– Ezek szerint Zsigmondtól kapták a nemességet. Milyen érdemekért?

– Egy ősöm, Péterffy Mihály megnyert egy csatát az Erdélybe betörő törökök ellen, azért is van a címerünkben kard. Egyébként őstörténetet kutató ismerőseimtől tudom, hogy a Jenő nemzetségből származunk, az pedig szabír volt. Tehát véletlenül elég régre visszanyúlik családunk eredete.

– Hányan voltak testvérek?

– Négyen voltunk lányok. Édesapám mint lelkipásztor, nagyon küzdött, hogy megőrizze saját nyájában a nemzettudatot, semlegesítse az erős elrománosító politikát még a román királyság idején. Természetesnek tartotta, hogy Erdélynek független országnak kellene lennie, vagy Magyarországhoz tartoznia, de semmiképpen sem Romániához. Emiatt a háború után el kellett menekülnie, így mi, nem túlzás ezt mondani, árván nőttünk fel.

– Hány éves volt akkor?

– Hetedik évemben voltam. Később édesanyám el is kellett váljon, mert csak úgy vettek föl a Bolyai Egyetemre, mivel édesapám osztályidegennek számított. De függetlenül a szocializmus logikájától, már érződött, hogy a magyar értelmiség utánpótlását próbálják elvágni, ellenére mindannak, amit Groza Péter, a háború utáni első román miniszterelnök megígért. Azok csak szép szavak voltak, csak kirakatpolitika, soha nem gondolták komolyan. Azért csinálták, hogy a magyarság könnyebben belenyugodjon a háború utáni újabb trianoni helyzetbe. Én még tudtam tanulni és a húgom is, de már a két kisebb testvéremet nem vették föl, addigra még rosszabbak lettek a viszonyok. Az ötvenes évek Romániájáról beszélünk, tehát még nem a Ceausescu-rendszerről. 1954-ben érettségiztem.

– 1956 hogyan maradt meg önben?

– Megerősített abban, amit mindig is tudtam, hogy csakis összmagyarságban lehet gondolkozni. Nincsenek nemzetrészek, egyetlen magyar nemzet van. Mindig is így gondolkoztam, ebben a szellemben tanítottam a gyerekeket is.

– Milyen szakon tanított?

– Történelem és társadalomtudományok volt a szakpárom, Marosvásárhelyen dolgoztam 30 évig. Ebből a szellemből fakadt két versem, a Magyar vagyok, s a Becsaptatok címűek, melyekért majdnem elvesztettem a katedrámat 1970-ben. Az igazgatónak vállalnia kellett, hogy mostantól nem írok mást, mint szerelmes verset, a szeku csak ezzel a feltétellel hagyott a helyemen. Ezután már nem közöltek tőlem verset az Utunkban.

– Gondolom, magyar iskolában tanított.

– Természetesen, de tudni kell, hogy tiszta magyar iskolák nem lehettek, mindig volt román tagozat is, vagy legalább egy román osztály, annak ellenére, hogy Marosvásárhely túlnyomórészt magyarok lakta város volt akkor.

– Milyen volt a viszony a román kollégákkal?

