Ötvözött gondolat
– Mi a különbség a hagyományos és a tervezett, dizájnékszer között? Miért kapja egy ötvösmű a dizájnékszer elnevezést?
– Mert erős tervezői szándék rejlik mögötte: egy olyan gondolat, ami fontosabb, mint az ékszer anyaga vagy dekorativitása. Persze annak is jelentősége van, milyen anyagból és milyen technikával készül, de ezek a darabok több gondolati tartalmat fejeznek ki, mint egyéb ötvösművek, amelyeket csupán azért kedvelünk, mert díszítenek minket.
– Ez egyfajta egyensúlyozás az iparművészet és a képzőművészet határán?
– Talán nem is érdemes ilyen kategóriákat használni. Alapvetően minden tárgy tervezői szándék révén születik, s ha az embernek közölnivalója van, másodlagos kérdés, milyen eszközökkel fejezi ki, hiszen ezek alapvetően ugyanúgy működnek. Például én sokat tanultam a zenéből: egy zenészhez hasonlóan hangsúlyozom a tárgy valamely részét, szünetet tartok körülötte vagy olyan kontrasztot hozok létre, ami kiemeli, esetleg erősebb színt használok, hogy vonzza a tekintetet.
– Mennyire keresik az ilyen munkákat itthon?
– Nálunk a tervezett vagy dizájnékszer műfaja még mindig újdonságnak számít, Nyugat-Európában viszont már a második világháború óta létezik. Magyarországon ugyanis a szocializmusban csak az Állami Pénzverde, illetve az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat használhatott nemesfémeket, s ott szigorúan megszabták az esztétikai irányvonalat. A nyolcvanas-kilencvenes években kezdte meghonosítani ezt a műfajt Péter Vladimir, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem jelenlegi tanszékvezetője. Később a tanítványai folytatták a sort, s ma már közel harminc-negyven kollégám dolgozik aktívan ebben a műfajban. Eleinte idegennek tűnt az emberek számára az a szemlélet, hogy egy ékszer gondolati tartalommal bírjon, pedig a minket körülvevő hétköznapi tárgyak mindegyike mögött rejlik valamilyen formatervezői szándék. Például egy átlagos kés nyele is azért olyan, amilyen, hogy kényelmesen és biztosan lehessen fogni. Az ékszer értékét viszont kizárólag az anyagiság jellemezte, s az emberek ezt megszokták. Most egy kicsit meg kell tanulniuk látni a tartalmát. Ezt óvatosan mondom, nem oktató-nevelő célzattal, mert egy ilyen ékszer önmagáért beszél, s egyre többen ráéreznek arra, hogy éppen így lesz nagyon személyre szóló. S ez fontos a számukra, hiszen az ékszer az egyik legintimebb tárgyunk, valamilyen ősi késztetés révén mindig is vágytunk arra, hogy olyan színes, fényes tárgyakat viseljünk közvetlenül a testünkön, amelyek jelentéssel bírnak. A fogyasztói világban pedig különösen nagy az igény a személyesre és egyedire. Nem véletlen, hogy gyakran egymásra találnak azok az emberek, akik az ékszereim iránt érdeklődnek. Mindig fontosnak tartottam ugyanis, hogy az általam készített tárgyak ne egyedül álljanak, hanem valamilyen közvetlen viszonyban legyenek egy másikkal. Az egyik legelső munkám egy ikergyűrű volt, amit a reneszánszban nagyon kedveltek: két karika kapcsolódik benne egymásba úgy, hogy viselet közben egynek látszódnak, de külön-külön is hordhatóak. Ez egy szimbolikus tárgy volt valaha, az emberi összetartozást fejezte ki, és királyok, házaspárok adták egymásnak ajándékba. Már a főiskola alatt nagyon vonzónak találtam, hogy egy tárgyban ezt ki lehet fejezni, s olyan jegygyűrűket készítettem, amelyek két szuverén ember kapcsolatát sűrítik egy formába. Például egy négyzet és egy kör egymásba csúsztatásával, amelyből az egyik ébenfa, a másik ezüst. Csupa olyan ékszert tervezek, amelyek formájukban, színükben vagy felületi mintázatukban kiegészítik egymást, s az eltelt évek alatt észrevettem, hogy egymásra találnak azok, akik viselik őket. Például van egy homorú és domború gyűrűpárom, amit általában férfi ak és nők vásárolnak meg egymásnak, ám egyszer bejött az üzletbe egy lány, akinek csak az egyik kellett. Megbeszéltük, hogy később visszajön érte, miközben én azon törtem a fejem, mi lesz a gyűrű párjával, nem fogja találni a helyét a vitrinben. Ám aznap, amikor visszavártam a vevőt, bejött egy másik lány is a műhelybe, és éppen az árván maradt darabot vette ki a vitrinből, mondván, hogy éppen ilyet keres. Ezután nyitott be az eredeti vevő hatalmas mosollyal, hogy képzeljem el, éppen most futott össze az üzlet előtt egy nagyon jó barátnőjével, akit tíz éve nem látott, mert külföldön él, s éppen az ő gyűrűjének a párját vette meg. Sokszor előfordul az is, hogy egy tömegben, például egy koncerten találkoznak a tárgyaim, és ennek kapcsán a tulajdonosaik elkezdenek beszélgetni egymással, majd mind a kettő felhív, hogy beszámoljon róla.
