Párizsból vissza Budapestre

– Húsz évvel ezelőtt még Párizsban élt. Miért döntött mégis úgy, hogy mégis Budapesten alapítja meg a galériáját? Nem lett volna logikusabb a francia fővárosban maradni?

– Valószínűleg de. Racionálisan nézve Párizs ideális helyszín lett volna. De már akkor is olyan művészekkel foglalkoztam, akik magyar származásúként Franciaországban éltek és alkottak. Az ő munkáikat gyűjtöttem, életművüket kutattam, és egyre inkább azt éreztem: ha én nem hozom őket vissza Magyarországra – legalább képletesen –, a hazai közönség talán még sokáig nem ismeri meg a nevüket.

– Tekinthetjük ezt egyfajta missziónak is?

– Igen. Valójában az életem nagy részét erre tettem fel, és ma már nem is tudnám, nem is szeretném mással tölteni az időmet.

– Talál még újdonságokat?

– Folyamatosan keresek. Bár Franciaországban már számos magyar származású művész életművét megismertem, mindig akad valaki új, izgalmas, eddig ismeretlen. Mostanában már az amerikai magyar művészek után is kutatok, úgyhogy bőven van még mit felfedezni.

– Bár a felmenői között jócskán vannak művészek – festők éppúgy, mint színészek –, mennyire volt jelen a műgyűjtés a családjában?

– Édesanyám egy debreceni művészettörténésznek, dr. Tóth Ervinnek is dolgozott, így otthon mindig voltak festmények. A nővérének pedig akkoriban Topor András festőművész volt a férje, akit kisgyerekként gyakran látogattunk. Még ma is előfordul, hogy amikor belépek egy műterembe és megérzem a terpentin és az olajfesték illatát, rögtön ő jut eszembe. A debreceni nappalink fő dísze is egy Topor-kép, az Összetartozás volt. Apai nagyapám is festett – főleg sport témájú képeket, mert imádta a focit és a lóversenyt. Ugyanígy az édesapám is, bár ő reklámgrafikusként dolgozott, és csak a ’90-es évek végén vette újra kézbe az ecsetet. Természetesen én is felvételiztem a Képzőművészetire, ahová elsőre nem vettek fel. De talán így többet tudok hozzátenni a magyar művészet történetéhez, mintha a kortárs magyar művészek táborát gyarapítanám.

– A sikertelen felvételi miatt döntött úgy, hogy elhagyja az országot?

– Inkább azért, mert megjött a katonai behívóm, és nem volt kedvem bevonulni a Vörös Hadsereg leányvállalatába. Persze abban is volt egyfajta lázadás, hogy szembefordultam a rendszerrel. Nagyapám pesti nagypolgári családban nőtt fel, de a háborúban nemcsak a vagyonát, hanem kisfiát és feleségét is elveszítette. Második felesége, a nagymamám hajdúszoboszlói lány volt, akivel a háború után vidékre kellett költözniük, mert már annyi pénzük sem volt, hogy a pesti albérletet kifizessék.

– Aztán végül New Yorkba, majd San Diegóba ment. Miből tartotta el magát Amerikában?

– Dolgoztam sokféle helyen. Eleinte szűkösebben éltem, de fiatalon ez nem zavart különösebben. A változás akkor jött, amikor elkezdtem dolgozni egy svéd bárónő antikvitásüzletében. Ő meisseni porcelánokra specializálódott, és hétvégente eljártam a helyi bolhapiacokra, ahol például 50 dollárért vettem egy porcelánfigurát. Ő átvette tőlem 200-ért, majd ennek többszöröséért adta tovább. Egy jó hétvégén akár egy átlagos havi bért is lehetett keresni. A fontosabb fordulat pedig akkor következett, amikor jelentkeztem önkéntes munkára a Minge Múzeumba. Írtam egy önéletrajzot, amelyben 22 évesen profi kiállításrendezőként ajánlottam fel a szolgálataimat. Mindenesetre egyszer csak csöngött a telefon, hogy a segítségemre van szükségük, mert a kiállításrendezőjüknek haláleset miatt azonnal el kellett utaznia Floridába. Két héttel később új anyag érkezett, amiből kiállítást kellett rendezni. Az igazgatónőt, Martha Longeneckert már kilencvenéves korában ismertem meg, de hihetetlenül aktív és maximalista volt, csak a tökéleteset fogadta el! Fantasztikus iskola volt számomra, nagyon sokat köszönhetek neki. Végül segítettem összerakni a kiállítást, amely aztán az év tárlata lett az Egyesült Államokban, és ennek hatására a múzeum teljes állásos pozíciót ajánlott nekem.

– Miért jött akkor vissza mégis Európába?

– San Diegóban művészettörténetet tanultam, amikor adódott egy lehetőség, hogy egy évet eltölthetek egy európai egyetemen. Két város jöhetett szóba: Párizs vagy Firenze. Végül 1996-ban Párizsba utaztam, és nem is akartam továbbmenni. Mielőtt azonban elkezdtem volna az egyetemet, beiratkoztam egy nyelviskolába, hogy megtanuljak franciául. Így viszont nagyon sok szabadidőm lett, és ahogyan Amerikában, itt is jelentkeztem önkéntesnek. Négy helyen dolgoztam egyszerre teljesen ingyen, az egyik közülük a magyar intézet volt. Miután már több kiállítást is segítettem megrendezni, az igazgató, Kovács András Bálint felajánlott egy megüresedett állást. Végül öt évet dolgoztam az intézetben az egyetem helyett. Mindennap aukciókra jártam a Hotel Drouot-ba, amelynek 16 termében folyamatosan zajlottak az árverések, így heti több ezer műtárgyat, festményt néztem át, és így ez lett az az iskola, amely a szememet és a tudásomat megedzette.