– Az iskolán belül nagyon jó volt a viszonyunk, soha semmilyen ellentét nem volt közöttünk, csak a rendszerváltás után, akkor sok minden felszínre jött. Addig mindenkiben visszafojtott keserűség élt, nyomott volt a hangulat, ezért soha nem bántottuk egymást, inkább figyelmesek voltunk, tapintatosak. Ezek a személyes tapasztalataim. Igaz, hogy líceumban sokáig nem taníthattam, mint osztályellenség gyermeke, csak általános iskolában, ilyen értelemben éreztem a megkülönböztetést, de ez a szocializmus természetéből következett. A nemzetiségi ellentétekre a rendszer súlya ránehezedett, nem bújtak elő, csak egészen kivételesen. Mondhatom, hogy a tanári pályán belül a mi szakmánk volt a legnehezebb, hiszen minden brosúrát, ami megjelent, el kellett olvasnunk, havonta volt egy gyűlésünk, ahol a tartalmukat megbeszéltük, és bizony ezeken az összejöveteleken a történelem szakos kollégák részéről éreztem vad sovinizmust. Gyakran engedtek meg maguknak magyarellenes szövegeket, és olyan dühvel néztek ránk sokszor, és akkora szamárságokat tudtak mondani… Előfordult, hogy utána egy jobb érzésű román kolléga odajött, és bocsánatot kért, azt mondta, ezt ne vegyem komolyan, ő ezzel nem ért egyet. Vagy például egy alkalommal Bukarestből jött egy tanfelügyelő és kiakadt attól, hogy az asztalon piros abrosz volt, rajta fehér virág zöld levelekkel. Azt mondta, ez megengedhetetlen, ez nacionalizmus, és micsoda dolog, hogy pont őt piros-fehér-zöld színekkel fogadjuk, az egész szakértelme erre zsugorodott össze, erről beszélt nekünk fél órát. Mi meg megkérdeztük, hogy ezek szerint akkor színháború is van? Nem tudtuk, hogy nevessünk-e, vagy mit csináljunk. Ezek ennyire begurult emberek voltak. Az egyetemen akadt professzor, akinek kimondott célja volt, hogy egy magyarellenes értelmiséget neveljen ki, igazi habzó szájú románokat. De ez az iskolák életére nem vetült ki, a kollégák tudták, mi a valóság, sokkal visszafogottabbak voltak. Igazi nyomást inkább az állandó bezártságérzés jelentett a Ceausescu-rendszerben, és a folyamatos félelem. Gyakran nem lehetett alapvető élelmiszereket kapni, és ehhez még ajnározni is kellett a főtitkárt. Néha úgy érezte az ember, hogy egy bohózat részese. Amikor aztán a temesvári forradalom elkövetkezett, mindenki azt kereste, mit tudna tenni, de sajnos éppen akkor – mivel bármit lehetett mondani – kinyílt a szájuk olyanoknak, akik erős magyarellenes nevelést kaptak. Volt tanár, aki azzal állt elő, hogy most pedig minden magyar gyereket át kell adjunk román osztályokba. Én nyíltan megmondtam a növendékeimnek, hogy nem engedem őket. Aki magyarnak született, magyarként kell megélje a tanulmányait és úgy kell boldoguljon.

– Az ön élete hogyan változott meg a diktatúra bukásával?

– A rendszerváltás olyan társadalmi megindulást okozott, amelyben mindenki úgy érezte, hogy valamit tennie kell. Megalakult az RMDSZ, én is csatlakoztam, és azon belül létrehoztam egy női egyesületet, amelyet Lórántfy Zsuzsannáról neveztünk el. Sokat cikkeztem arról, hogy miért éppen őt kellene példaképül választani. Ismeretes, hogy a Rákóczi család és ő személy szerint is mennyit tett a műveltség terjesztéséért, többek közt a románságért is, hiszen ő fordíttatta le a Bibliát román nyelvre, ő alapította a románságnak a fogarasi iskolát és így tovább, tehát a románság éppen hogy sokat köszönhet a magyarságnak, nem gyűlölködésre van oka. Azt a lángot akartam megőrizni ebben az egyesületben, amit Tőkés László meggyújtott Temesváron. Megfogalmaztam, hogy ki kell vívjuk az önrendelkezési jogot, amely minden nemzet számára természetes. Ez az RMDSZ vezetésének egyáltalán nem tetszett, megkérdezték, hogy jövök én ehhez.

– Erre az időre esik a marosvásárhelyi véres vasárnap. Talán sokan már nem is emlékeznek, hogy pontosan mi történt, mit követelt a magyarság.

– Iskoláinkat és kollégiumainkat követeltük vissza, hiszen mindet elvették, különösen a Bolyai líceum elvesztése volt fájó. Tudatosan és fokozatosan szorítottak ki minket mindenhonnan, és addigra ez a folyamat már szinte eljutott a befejezéséhez. A békés tüntetésnek csúnya vége lett: titokban megszervezték, hogy a görgényi és hodáki román parasztok ránk támadjanak. Ez volt az az időszak, amikor az erdélyi magyarságnak nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy mit akar, követelnie kellett volna az önrendelkezést. Az RMDSZ ezt nem tette meg. Azzal indokolták, hogy ők a kis lépések politikáját akarják követni, nincs helye radikalizmusnak, ezért tőlem még a szavazati jogot is megvonták. Amikor egy év múlva visszajöttem Amerikából, azt kellett látnom, hogy a Lórántfy Egyesületbe nemhogy alapító elnökként nem jegyeztek be, hanem teljesen kihagytak belőle, tehát már a kezdet kezdetén meghamisították ezt a női mozgalmat, becsapva ezzel az egész város közvéleményét. Miközben szép névadó ünnepséget tartottak, a lényeg már halott volt. Markó Béla egy időben magyar szakos kollégám volt Marosvásárhelyen. Amikor a Tőkés László szellemében ihletett verseimet megmutattam neki, azt válaszolta, hogy csak az ír politikai verset, akinek nincs mondanivalója.

