tisztaságra való törekvés vágyát.

Az irodalom társtudományaiban is jártas író Extázis című sorozatában a személyes én határainak túllépésével, költői képekkel értelmezte át az elmúlt kétszáz év figyelemre érdemes képzőművészeti alkotásait, Cézanne-tól Van Goghig, különös tekintettel a magyar művészek lelki megidézésére.

A haza értékeinek felfedezése, megmutatása különben is állandó szívügye volt: „Magyarország ki van szemelve arra, hogy megmaradjon” – mondta a Sas repülni vágyik című, vele készült beszélgetéseket tartalmazó könyvben.

A kommunizmus-kapitalizmus egyre kevésbé leplezett párhuzamai közt vergődő, sokoldalú tevékenységének köszönhetően az irodalom öttusázójának is nevezett író két esztendővel ezelőtt, 75. születésnapján lapunk vele készített interjújában elkedvetlenedésének okait így boncolgatta: „A világ legcsodálatosabb gépezetét képviselem mint ember, mégis ötven-hetven év felett már nem igazán működik. Úgy öregszik meg az ember, hogy rá se ismer önmagára. Ez engem olyan mélyen érint, hogy ingerült vagyok, morózus, embergyűlölő, átkozódó. De megjátszom magam, ne lássák. Világéletemben mutatványos voltam. Jó lenne átesni úgy a halálon, mint az álmon, hogy az ember ne vegye észre.”

Farkas Anita