– Mire emlékszik belőle?

– Emlékszem a magyarok bevonulására 1940 szeptemberében. Mint kisgyerek, nem értettem, mi az a sok ember, a katonák, néztem őket a főutcán, ahol laktunk. De a kivonuláskor már tudatosabb voltam, hatéves. Kolozsvár bombázása megrázó élmény volt 1944-ben, a vasútállomást támadták az amerikaiak mindenféle katonai cél nélkül. Nem tudom másnak nevezni, csak terrorbombázásnak. Délelőtt tízkor történt ez, mikor a budapesti gyors megérkezett. Több száz ember halt meg az állomáson és körülötte. Főleg a szegényebb munkásrétegek laktak a vasút közelében, azoknak a gyerekei, mert ugye a szülők délelőtt dolgoztak. Semmi védekezés nem volt, leszálltak a repülők alacsonyra, és szórták a bombákat a teljesen védtelen emberekre. Szaladtunk a pincébe, annak egy méter vastag fala volt, az is csak úgy remegett. Emlékszem az oroszok bevonulására is, akkor beköltöztünk a klinikára. Más nem maradt ott, mindenki elmenekült a sebészetről, ahol édesapám dolgozott. Mi a húgom miatt nem mentünk, mert akkor édesanyám már várandós volt vele, és azt mondta, ő nem akar az út szélén szülni, az oroszok is emberek, maradjunk. Maradtunk, és ez nem volt rossz döntés. Arra is emlékszem, hogy otthon szült meg, bár bent laktunk a klinikán, de nem vitték fel a műtőbe, csak édesapám lehívott egy műtősnőt segíteni. Ugye harmadik szülés volt, az már megy magától.

– Hányan vannak testvérek?

– Jelenleg öten élünk, mivel a legidősebb bátyánk 7 éves korában meghalt. A testvérek közül négyen orvosok lettünk. Nagyobbik öcsém szemorvos, húgom és a kisebbik öcsém fogorvosok, a középső öcsém pedig villamosmérnök.

– A háború után Kolozsváron maradtak?

– Nem, 1945-ben leköltöztünk Marosvásárhelyre, ott végeztem a középiskolát is, az orvosi egyetemet is még magyar nyelven. A románosítás csak 1959-ben kezdődött meg, és ’62-től vettek fel román diákokat is. Körzeti orvosoknak képeztek ki minket, és három évig kellett ebben a szakmában dolgozni. Ezt az időt egy bányatelepen töltöttem, a nagybányai medencében, Kapnikbányán. Ez a falu a Gutin hegység lábánál fekszik, amelyik elválasztja egymástól a Máramarosi-medencét és az Erdélyi-medencét. Kapnikbánya volt az ottani Recsk, elítéltek dolgoztak ott egészen 1956-ig, akkor feloszlatták a munkatábort, és attól kezdve bányászok költöztek azokba a barakkokba, ahol addig ezek a szerencsétlenek laktak. Előtte persze modernizálták, ami abból állt, hogy az őrtornyokból elvitték a géppuskákat. Próbáltam segíteni rajtuk, ahogy tudtam, volt ott tífuszjárvány, dizentériajárvány, minden, de leginkább szilikózis az ólombányától. Az ólombánya tudniillik nem az ólom miatt veszélyes, hiszen az lekötött állapotban van, senki nem kap odalent ólommérgezést, annál többen szilikózist a por miatt. Mikor ez a három év letelt, utána lehetett szakirányt választani. Mellkassebész szakvizsgát tettem 1968-ban, de előtte még voltam Nagyváradon, Bukarestben, úgy kerültem végül Nagybányára. És abban az évben már mentem is Svédországba.

– Mi volt az oka?