– Szegény Petőfi!

– Ez akkoriban volt, amikor Tőkés Lászlót erősen támadták, akkor írtam az Attitüd című versemet, így kezdődik: Itt születtem/itt maradtam/itt vagyok/hiába hívnak tájak/ha kell meghalok. Örömmel vittem megmutatni neki, mire éppen csak azt nem mondta, hogy dilettáns vagyok. Akkor úgy éreztem, hogy az ő útjuk nem az én utam, mondtam is nekik, hogy ti oda, én ide tartozom. Alapítottam egy új női szervezetet, a Bethlen Kata Egyesületet.

– Mikor ment nyugdíjba?

– Éppen a forradalom előtt, 1989-ben kértem korhatár előtti nyugdíjazásomat. Akkorra állt össze első verseskötetem, azzal eljöttem Magyarországra, hogy kinyomtassam, mert ott semmilyen lehetőségem nem lett volna rá. Itt ismertem meg az amerikai Etnigroup főtitkárát, ő az amerikai magyarság egyik vezetője volt, irodalmár, nagy Erdély-lobbista, és amikor elolvasta a kötetemet, azt mondta, éppen erre az erdélyi hangra várt. Meghívott előadókörútra, az ő segítségével jelent meg végül a kötetem. Nagy előnyöm, hogy elő is tudom adni a verseimet, mert valamikor színi pályára készültem, csak édesanyám nem engedett. Sok helyen jártam magyarházakban, klubokban, és elég népszerű lettem rövid időn belül, rengeteg meghívást kaptam. Washingtonban voltam, amikor az RMDSZ csúcsvezetéséből Tokaji János ott járt. Megszerveztük, hogy fogadja egy kongresszusi képviselő, de nem akarta felvállalni előtte, hogy a magyarság kéri az önrendelkezési jogot. Végül azt mondtuk neki, hogy ha még ezt sem vállalja, nem visszük be a képviselőhöz. Menet közben már az autóban győztük meg. Amikor egy évvel később Tőkés László kijelentette, hogy Romániában csendes népirtás folyik, akkor is felkapta a habot, azt mondta, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke nem tudja, miket beszél, szó sincs népirtásról. Akkor is ott voltam az amerikai fővárosban, beszéltem erről egy kongresszusi képviselővel, aki csodálkozva kérdezte, hogy lehet, hogy Tokaji ennyire komolytalan, hogy nem képviseli a magyarság érdekét, hiszen pontosan tudjuk, hogy Romániában csendes népirtás folyt mindig a magyarság ellen, és ez nem szűnt meg. Ez a nyílt árulás még egy ottani politikusnak is feltűnt.

– Az embernek úgy tűnik, mintha ez a vezetés magyarul beszélő, de románul gondolkodó politikusokból állna.

– Ez így van.

– Önnek jelentős szerepe volt egy washingtoni magyar lobbi megszervezésében. Mi ez és hogyan működik?

– Az a feladata, hogy a valós tényekről tájékoztassa az amerikai törvényhozás tagjait, hogy tudják, mi történik Erdélyben, lássák a tényleges helyzetet, hiszen onnan távolról értelemszerűen nehéz áttekinteni, nehéz ismerni az erdélyi állapotokat. Minden képviselőnek van irodája, oda eljuttatjuk a dokumentumokat, később bejelentkezünk, személyes találkozót kérünk, beszélünk vele, elmagyarázzuk, mi történt.

– Hogyan fogadják az ilyen tájékoztatást?

– Nagyon udvariasak, nagyon kedvesek, érdeklődőek, nyitottak, csak jót mondhatok róluk. Akit sikerül meggyőzni arról, hogy ez valóban fontos ügy, az felvállalja, és mondjuk egy adott ügyben felszólal az amerikai törvényhozásban. Eddigi legnagyobb sikerünk az volt, amikor ’92-ben Iliescuék elhatározták, hogy véget vetnek a forradalmi hangulatnak, és Tőkés Lászlót el akarták tenni az útból, hogy finoman fogalmazzak. Szó szerint veszélyben volt az élete. Akkor 17 képviselő szólalt fel egyetlen ülésnapon az ő védelmében, és ez már akkora nyomás volt, hogy nem merték őt bántani. A vásárhelyi véres pogrom után jött volna a nagyváradi – akkor ott élt Tőkés László -, ennek a szervezését már elkezdték, bizonyítékaink voltak.