– Mi lehet ennek a magyarázata?
– Nem tudom, és nem is akarom tudni, viszont nagyon örülök annak, hogy részese lehetek ezeknek a történeteknek.
– Valaha mágikus tartalmat tulajdonítottak az emberek a magukon hordott díszeknek. Ma milyen szerepe van az ékszereknek?
– Szerintem megvan ugyanaz a védő funkció is, csak nem vagyunk tudatában. Nem szeretném ezt túlmisztifikálni, egyszerűen attól, hogy az emberek rokonságot éreznek az ékszerben kifejezett gondolattal, magukénak érzik azt, valóban biztonságérzetük támad. Sokan foglalkoznak a különböző kövek és fémek emberre tett hatásaival, ehhez nem értek, de egy biztos: egy anyag megmunkálásakor valóban érezhető, mennyi minden van belekódolva, s ha az ember odafigyel, érdekes összefüggéseket fedezhet fel. Én nagyon erős kontrasztokat használok, a négyzetet és a kört mint két alapformát, a fekete és a fehér színt, a nagyon puha és a nagyon kemény anyagokat vagy a díszítésekben a csíkok, pöttyök harmonikus arányát a csiszolt részekkel. Valamiféle összhangra vágyom ebben a felbolydult világban, ezt teremtem meg, s úgy tűnik, hogy működik.
– Akárcsak a többi hazai ékszertervező, a kézművestechnikáival, a felhasznált anyagaival visszatér a tradíciókhoz. Miért olyan jellemző ez a kortárs ékszerekre?
– Valószínűleg ez Péter Vladimirnek köszönhető, aki nagyon szereti a régi tárgyakat. Az ötvösművészet nem egy történelemből kiragadható műfaj: folyamat, amely az őskortól a mai napig tart. Egy másik kedvencem például gótikus hagyomány, a feliratozás. Egy tematikus kiállítás kapcsán fedeztem fel Finnországban, ahol az volt a cél, hogy az ékszerekre írt szövegek rákényszerítsék az embereket, hogy térben lássák a tárgyakat, hiszen általában csak egy-két nézőpontból szemléljük őket. Kiss Anna egyik verséből választottam egy idézetet, amely az örök körforgásra utal: „Fordul az ég tükör magába/ fordul alulra vissza újra”. Ezen a duplaspirálos gyűrűn a szöveget körbeolvasva a formát is körbenézi a szemlélő, így a kettő összekapcsolódik, s akármilyen irányból látom, mindenhonnan értelmes a szöveg egy-egy részlete, amelyek részként is ugyanazt fejezik ki. Valaha, az elmúlt korokban minden szimbólumnak, anyagnak olvasható jelentése volt, és azt mindenki értette is. Ha valaki kapott egy ékszert, pontosan tudta, hogy ezzel mit akart közölni az ajándékozó, a kövek színétől kezdve a befoglalás módjáig minden részlet többlettartalommal bírt. Mi megpróbálunk belehelyezkedni ebbe a folyamatba, hiszen a régebbi korok tárgyaiban rejlő gondolatok aktualizálhatók.
– Ma is tudják olvasni ezeket a jeleket az emberek?
– Ennyire nem, pedig nagy élmény, mert más szemmel, titkokat felfedezve szemlélhetnénk a régi műveket. Egy kétszáz évvel ezelőtt elkészített ruhába rengeteg munkát, energiát fektettek, hogy azt az anyagot, azt a színt, azt a mintázatot, azt a hímzett virágot állítsák elő, ami például az adott család számára jelentéssel bírt. A népművészeti viseleteken is pontosan látható, hogy az a lány, aki viselte, házas volt-e vagy hajadon, hol élt, milyen családi háttérrel és vagyonnal rendelkezett, honnan származott. De ma is sok mindent elmond a viselete egy ember személyiségéről, nem is kell magyarázni. Egy ékszernek ma is sokféle funkciója lehet, mint például az, hogy valaki megörökölje és emléket jelentsen a számára. Ezért is fontos, hogy belehelyezkedjünk ebbe a történetbe, mert az igazi célunk az időtlen tárgyakat létrehozása.
– Miközben a kortárs ékszerészek sokszor múlandó anyagokat is használnak.
