2004 őszén egy délvidéki színtársulat Kosztolányi szülővárosában, Szabadkán elhatározza, hogy színre viszi az 1944. évi délvidéki magyar irtást, amikor a bevonuló szerb kommunisták negyvenezer ártatlan magyar embert öltek meg – voltaképpen ebbe az egy mondatba is összesűríthető a Magyarkanizsai Udvari Színház legújabb, Magyar Piéta – Az Őszödi Köztársaság című darabjának felszíni mondanivalója. Az előadás azonban jóval több ennél. A vesztes II. világháborút követő kíméletlen vérontás mellett megjelenik benne az a fájdalom is, amit a határainkon túl élő magyarok éreztek azon az ominózus december 5-én.

A barátokból álló, négyfős szabadkai színtársulat gőzerővel próbálja az újvidéki Keresztes Krizosztóm ferences rendi atya és rendfőnök szenvedéstörténetéről szóló darabot, amely csupán egy kiragadott, ámde érzékletes részlete mindannak, ami a magyarokkal az 1944-es és 45-ös esztendőben történt a Délvidéken. Ezt, a magyar polgári lakosság körében végrehajtott tulajdonképpeni népirtást a Titó által vezetett partizánegységek válasznak tekintették mindarra, ami három évvel korábban, 1942 januárjában Újvidéken történt. A történelemkönyvekbe hideg napok néven bekerült katonai razziában, melyet a partizánok támadásai váltottak ki, több ezer szerb és zsidó vesztette életét. Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akcióját azonban a magyar vezérkar leállíttatta, s a tetteseket még 1943-ban, a Horthy-rendszer alatt felelősségre vonták, illetve sokukat a háború utáni Jugoszláviában háborús bűnösként kivégezték. A magyarok ellen elkövetett népirtásról azonban máig hallgat mindenki. A magyar állam azóta sem vetette fel a kérdést, sőt az eseménnyel kapcsolatos kutatások is csak az 1990-es években kezdődtek meg, holott a szerb csapatok több magyar falu teljes lakosságát, korra és nemre való tekintet nélkül kivégezték. Az áldozatok számát a szerb történészek ötezer főre teszik, a legújabb magyar kutatások azonban jóval többre, 30-40 ezer főre becsülik.

A színdarab története szerint az igazságtalanságot némiképp mérsékelendő, 2004 őszén Kornél, Robi, Klára és Iván tehát elhatározza, hogy emléket állít a gyászos hónapoknak és a tömegsírban fekvő, mindmáig azonosítatlan ártatlanoknak. A dráma központi alakja az a Keresztes Krizosztóm atya, aki, bár megtehetné, hogy az utolsó magyar katonával együtt elhagyja a várost, mégis marad, hiszen „amíg hívek jönnek a templomba, pap nem hagyhatja el a rábízottakat”. A reverenda azonban nem védte meg a gyilkosoktól, s az Újvidékre bevonuló partizánok az összeszedett hívek és papok közül őt választották ki elsőnek, agyonverték, sírja azóta is ismeretlen. Miközben a próba zajlik, a kicsiny színtársulat izgatottan várja december 5-ét, hogy megtudják, Magyarországnak szüksége van-e rájuk.

A Magyar Piéta – Az Őszödi Köztársaság nézője voltaképpen színházat lát a színházban. Látja, hogyan készül az előadás, miközben szemtanúja lehet a színészek szerelmi életének, félelmeinek, vágyainak, egyszóval mindennapjainak is. A Krizosztóm atyát és Kornélt életre keltő Csernik Árpád örök optimistaként bízik az emberekben, legyen szó akár a szerb partizánokról, akár a XXI. század eleji magyarokról. Megrázó hitelességgel alakítja a ferences rendi szerzetest, aki végig hű marad elveihez, s hiába dugdossa elé Molnár Zoltán, vagyis a pravoszláv pap bőrébe bújt szerb kommunista a halállistát, nem hajlandó újabb nevekkel bővíteni azt. Róbert atya (Kákonyi Tibor) némiképp ellenpárja a rendfőnöknek, hiszen már megalkuvóbb, s jóllehet árulóvá nem lesz, de a vérengzések láttán megkísérli elhagyni a rendházat, s ezzel együtt az országot is. Miként a szintén Kákonyi Tibor által megformált Robi is, aki a félelmei és a nehézségek elől Magyarországra költözik, hogy egy szappanopera hőseként fusson be karriert. És persze a férfi triumvirátus mellett ott van a nő is, Vágó Kriszta személyében, aki a kolostorban az érzékeny Klára nővért, a baráti színtársulatban pedig az örök csábítót jeleníti meg.

A felölelt hat évtized történései látszatra teljesen különbözőek. A lényeg azonban nem. Akkor a szerbek fizikailag gyilkolták őket, most pedig mi adtuk meg nekik a kegyelemdöfést. Siposhegyi Péter drámája Andrási Attila átdolgozásában a valósággal szembesít bennünket. S nem lehetünk büszkék magunkra.

Barta Boglárka