– Fiatalon indult el a nyolcvanas évek elején a nemzetközi hírnév felé. A szerencse is közrejátszott ebben, vagy akkor valóban volt a komolyzenei életben kitörési lehetőség?

– A szerencse nagyon kellett hozzá. 1976-77-ben a Magyar Rádió zenekarával Olaszországban turnéztunk, és meghallottam, hogy Párma közelében lesz egy énekverseny. Így elindultam a Giovani Cantanti Lirici elnevezésű versenyen, amit sikerült megnyernem. Szerencsém volt, hogy megtudtam, hogy énekverseny lesz, szerencsém volt, hogy hallottak énekelni.

– Harminc év alatt mi változott a zenei életben?

– Sok minden. Ha most elmondanám, hogy mennyire odafigyeltek akkor az induló művészekre és mennyire támogatták és elismerték őket, akkor a tudatlanabb emberek azt mondják, hogy a kommunizmust sírom vissza. Dehogy sírom vissza. Az azonban kétségtelen, hogy abban az időben a művészek, különösen azok, akik a jobbak közé tartoztak, jó helyzetben voltak, nem volt ez az adórendszer, ami ma, és a pénzünket megtarthattuk, igaz, hogy az élet dimenziói sem voltak olyanok, mint most. 1977-ben végzős zeneakadémistaként főszerepeket énekeltem az Operaházban, tudtam, hogy be fogok kerülni a színházba, tudtam, hogy lesz állásom, fizetésem és valamilyen jövőm. Ma a legzseniálisabb tehetségű fiatalembernek is bizonytalan az élete. Van itthon munka, de nincsen perspektíva, létbiztonság. Ma nincs olyan szerződés, ami szakmailag perspektívát adna a magyar zenei életben, és ez egy óriási hátrány a mai pályakezdőknek velünk szemben, akiknek volt. Ma a színházban egy énekesnek, aki főszerepeket énekel 14-15 előadása van egy évben. Ez kevés arra, hogy pénzt keressen, de arra is, hogy szakmai karriert építhessen rá. Az utóbbi három évben számomra kiveszett az a szakmai izgalom a színházból, az Operaházból, ami miatt az ember ingyen is odamegy és megdöglik, hogy énekeljen. Ma a színházban kevés az előadás. A pénz, az a támogatás, amit kap, az évi 5 milliárd 300 millió forint állandó, de az inflációval a rezsi és a produkciók bekerülési költsége növekszik. A stagnáló dotáció három és fél alatt körülbelül 35-40 százalékos elvonást jelent. A színház pedig nem működhet jól, ha az a pénz, ami a rendelkezésére áll, egyre kevesebbet ér.

– Mi lehetne a megoldás?

– Lehetne több előadás, amelyek során olyan produkciókat kellene adni a fiatalabb generációnak, hogy életpályát építhessenek, és akkor talán más szájízzel állnának neki ennek a pályának. A jövő generációért aggódom.

– Van egy furcsa kettősség a magyar komolyzenében. Világhírű zenei együtteseink vannak, hatalmas komolyzenei hagyományaink, mégis a hivatalos adatok szerint a Bartók rádió hallgatottsága 2-3 százalékos.

– A két-három százaléknak nagyon kell örülni, mert egy éve az egyik rádiókurátor azt a kijelentést tette, hogy mérhetetlen a hallgatottsága a Bartók Rádiónak. Egyébként a Bartók Rádió egy csodálatos rádió volt, ami most elindult a nihil felé. Észrevehető, hogy egy művet nem játszanak végig, csak egy tételt játszanak le belőle. Ez olyan, mintha olyan házat építenénk, aminek nem lenne oldala. Ez a tendencia egy negatív igény kiszolgálása. Ettől az ember elsekélyesedik. A művészetnek nem kiszolgálni kell. Ma arra az emberi igényre épül a rádió zenei struktúrája, hogy az embereknek nincs idejük, ezért csak egy tételt hallgatnak meg. A művészet nem szolgálhat ki ilyen igényt. A szolgáltatóipar kiszolgál, míg a művészet alakít, formál, személyiséget épít, emberséget ad, elgondolkodtat, építi a szellemet. Amikor a Bartók rádió kiszolgálja a felgyorsult ember felgyorsult igényeit és elfogadja azt, hogy csak egy tételt tud meghallgatni, akkor hibát követ el.

– Azt mondják, a tömegízlés és a komolyzene elvált egymástól.

– Most úgy tűnik igen, és ez rossz felé mutat. De az, hogy egy rádiókurátor szerint nem mérhető a hallgatottság, még nem jelentheti azt, hogy silányítsuk el a műsort. Attól, hogy valami értékes iránt már csak kevesek érdeklődnek, az értéke nem csökken, sőt. Vigyázni kellene rá, hogy ne szűnjön meg. Mert jönnek majd boldogabb és bölcsebb korszakok. Nem ez a közszolgálatiság hivatása?

– Apropó közszolgálatiság, volt némi konfliktusa nemrég a Magyar Rádióban.