– Két oka volt. Az egyik, hogy a kórház igazgatója, aki különben nagyon értelmes, okos román ember volt, öt nyelven beszélt, velem mindig magyarul, szakmailag igen gyengén állt. Nem is nagyon csinált semmit, mert a munka bajjal jár, s a bajt kerülni kell, ugye. Tudnivaló, hogy a mellkassebészetben azok a betegségek, amelyeket operálni kell, nem okoznak különösebb panaszt, ezért a beteg hajlamos rá, hogy ne operáltassa magát, amikor meg már ő kéri, rendszerint késő. Erre játszott rá, ezért alig műtöttünk, nem lehetett tapasztalatot szerezni, én meg azt mondtam, hogy rosszul képzett orvosra senkinek nincs szüksége. A másik, hogy munkásmozgalmi tevékenységemet befejeztem az úttörők között, már a KISZ-be sem léptem be, ott, Nagybányán meg a román párttitkár törte magát, hogy ő legyen a kórház igazgatója. Ehhez jó lett volna neki, ha minél több párttag van, engem is fűzött. Azzal védekeztem, hogy nem vagyok elég érett rá, de akkor meg járni kellett előadásokra, aztán még marxista egyetemre is beíratott, és ha van az embernek egy ilyen barátja, ellenség már nem is kell. Mit lehetett tenni, befizettem egy olaszországi társasútra, végignéztem Róma és Nápoly szépségeit, aztán jelentkeztem a rendőrségen, hogy maradnék Nyugaton. Ezzel bekerültem az ENSZ menekültügyi programjába. Trieszt mellett volt a rendőrségnek egy kivizsgáló tábora, ott eldöntötték, hogy valaki politikai vagy gazdasági menekült, aztán átkerült a két kivándorló tábor közül valamelyikbe. Volt ott mindenféle népség, „grófok, bárók, válogatott cigány legények”, ahogy a mese mondja, talán még apagyilkosok is, de főleg anyaszomorítók, azok voltunk legtöbben, hiszen az anyja mindegyiket sajnálta, féltette és siratta, hogy eljött. Lehetett választani, hova megy az ember, de Európában csak Svédország fogadott nagyobb csoportokat, egyébként is ők voltak a legrendesebbek, még a nyomorékot is vitték, pedig tudták, hogy soha semmi haszna nem lesz belőle a svéd államnak. Azért is választottam így, mert nem akartam Európát elhagyni, hiszen szüleim, testvéreim mind ott maradtak Erdélyben.

– Hogyan sikerült megkapaszkodni?

– Három hónapos általános nyelvtanfolyam, utána orvosi nyelv tanulás következett, aztán nyelvvizsga, akkor kihelyeztek kórházakhoz próbaidőre hat hónapra. Az ottani főorvos véleménye alapján döntötték el, milyen feltételekkel szerezheti meg az ember a svéd diplomát. Nekem fél évet sebészeten, felet belgyógyászaton kellett dolgozni egy megyei kórházban. A sebészetet élveztem, mert sok munka volt, kevés sebész, én meg fiatal voltam, tanulni vágytam, és ott rengeteget lehetett tanulni. A társaság is jó volt, egyszerre hat-hét magyar is dolgozott a kilencszáz ágyas intézményben. Csakhogy kellett a szakorvosi vizsga, mert a fizetés kevés volt, az adó sok, és ott nincsen hálapénz. A főnököm elintézte, hogy átkerüljek a Karolinska Intézetbe, amelyik az orvosi Nobel-díjakat is odaítéli, ott doktori fokozatot szereztem 1980-ban, és habilitáltam 1982-ben, közben jöttek sorba a gyerekek, itt van kirakva a falon a képük.

– Egész szép sorozat: két fiú, három lány, nem tétlenkedett.

– Kellett rokonságot teremteni, mert egyedül érkeztem Svédországba.

– Miért döntött úgy, hogy kétlaki életet él, és két hetet Debrecenben, kettőt Stockholmban dolgozik?