– Részben tiltakozásképpen az ellen, hogy az elmúlt időszakban csak az számított értéknek, ami aranyból volt és csillogott. Én az ezüstöt kedvelem, mert nagyon alkalmas kisméretű plasztikák készítésére, nagyobb formákban, látványos gesztusokban tudok gondolkodni, nincs úgy megkötve a kezem, mint az arany esetében. Sokan tekintenek alkalmazott plasztikaként az ékszerre, s az anyagban is rejlik egy formálási lehetőség, amit az ember megpróbál körüljárni. A kísérletezés így sokféle anyagot bevonhat a munkába, a hadiipar és az űrtechnika újításait is. A minimal artot követő holland tervezők például a hatvanas-hetvenes években alumíniumot használtak, mert az egy nagyon könnyű, jól megmunkálható, szépen színezhető anyag. De népszerű a titán, a platina is.
– Külföldön mennyire keresettek a hazai dizájnékszerek?
– Most kifejezetten érdekesnek számítanak, például a Mana Stúdió is – ahol dolgozom – kapcsolatban áll egy híres New York-i galériással. Azt mondják, az itthoni ékszertervezők munkáin még érződik a régi tárgyak és a tradicionális technológiák tisztelete. Szinte az összes kollégámra jellemző, hogy felelevenít valamilyen anyagot, technikát azért, hogy azt huszonegyedik századi módon alkalmazza. A hazai szakmai élet szervezésében nagyon sokat segít az a négy-öt budapesti galéria, ami bemutatja a munkákat és inspirálja az alkotókat. A Sterling például tematikus kiállításokat rendez, így hív életre új munkákat, míg mi nemzetközi workshopokban veszünk részt meghívásos alapon, illetve tanítunk. Nagyon sok külföldi dizájner érkezik hozzánk, s van egy finn csoport, amelyik már hatodik alkalommal vesz részt kurzuson.
– Ez nagy szó, hiszen a finn dizájn fogalommá vált.
– Mindenki azt várja el tőlük, hogy olyanok legyenek, mint a nagy finn dizájn-generáció: de ez már nem megy, mert érezhető lett náluk az amerikai befolyás, sokan kint tanultak, és új divatirányzatok is érvényesülnek. Vannak, akik nem érzik jól magukat ebben az új közegben, én viszont tanultam Finnországban és jól ismerem a finn dizájn alapvető momentumait, tudom, hogyan kell visszakanyarodni a forráshoz. E szemléletmód segít abban, hogy „finnes” tárgyak jöjjenek létre, s hálásak érte, hogy olyat mondok nekik, amit a sajátjuknak éreznek. De a nemzetközi érdeklődés oka lehet az is, hogy számos országban már komoly gépparkot használnak, s ha egy ékszer megmunkálása bonyolultabb kézművestechnikát igényel, már bele sem fognak a kivitelezésbe. Például londoni dizájngalériások mesélték, hogy csak kelet-európai ötvösökkel dolgoznak, mert mi még leülünk és megcsináljuk, mivel ismerjük a technikákat. A németeknél és az olaszoknál például a nehézipar után a nemesfémipar használta tovább a világháború hadiipari fejlesztéseit, ezért van olyan nagy felfutása például ott a gépi lánckészítésnek. Ezekben az országokban így szorultak vissza a tradicionális kézművestechnikák.
– Ipari formatervezőként is nagy sikert aratott az M3-as autópálya pihenőire tervezett utcabútoraival. Mi a közös a kisméretű, egyedi műalkotások létrehozásában és a hatalmas, építészeti léptékű, sorozatgyártott termékek tervezésében?
– Ebben éppen az volt az érdekes, hogyan tudom azt a fajta személyességet átemelni az ipari dizájn kategóriájába, amelyet az ékszertervezésnél szem előtt tartok. Sokféle szempontot kellett figyelembe venni, hogy mindenki által kedvelt és jól használható tárgy legyen. Később hónapokig jártam oda és figyeltem az embereket, hogyan használják az asztalt és a padokat, és nagyon örültem, amikor azt láttam, hogy működnek a szándékaim. Ipari formatervezőként és ötvösként nagyon fontos számomra a tárgy végső célja. Egy ékszer körforgása is akkor teljes, ha megtalálja a viselőjét: ha a gondolatból, az anyagból, a szándékomból ékszer születik, s ettől valaki boldoggá válik, akkor lesz teljes a kör.
Fehérváry Krisztina, Szentei Anna
* * *
JERMAKOV KATALIN
ékszertervező és fémipari formatervező
1969-ben született Budapesten.
1987-ben végzett az Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ötvös szakán.
1991-ben fél évig a finnországi Lahti Művészeti Főiskolán tanult a Rubik Alapítvány támogatásával.
1992-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskolán.
1994-ben mesterdiplomát szerzett a főiskola Mesterképző Intézetében.
1993 és 1997 között Kozma Lajos-ösztöndíjban részesült.
2001-ben Formatervezési Nívódíjat kapott az M3-as autópálya pihenőibe tervezett utcabútorcsalád tervezéséért.
2009-ben Ferenczy Noémi-díjat vehetett át.