Pál István – dudás
– Akkor amennyit lehet. Milyen családba tetszett születni?
– Pásztorcsaládba születtem, még az ükapám is meg mindenki előttem, mind pásztorok voltak. Nem tudtak még a néprajzkutatók sem visszamenni arra, hogy ki kezdte közöttünk a pásztorságot. Azt ugye, gondolják, hogy mi a pásztorság? A juhász, csikós, gulyás, meg kanász az mind pásztor. Én jobban a sertésekkel, meg ami ott a képen a feje fölött van a konyhafalon, a juhok, azzal foglalkoztam erősebben. Most leszek kilencvenéves. 1919-ben születtem itt, Nógrád vármegyében, ide tíz kilométerre, Kétbodonyban, édesapám ott volt falusi pásztor akkor. Csakhogy kevesellte a fizetést, átmentünk Bánkra. Ott maradtunk, ott legénykedtem föl Bánkon. Tizenhat éves koromig pásztorkodtam, de nagyon irigylettem a többi barátaimnak az életét akkor még. Jártunk leventékhez is – gondolom, tudják mit jelent az a szó, hogy levente –, és azok minden szombat, vasárnap a falun szépen végigsétáltak, a lányok meg előttük. Én is mentem volna, de az állatoknak nincsen ünnepnapjuk, azokkal mindig ott kell lenni, nem mehettem. Sajnáltam meg irigylettem a dolgot, könyörögtem édesapámnak, engedje meg, hogy kocsis lehessek. Azt biztos tudják, mi az a kocsis. Itt az uradalomban a kocsisnak minden szombat, vasárnap szabad volt, csak a lovakat kellett neki megetetni, megitatni, megpucolni. Nagy nehezen édesapám ráállt, de féltett, mert négy lány született előttem, én voltam az ötödik, az egyetlen fiú, és akarta, hogy neki is legyen egy fia, féltett, hogy megszakadok a zsákolásba, mert ugye akkor még főleg aratás idején a kocsisnak meg béresnek sokat kellett zsákot rakni. Olyan zsákok voltak, hogy a nyolcvan-nyolcvanöt-kilencven kiló belement. Én azt szépen föltettem a szekérre, mikor édesapám látni akarta, bírom-e. Így azt szépen kocsis lettem. Attól kezdve én is jártam a lányok után, mint a többi legények. Hogy is mondjam? Nem akartam elmaradni, mert a pásztornak, annak nincsen sem születésnapja, sem ünnepe semmi, mert az állatnak enni kell. Na, de mikor megnősültem 1939-ben, akkor kerültem ide, Tereskére. Igen ám, de negyvenben be is rukkoltam. Negyvenháromban hazatántorogtam, le is szereltem, mert akkor még hároméves volt a szolgálat – a tüzérségnél szolgáltam. Csakhogy negyvennégy márciusában újból behívtak. Nyírbátorban bevagoníroztunk, és nem álltunk meg, csak a fronton. 1945. januárra hazavergődtünk. Akkor megszűntek az uraságok, mert bejöttek az oroszok. Nem volt senkinek már semmije, azt lehet mondani, akinek meg volt öt-hat hold földje, az nemsokára kulák lett. Édesapám negyvenötben azt mondta, ide hallgass, édes fiam, ne vegyetek ki földet, igaz, most fogják osztani a kommunisták, de az össze is lesz szedve. Mert ő az első világháború után beleesett ebbe, akkor is volt ilyen, csak nem olyan nagy erővel. Gyertek el hozzám, azt mondja, ott a faluban kell a pásztor, mert a parasztnak most is van a pincéjében is, csűrjében is, istállójában is, udvarjában is minden. Hát volt is, de sajnos olyan idők jártak a háború után, hogy Pestről úgy jöttek ki bizony faluhelyre a népek, hogy ruhácskát hoztak, hogy kapjanak érte valami ennivalót. Ez volt negyvenötben, negyvenkilencben mondtam édesapámnak, hogy kevés ez már nekem, amit keresek, merthogy két fiam volt, egyik akkor született, mikor berukkoltam, másik utána. Hazajöttem, és elmentem én is falusi kanásznak, mert uradalom sem volt, meg semmi olyan, hogy be lehessen állni munkába. De az sem volt baj, mert még akkor is gazdag volt a falusi nép. Még Rákosi idejében is, pedig az nagyon komisz volt. Akinek volt valamije, azt utálta, csak akinek nem volt semmije, azt nem. De még az akkori kicsike kis faluban, hogy alig volt ötszáz lakosa, aztán mégis kihajtott a kanász öt-hatszáz darab disznót, meg a csordás száz-százhúsz darab fejőstehenet, és mindenütt volt ló, ökör. Sokat elvettek, de egy kataszter földet meghagytak háztájinak, abból tudtak, abból tudtunk élni. Egészen 1953-ig foglalkoztam a kanászsággal, de akkor abbahagytam, mert azt mondta a feleségem, hogy szeretlek, apa, de ha továbbra is ezt csinálod, itt hagylak, így aztán kitanultam a juhászságot. A Nógrádkövesdi Állami Gazdaságba beállkodtam, onnan aztán évek teltével le is nyugdíjaztak. Jó munka volt, mert jobban hozzájutottam mindenhez, és valamivel rangosabb volt, mint a konda. 