– Már ekkor is a magyar művészeket kereste?

– Jártam a bolhapiacokat, hónom alatt egy vastag könyvecskével, egy aukciós indexszel, amelyben részletesen megadták, hogy milyen műveket adtak el és mennyiért az aukciósházak az egyes művészektől. Ez egyfajta útmutató volt számomra: ha nem ismertem valakit, fellapoztam. Az első kép, amit megvettem, egy Rubio Verde nevű spanyol festő kis méretű képe volt, egy parasztlányt ábrázolt, aki éppen elejt egy köcsögöt az udvaron. Tetszett a kép, volt benne valami magyaros! Kikerestem a nevét, és láttam, hogy a képei körülbelül 20000 frankért keltek el. Lealkudtam 1800-ról 1400-ra, és a következő napokban már a Sotheby’snél voltam, ahol bevették aukcióra, és végül 14000 frankért eladták. Ez volt az első igazi sikerélményem!

– Ki volt az első magyar művész, akivel Franciaországban találkozott?

– Hantai Simon, aki 15 év után akkor állított ki először az Espace Rennes-ben, és innen indult a kapcsolatunk. Nagyon fontos szerepe volt életemben Csernus Tibornak is, aki igazi magyar művész volt: magyar újságot olvasott, magyar barátai voltak, de már nem tudott hazajönni, feleségével, Sylvester Katival Párizsban maradt. Volt olyan időszak, hogy heti két-három alkalommal is meglátogattam a műtermében. Ilyenkor csak mesélt és mesélt, úgy éreztem magam, mintha egy művészettörténeti szemináriumon ülnék. Máig bánom, hogy nem dokumentáltam ezeket az alkalmakat. Sándorfi István az első nemzetközileg is fontos művész volt, aki mellém állt, és elsőként lett a galériám művésze, hátrahagyva New York-i kereskedőjét, bizalmat szavazott nekem.

– Az igazi felfedezés, újrafelfedezés azonban Reigl Judit volt, akiről a szakma a kezdeti sikeres évek után szinte teljesen megfeledkezett, ő maga is száműzetésbe vonult. Vele hogyan találkozott?

– Judit nagyon jó példa arra, amire feltettem az életem: elfeledett magyar művészek életművét újra felfedezni. Judit a 60-as évek közepén, amikor a nagy Tömbírás és Ember sorozat képeit készítette, egy forduló- és mélyponthoz érkezett az életében. A galériák nem tudták eladni ezeket a 2×2 méteres absztrakt alkotásokat, sőt kiállítási lehetőségeket sem kínáltak fel neki. Így kénytelen volt párizsi műtermét feladni, és egy kis faluban, Marcoussis-ban vállalt önkéntes száműzetést, eltűnve a párizsi művészvilágból, galériások, kurátorok és gyűjtők szeme elől. Egy Párizsban is élő magyar festőművész ismerősöm ajánlott megvételre egy korai Reigl-alkotást. Nem ismertem az életművet, az árakat, de kértem, hogy tegye nekem félre, hiszen a minősége fantasztikus volt. Nem sokkal később felhívtam, és érdeklődtem, mi van a képpel. Éppen Judithoz tartott vele, aki szintén meg akarta venni. Emlékeztettem a megállapodásunkra, így végül hozzám hozta először. Megegyeztünk, megvettem. Másnap épp a kompon voltam, Londonba kellett mennem, amikor csengett a telefonom. Judit volt az, számonkért, hogy megvettem előle a képet és felajánlotta, hogy visszaveszi. Eladni ugyan nem akartam, de invitálására elmentem hozzá Marcoussis-ba, és megvettem még egy festményét. A padlása igazi kincsesbánya volt, tele jobbnál jobb festményekkel! Eladtam akkori gyűjteményemből több jó Tihanyit, Munkácsyt, Paál Lászlót és Czóbel Bélát, hogy felvásároljam a munkáit. 2005-ben a Műcsarnokban rendeztük neki az első itthoni kiállítást, és folyamatosan állítottam ki a képeit fontos nemzetközi művészeti vásárokon Párizsban, Maastrichtban, Londonban és Brüsszelben. Juditnak ennyi kellett, hogy láthassák a mostani múzeum igazgatóktól a mai top nemzetközi gyűjtőkig! Egyre nagyobb lett iránta az érdeklődés, így az aukciókon is elkezdtek robbanni az árai. Képei ma már több százezer euróért kelnek el, fő művei akár millió euró felett. A premier ligába került, hiszen a Sotheby’s vagy Christie’s is általában az úgynevezett evening sale-jein árulja, ami a műkereskedelem legfelső egy százaléka, külön kategóriát képvisel. Ezzel együtt az én tervem is valóra vált, hogy Magyarországon létrehozhattam egy igazán nemzetközi galériát, nemzetközi művészekkel, nemzetközi kiállításokkal és nemzetközi top kliensekkel, gyűjtőkkel.