– Az esetet megelőző héten a rádió zenekarának igazgatója felhívott, hogy menjek be hozzá, mert a jövő évi műsorprogramot szeretné nekem megmutatni. Ugyanolyan belépővel mentem be, mint később az ominózus társulati ülésre. Akkor érdekes módon nem akart kirakni senki. Ezzel az együttessel 1976 óta, amióta megnyertem a rádió dalversenyét, számtalanszor dolgoztam itthon és külföldön. Mindenkit ismerek személy szerint. Kaptam tőlük egy meghívót az évadnyitó társulati ülésükre, amit egyébként már két éve nem tarthattak meg. Azt gondolom, hogy egy ilyen helyzetben, amikor 900 millió forint közpénzt kap a rádió, amit csak a művészeti együttesekre költhet el, akkor a parlament Kulturális és Sajtóbizottságának tagjaként jogom van ott lenni. A rádió kuratóriumát egyébként meghívták, de nem jöttek el. Nagyon aggályos számomra a részvénytársaság és a közpénz kapcsolata is. A Magyar Rádió ma egy rrt. formájában működő közszolgálati médium. Hogy egy országgyűlési képviselőnek jogában áll-e felügyelni 900 millió forint közpénz sorsát egy közmédiumban, az szerintem nem lehet kérdés. Az együttesben hat évtizeden keresztül felhalmozódott egy olyan szellemi tőke, egy olyan művészeti érték, amit ezek az emberek Európában szinte a legjobban tudnak. Ez most elkezdett pusztulni. A kórusban már csak 46-an vannak az eddigi 68 helyett, ami eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy azt az irodalmat, amit képesek voltak ilyen színvonalon megszólaltatni, továbbra is meg tudják, hiszen nincsen elég ember. Ha egy ilyen együtteshez alkalmi kisegítőket hívunk, akkor kérdéses, hogy művészi szempontból mennyire lesz tartható a színvonal. Ma olyan értékeket rombolnak le, amit nem szabad megengedni.

– Mit lehetne tenni?

– Meg kellene vizsgálni, hogy a televízióban, rádióban, internetes csatornákon huszonnégy óra leforgása alatt hány perc a valódi művészet és érték, és hány perc az, ami kártékony és rombol. Érdemes volna elgondolkozni azon, hogy ez miért van így, és kinek az érdeke. Freund Tamásnak van egy fantasztikus tanulmánya, amiben a komolyzenének és általában a művészeteknek a fiatalok teljesítményére tett hatását vizsgálja, s ebből kiderül, hogy a komolyzene katalizálja az agyat. De nemcsak a komolyzene fontos egy társadalom életében. Meggyőződésem, hogy a kultúra egészen kozmikus erővel tartja össze a társadalmat. Az a kultúra, aminek egy része a zene, az irodalom, a festészet, a beszédkultúra, a történelem és a nyelv ismerete. A kultúra a műveltség területeinek összessége. Ennek ellenére ma az értékteremtő művészet oktatása nincsen jelentőségéhez mérten támogatva Magyarországon. Ma az értéktelen talmi azonos megítélés alá esik az értékessel, és nem tudjuk, hol van a határ.

– Eljöhet az értéktelenség diadala?

– Remélem, nem. A kultúra avagy a kulturálatlanság megjelöli a generációkat. Össze kellene, hogy tartson minket a saját kultúránk és a saját műveltségünk, ami meghatározza egy társadalom útját hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül. De ha ezt a kohéziót a hátracsapott baseballsapka divatja szétrombolja, akkor az emberek előbb-utóbb elkezdik rosszul érezni magukat.

– Többször említette a kohéziót. Mit ért alatta?

– Fel kellene építeni egy olyan iskolarendszert, amely irányt mutat és az elengedhetetlen nemzeti minimumokat megjelöli. Azt, amit mindenkinek meg kell tanulni, bármilyen iskolába jár, azt, ami a nemzetkép szempontjából fontos. Ez sok apró lépésből áll össze.

– Például?

– „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja.” Ezt tudnia kell mindenkinek.

– És nem tudja?

– Már nem. Íme egy szomorú történet, amit egy rádióműsorban hallottam. Augusztus 20-án megkérdezték valakitől, hogy mit ünneplünk aznap, mire azt mondta, „olyankor főzünk a falu főterén”. Arra a kérdésre pedig, hogy kit ünneplünk, az volt a válasz, hogy „engem, mert én szoktam megnyerni a főzőversenyt”. Ide nem süllyedhet a társadalom. Nemzeti minimum, hogy egy magyar diák pontosan tudja, mit ünneplünk augusztus 20-án. Hinnünk kell abban, hogy valamilyen kibontakozás jön a McDonald’s korszaka után.

– Hogyan?

– Illyés Gyula Hunyadi keze című versét tudnám idézni: „Veszve a nép, amelyet csak vértanúk óvnak. Nem hőstett, köznapi mersz, percnyi kurázs ment embert, s honokat.” Ez történik most. Mindenkinek a maga részét kell vállalnia, a percnyi bátorságot. Meg kell tennie azt, amit megtehet. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem tettem meg mindent a rádiókórusért, a művészetért, a gyerekeimért, a falumért, a kollégáimért, és ehhez bizony naponta sokszor kell a percnyi kurázs.

Usztics Anna


GULYÁS DÉNES

1954. március 31-én született Budapesten.

A lakatosipari szakmunkásképző elvégzése után, 1978-ban szerez operaénekesi és művésztanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneakadémián.

1979–1989-ig magánénekese, 2000-től állandó vendége az Operaháznak.

1985 óta a Zeneakadémia tanára.

Munkásságát Liszt-díjjal, érdemes és kiváló művész kitüntetéssel, Köztársasági Érdemrenddel, Magyar Művészetért díjjal jutalmazták.

2006-ban egyéni országgyűlési mandátumot szerez, a Kulturális és Sajtóbizottság tagja.

Nős, három gyermek édesapja.