„Nagyrabecsült Tanárkollégák, tisztelt Tankönyvírók, -szerkesztők és -olvasók! Hölgyeim és Uraim!

„Gondolkodom” válaszolja Jancsika a mátraszentimrei iskola 6. osztályos tanulója, amikor arról kérdezik, hogy az Ágasvárról naponta megtett, több kilométeres, magányos erdei sétáján az iskola felé hogyhogy nem unatkozik. „Gondolkodom”, mondja. És rajzain a gazdag természet bölcs fái uralkodnak, eredményeiben az egészséges, ép lélek és szellem ragyog.

Jancsikáé az idő és a tér. Nem tart a szokásostól, mert a különlegesség ő maga. Öntudatossága, természetes emberi tartása a kényszer fölé emeli, és elszakítja a hétköznapok egyformaságából.

Képzettebb, mint sok diplomás. Jártasabb, mint sok szakember. Boldogabb, mint bármelyik menedzser.

Még nincs karrierje, még nem az iskola- és intézményválasztások kötelezettségében és kilátásaiban mozog. De övé a jelen és az élet. A saját élete. Az erdő, amin naponta átvág, kétszer is, oda- és hazafelé: ő maga. Az iskola, a tisztás, ahová megérkezik, az maga a tudás.

Kedves Kollégák!

A készségek és jártasságok, a képességek és ismeretek, a kreativitás és problémamegoldás szakkifejezései közül mintha kihúztuk volna a gondolkodás és a műveltség idejétmúltnak vélt szavait.

Pedig, aki gondolkodik, önmaga kormányosává tud válni, aki művelt, részesedik és részesít, nemcsak nyer vagy veszít.

A műveltség az önálló gondolkodás erejében edződik. Feltétele, hogy közünk legyen ahhoz, amit megtudunk: hogy az ismeret értelmet nyerjen a saját életét irányító, másokért is felelős emberben.

Nincs mentségünk: mintha pont a kovászt felejtettük volna ki a kenyér hozzávalói közül. Éppen az öntudatos ember hiányzik az adatok és információk tömegének korában. Éppen a gondolkodás hiányzik a feldolgozásból. Éppen a műveltség hiányzik a tudásból.

Pedig a gondolkodás idomít minket a világhoz és tesz kíváncsivá, és a műveltség engedi, hogy bárhová biztonságban elkalandozhassunk.

A műveltség igazi építőkövei a 21. században sem alapvetően mások, mint korábban. A természet és a társadalom törvényszerűségeit ma részletesebben ismerjük, de az igazi műveltséget az alapok és nem a részletek ismerete jelenti. Az alapok elmélyült, átélt, sajátunkká tett ismerete, és az a képesség, hogy ezekből mai világunk kérdéseire saját válaszokat találjunk.

A gondolkodás, a műveltség a nevelés épségének szép eredményei. Eszmények és eszményíthetőek. Megadják a tudás erkölcsét azzal, hogy kérdezni biztatnak, és a tudomány alázatát azzal, hogy a válaszban kételkedni engednek. A gondolkodás bátorságát a műveltség fölényes eligazodása tartja lendületben, a műveltség elszántságát a gondolkodás szelídíti.

Az, akinek nincs köze ahhoz, amit tud, annak a korhoz és világhoz sincs köze, amiben él. És ez már nem oktatási terminus technikusok közötti vita.

Ez az, amit szem előtt kell tartanunk. A lényeg, amikor feltesszük a kérdést.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kérdés tehát így szól: maradt-e még vonzereje, mámorító varázsa a tudásnak és műveltségnek?

A kérdésem így szól Önökhöz és mindannyiunkhoz: hagytunk-e rést diákjaink fülében, szemében, szellemében az elszánáshoz, hogy gondolkodni vágyjanak?

Életben tartottuk-e az eligazító kérdések óceánját a válaszok tengerének korában?

Vajon nem óvjuk-e túlságosan diákjainkat attól a veszélytől, amit az elmélyülés, a tengernyi tudás, a személyes felfedezés kockázata rejt? S nem növeljük-e a felszínességet, amikor azt az illúziót keltjük, hogy a technika megkímél a szellemi erőfeszítéstől?