– 1976-ban meglátogattam Magyarország összes szívsebészeti központját, és azt gondoltam, ide érdemes eljönni, mert lenne mit átadni az ottani tapasztalatokból. 1982-re érett meg ez a dolog, a következő évben a professzor elérte a hetven évet, meghirdették a debreceni állást, pályáztam, és engem neveztek ki a hat pályázó közül. A Karolinskán öt évig tűrték a kétlaki életemet, akkor felszólítottak, hogy vagy ide, vagy oda. Debrecent választottam az új Szívsebészeti Klinika megvalósítása érdekében, mert attól féltem, hogy törlik a tervet, ha visszatérek Svédországba. Egy barátom vezetésével 1989-ben egy új szívsebészeti klinika alakult Linköpingben, és odamentem főorvosnak, elsősorban a megfelelő svéd nyugdíj biztosítása érdekében, ismerve a hazai nyugdíjak mértékét. Ott három évvel ezelőtt mentem nyugdíjba, végig elfogadták ezt a kettősséget, vagy kétszázszor tettem meg az utat a két ország között.

– Idén ön is betöltötte a hetven évet. Huszonöt évig vezette a Debreceni Orvostudományi Egyetem II. Sebészeti Klinikáját, ezalatt, ha jól tudom, negyvenszeresére emelkedett az itt végzett nyitott szívműtétek száma, miközben a halálozási arány harmadára csökkent. Számtalan orvosi és egyéb díj, kitüntetés birtokosa, több nemzetközi és nemzeti szívsebészeti társaság tagja, mire büszke mindebből?

– Erre az épületre, az új klinikára, ami még 1992 végére készült el, és 1993 óta dolgozunk ott. Minden elmúlik, de ez megmarad.

– Mostanában az egészségügy körül elég nagy a vihar, önnek vannak tapasztalatai a svéd rendszerről is. Milyen különbséget lát a kettő között?

– Ott is van várakozási lista, ki is számolták, hány százalék hal meg várakozás közben. Volt idő, az 1970-es évek végén, ’80-as évek elején, mikor szinte egy évet kellett várni a szívműtétre, akkor gyorsan fejlesztettek egy nagyot a szívsebészeten, így most gyakorlatilag nincs várakozás. Ott is a legolcsóbb gyógyszert írja fel az orvos, azonban, ha szükségét érzi, felírhat drágábbat is, nem csinálnak ebből gondot, főleg nem fenyegetik büntetéssel, mint azt Ágika tette. A kórházban az étkezést ki kell fizetni, és vizitdíj is van, bár az ötödik után ingyenes. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ott a társadalom legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű rétegei között nincs ekkora távolság, az ő jövedelmükhöz képest az a pénz elenyésző. Azonkívül teljesen más a légkör. Az ottani ember azt tapasztalja, hogy a társadalom alapvetően igazságosan működik. Például a király unokáját simán megbuktatták az érettségin. Ő a mostani király. Tudok olyan esetről, hogy az egyetem rektorának a fiát nem vették fel arra az egyetemre, ahol a papa rektor volt. De mondok egy harmadikat: az országos rendőrfőkapitányt megbírságolták gyorshajtásért, ezt a sajtó nyilvánosságra is hozta, és még meg is kellett magyaráznia. Ezek apróságok, de jól mutatják, mennyire más az emberek tapasztalata a társadalom működéséről. Abban a kórházban, ahol dolgoztam, másfél évet kellett várnom, hogy megműtsenek, ugyanúgy be kellett álljak a sorba, mint bárki, mert nem életmentő műtétről volt szó. Pedig főorvos voltam, docens voltam, minden. Próbálnánk itt, Magyarországon másfél évig váratni egy kollégát… Mostanában hallottam orvos végzettségű politikustól, illetve még orvostól is, hogy az orvosi eskü nem hivatkozási alap, mikor arra mutattam rá, hogy a beteg érdeke lenne az első. Ez az orvosi eskü elárulása. Az ilyen embernek csak annyit tudnék javasolni, hogy betegekkel és fiatal orvosok oktatásával ne foglalkozzon. Az a véleményem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne mondjunk igazat. Legnagyobb bajunk mindig a Nyugat-imádat volt, föladtunk egy csomó mindent azért, mert vártuk, hogy majd segítenek. Kaptunk is harangszót, imádságot, biztatást, vállveregetést. Köszönjük szépen. Végre rá kell jönnünk, hogy saját erőnkből kell megvalósítanunk, amit akarunk, valahogy úgy, ahogyan a közmondás mondja: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít!”

Boros Károly