1965-ben meg tudtam venni ezt a házat, még akkor a forint nagyon jó volt, hatvanötezer forintért vettem meg. Azóta is itt vagyok, most már egyedül, kihalt a családom, kihalt a feleségem, én még itt vagyok magam. Még van ötven-hatvan napom a kilencvenedik évemhez, aztán nem tudom, hogyan tovább. Egyedül vagyok, már most az unokáimból is haltak meg, gyermekem mind meghalt, menyeimből is haltak meg. De tudja fene, valahogy úgy vagyok vele, hogy végig meg voltam elégedve, csak bizony a rendszerváltástól kezdve tönkrement teljesen Magyarország. Még addig itt volt a sok juh, hízódisznók milliói, hízóbikák, tej meg annyi volt, hogy még ki is öntözték, 1989-ben még leadtuk a gyapjút jó áron, vitték a pecsenyebárányt, alig győztük adni. Mikor brigádvezető lettem, még kétezret adtunk le minden tavasszal, hát akkor az egész ország hányat adott le! Hány darab hízódisznót, hány darab hízóbikát adott le! És így mondhatnám estig, a faluk mind tele voltak, minden udvaron kacsa, liba, disznó, tehén, ló, minden, akkor is ha kommunizmus volt. Éltem olyan kommunizmusban, hogy még a pap is elvtárs volt. Sok mindent megéltem, de olyat, hogy minden jó legyen, olyat nem. Kilencvenben már sírtunk, mert nem köll azóta a birka, nem köll a bárány, nem köll a tehén, nem köll a disznó, nem köll semmi, majd olcsóbban behozatják külföldről mindet. Bizony úgy ástuk el azokat a drága gyapjúkat az erdő szélén, mert az meg sem ég, elégetni sem lehet. Nem tudtunk mit csinálni a bárányokkal, a többiek a hízókkal, nem vittek el semmit kilencventől egyáltalán. Egy év alatt kinyírták a falukat meg az országot. Csend van a határban. Nem tudok mást mondani, az embernek fáj a szíve, mikor a határ olyan, mint egy gyászos temető. Régen mindenütt hallatszott a nótaszó. Milyen jó volt az, mikor kimentem a határba, és itt egy juhász, ott egy kanász elénekelte magát. Örült a szívem akkor. Akármilyen volt az a rendszer, de erre minálunk, erre fönt palócéknál még szóltak a kolompok a legelőkön, meg a csengők a határban, még énekeltek a pásztorok, fújták a dudát, a furulyát, ugyancsak a juhászok, a kanászok, a csikósok, kérem szépen, a tehénpásztorok, volt rengeteg. Utána aztán, mikor bejött a rendszerváltás, minden megállt, a falu kiürítette önmagát, abbahagyták a földgondozást, nem gondozzák a kerteket, kipusztult Magyarország a legtöbb állatból. Mikor nyugdíjba jöttem, még akkor is ötven darab saját juhom volt. Még akkor jártam nyírni. A fiammal, csak itt ebben a három faluban ezeren fölül megnyírtunk, hát akkor mennyi juhot nyírtak meg az egész országban! A kormány, én csak így mondom, mostohává tette a magyar földet. Egyszer, talán emlékeznek rá, még pénzt is fizettek, hogy vagdossák le a teheneket, a bányákat bezárták, eladtak mindent. Ez addig ment, amíg volt mit, de már most mit fognak eladni, miből csinálják a pénzt? Már most olyan a határ, hogy nem látni a népet kint dolgozni, régen még dolgozott a nép, most már nem dolgoznak. Kilencven felé megyek, ha a Jóisten segít, meg is élem, de még most is föl van szántva a telkem, és nem eszem zacskós levest, inkább magamnak főzök. Már nincsenek kint a gulyák, kondák, mert nincs a faluban állat semmi, egy faluban sem. Bebokrosodtak a legelők, bepiszkolódtak a földek errefelé, nem törődött avval kérem a vezetőség. Mi lesz így? Én már megvagyok a kilencven évemmel, már éltem eleget. De az unokák és a dédunokák, hogy milyen rendszerben fognak élni, azt nem tudom. Még a háború előttről mondom a saját községemről, ott nem volt más, csak egy bíró, mindenkinek megvolt a földje, a falu bírta fizetni a kanászt, a gulyást, az éjjeliőrt, a mezőőrt, papja volt, kántorja volt, iskolája volt, tanítójai voltak kérem szépen néki, mindet tudta fizetni, és mégis volt mindene a parasztnak. A városok is mind abból éltek, mert Pesten a macskaköves úton nem lehet elvetni a búzát. Voltam én még akasztott ember is kint a fronton, megmondom, ahogy van, de ilyen szegénynek Magyarországot még nem láttam. Most mindenki egy szem zöldségért elmegy a boltba, régen mindenkinek tele volt az udvara, a faluban őszkor öröm volt menni. A hízólibákat vagdosták, sütötték, olyan jó illat volt, hogy… De ezután mi lesz, nem tudom. Én csak ennyit tudok mondani, többet semmit a világon nem tudok mondani.
Boros Károly