Nem sikerült-e szinte tökéletesre a tömítés a célszerűség és az elmélyült tudás, a hasznosság és a műveltség között?

A gondolkodás örömének nincsen módszertana. Ha van is, akkor az az egész ember. Az ember, akinek ellensége az unalom, de barátja a csönd. Akinek ismerős az, amit meglát, és látni akarja az ismeretlent is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar iskola szellemi életünk, gondolkodási kultúránk intézményi, technikai, de legelsősorban emberi rendszere. Műveltség-médium: a közeg, amelyben a jövő kilátásai szándékot és alakot nyernek. Az iskola maga is politikus, ha gondolkodni nevel, de a politika iskolázatlan, ha saját céljaira használja fel az oktatást.

Az oktatáspolitika csak akkor lehet értékelvű, ha őriz és teremt, nem akkor, ha őröl és termel.

A politika nem őrölheti fel az iskolát és termelhet végeérhetetlen, önmaguktól kimúló programokat és stratégiákat valódi, az emberi szellemet forrásként és nem puszta erőként tekintő víziók helyett.

Víziók és nem illúziók kellenek.

Nagy szavak ott, ahol eddig csak fogalmakat használtunk. Eszmények oda, ahol eddig trendeket követtünk. Távlatok abban, amiben eddig csak korlátokat láttunk. Az iskola közös ügyünk. Az írástudók felelőssége, az írástudatlanok védelmezője. Az iskolaügy a nevelés egységét és egészét, az ember egészét és a közösség egységét kell tekintse. Hosszú-távú, rendszerszerű gondolkodásra van szükség. Olyanra, amelynek léptéke a közösség és értéke az ember. Olyan építkezésre, amelyet nem az eszközök határoznak meg, és tesznek kisszerűen funkcionálissá, hanem amelyben az eszközöket a vállalt eszmények és a mentségeket nem ismerő felelősség alakítja.

A módszer idomul ugyanis a tárgyhoz és nem fordítva. A kezdet ígéri a célt, és nem fordítva. Az ember formálja a rendszert és nem fordítva.

Nem fogom most nagy elődök szavait idézni, mert nem hazudhatom a legnagyobb álmok, és a legnemesebb tervek köré azt, ami ma nincs: a közös megegyezést, a szélesebb társadalmi egyetértést, a pillanatnyi érdekektől elrugaszkodni képes összefogást az oktatás és a tudomány ügyében.

Bezárjuk a magyar iskola és oktatás ügyét a politikai egyeztetések rövid távú és kicsinyes lépéskényszereinek rendszerébe vagy megnyitjuk egy tágas, közös elkötelezettség felé?

Önök talán azt mondják: hiszen már késő. Vagy arra gondolnak: a valóság ennél sokkal gyakorlatiasabb, a hétköznapok nehézségei között ezek a nagy szavak, az eszmények, és a bennük fogant módszerek nem alkalmazhatóak.

Én viszont azt válaszolom: a kiábrándultság ellenszere az egyéni felelősség vállalása. A félelem ellenszere a bizalom. A letörtség gyógymódja a szembenézés. Nem menekülhetünk meg attól, ami már úgyis a miénk. Nem adhatjuk fel a döntéseinket ott, ahol a jövő a hatalmunkban áll.

Tisztelt Hallgatóság!

A boldogság nélküli jólét, a kötelezettségek nélküli jogok, a tettek nélkül elért hírnév, a találkozások nélküli kapcsolatok, a kérdések nélküli válaszok korában műveltségről és gondolkodásról beszélni nem tűnhet versenyképes ambíciónak.

Ma, amikor alsóbb iskoláink is elsősorban karriercélokat kínálnak, és a diákokat az élet nagy kérdéseivel való foglalkozás helyett csupán praktikák elsajátítására indítja, eszményekről beszélni szinte valószerűtlen vállalkozás.

Ma, amikor az eltökélt és számító céltudatosságot tartjuk az ifjúság legnagyobb erényének, a lelkesültségre, a gondolkodásra nevelést sokan nem vélhetik elég bölcsnek.

Pedig az a valódi versenyképtelenség, ha útvonalat ajánlunk ott, ahol célokat kellene, és gyors célba-érést, eredményeket erőltetünk ott, ahol éppen az út a fontos.

Az a valószerűtlen, hogy csak illúzióink vannak, miközben eszményekre, víziókra, megtartó, közös elköteleződésekre van szükségünk.

És akkor vagyunk igazán szűklátókörűek, ha nem halljuk, ifjúságunkat figyelve, Széchenyi szavait: „jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért.”

A tanítás nem csupán módszer, ahogyan a tananyag sem csak matéria. Sokkal több annál: szemlélet, elköteleződés, helytállás és példamutatás. Ízlés, arányérzék és bátorság.

Amire nevel az is több ismereteknél: nézőpontot, hozzáállást, felelősséget ad. Megteremti a szemlélődés örömét, amelyből a reflexió és a kritikai érzék táplálkozik. Megteremti a figyelem csendjét és fegyelmét, a beszéd alkotó erejét, felszabadítja a gondolkodás energiáit.

Amit a tanár, a tananyag és az iskola ad, az soha el nem vehető. Amit viszont elmulaszt, az soha nem pótolható. Itt már nem hibákról van szó. Hanem arról, hogy szellemi értelemben megnyitunk vagy zárva hagyunk.

Tisztelt Szülők, Tanárok és Diákok!

Az iskola nem ruhatár, ahol az emberanyagot évekig őrzik. Az iskola nem egyszerű hozzáférés az ismeretekhez, és nem is maga a beteljesülés.

Hanem hely, életünk egyik legfontosabb közös helye, ahová sokszor térünk vissza gondolatban, lélekben: találkozásokkal, döntésekkel és felismerésekkel. Ható- és megtartó erejét nem pusztán felszereltsége, hanem víziója adja. Az, aminek az embert tartja. És aminek látni akarja.

Ez minden iskola eszmei autonómiája: az oktatás embert látó erkölcse, és műveltséget kívánó szándéka. Az a kovász, az a ragasztóanyag, amelyet soha politika, soha akciótervek nem tudnak helyettesíteni.

És ebben, Tisztelt Hallgatóság, ezúttal semmi vigasztaló nincsen.

Tettekre, elhatározásokra, következetességre van szükség.

Mert csak a művelt tanár nevel művelt diákot, csak az őrző és teremtő tananyag és tankönyvek lelkesítenek gondolkodásra. És amikor műveltségről beszélünk a magabiztosságról, öntudatosságról is szólunk. A magabiztosságról és az öntudatosságról, amelyek nem egyéniessé, hanem egyéniséggé formálnak. Amelyek által a világ bevehető és nem megvehető. Amelyek megerősítik, és nem feloldják a közösséget.

Amelyek bizalmat és félelemmentességet adnak akkor is, amikor mélységek várnak minket, amikor beleragadunk a virtualitás hálójába.

Ma az oktatás sok problémával küzd. Az anyagi nehézségek mellett sok helyütt a félelem és a bizalmatlanság, vagy éppen a szellemi igénytelenség akadályozza az alkotó energiák kibontakozását. Az örömtelenség abban is, amink van: a szép sikerekben, a diákolimpiákon elért helyezésekben, fiataljaink érvényesülésében. Ezek nem elfedik bajainkat, hanem megmutatják tartalékainkat. Fényt vetnek arra, hogy csak az ad erőt, ami eszményi, és nem illúzió az, hogy sikerülhet.

Ne legyünk tárgyilagosak akkor, ha emberekről van szó. És nem lehetünk borúlátóak akkor, ha világosan akarunk látni.

„az ember tudhat valamit kívülről úgy, hogy megfigyeli, számot vet vele, s tudhatja belülről úgy, hogy érzi, hogy kell fellépnie vele szemben.”

Németh László nyomán ezt a kettősséget kívánom a magyar iskolának és diákjainak. A nevelőnek és a nevelésnek.

Mindannyiunknak, akik magunkénak valljuk az iskolát, és azt, amit az őriz és teremt.

Tisztelt Kiadó, Kedves Tanárok és Diákok!

A kérdés tehát ez: bezárjuk vagy megnyitjuk.

Az iskolaév indulásakor – jobban, mint bármikor – tudjuk a választ.

Megtisztelő figyelmüket köszönöm!”