Pokoljárás a József Attila Színházban

A darab cselekménye 1944 végén játszódik, amikor a Vörös Hadsereg már bekerítette Budapestet, de a fővárosban még tart a nyilasok uralma. Ilyen körülmények közepette gyűlik össze egy kiskocsmában négy ember: a félművelt, élvhajhász könyvügynök, Király úr; a tisztességes asztalos, Kovács úr; a kezdetben cinikusnak és negatív beállítottságúnak tűnő, ám valójában súlyos titkot rejtegető asztalos, Gyurica szaki; végül a két lábbal a földön álló, Béla kollégának szólított kocsmáros.

Jó ismerős módjára ugratják egymást és banális dolgokról fecsegnek, ám egyszer csak vendég biceg be a csapszékbe: egy háborús pszichózistól sújtott, féllábú doni veterán, aki Keszeiként mutatkozik be, és azt mondja, hogy fényképész. És Gyurica szaki belekezd egy történetbe, amely a Lucs-Lucs-sziget uralkodójáról és annak egyik rabszolgájáról szól.

Az előbbi – Tomoceuszkakatiti – kíméletlen zsarnok, ám korának erkölcsei szerint cselekszik, tehát természetesnek veszi, hogy jogában áll azt tennie, amit tesz, és nincs tudatában annak, hogy viselkedése erkölcsileg kifogásolható. Utóbbi – Gyugyu – sokat szenvedett, többszörösen megalázott, megnyomorított férfi, aki csupán azzal vigasztalhatja magát, hogy életében soha sem tett rosszat, vagyis a lelkiismerete tiszta.

Az órásmester ezek után a hallgatóinak szegezi a kérdést: ha nemsokára meghalnának, és választhatnának, hogy az általa említett két személy közül melyik bőrében szülessenek újjá, melyikük mellett döntenének? A jelenlévők többsége – némi vacillálása után – arra jut, hogy Tomoceuszkakatitiként, vagyis nagy hatalmú zsarnokként térne vissza a Földre, aki gyakorlatilag mindent megtehet, amit csak akar.

Ám e választás csupán elméleti. Nem egyértelmű, hogy a válaszadók akkor is így határoznának-e, amikor a valóságban szembekerülnek egy, az órásmester által felvázolthoz sokban hasonlító dilemmával. És a négy embert másnap elhurcolják a nyilasok, és miután kegyetlenül megkínozzák, döntés elé állítják őket. A választás ezúttal nem lehetőség, hanem kényszerűség. És nem csupán a bűn vagy a bűntelenség mellett kell elköteleződniük – ezúttal nagyobb a tét…

A morális dilemmákat boncolgató, etikai irányregényként is meghatározható mű az elnyomó hatalom és a kisember viszonyát vizsgálja. Elolvasása, megtekintése után egyértelművé válik: nem kizárólag a szélsőjobboldali diktatúrákról szól, hanem valamennyi totalitárius rendszerről, politikai oldaltól, ideológiától függetlenül.

Számos általános, nagy horderejű kérdést érint, ám a konkrét jelenség, amit vizsgál, ezeknél is izgalmasabb: képes-e megőrizni erkölcsi tartását a hősként nem jellemezhető kisember, amikor a morális alapvetésekhez való ragaszkodás nem csupán csökkenti, de egyenesen ellehetetleníti a túlélés esélyeit?

E dilemmában a mű fontos mondatai szolgálnak igazodási pontként. Egyfelől: „Tudjuk, hogy semmi értelme! A magunkfajta kis piszok úgy ugrál, ahogyan fütyülnek neki, és ezzel el van intézve az egész világtörténelem. Ha azt akarod, hogy szuszoghass, akkor fogd be a szád, és ha azt mondják, hogy nyald fel az aszfaltot, akkor felnyalod, és kész!”, fakad ki Király úr. Másfelől viszont: „Ha arról vitatkozhatunk is, hogy van-e Isten vagy nincs, tisztességnek bizonyosan kell lennie!”, mutat rá Keszei.

A mű négy főszereplőjének tulajdonképpen e két megállapításból következő magatartás- és cselekvési módok között kell megtalálnia azt, amelyik számára elfogadható, vállalható. És a lezárás – bár szívderítőnek egyáltalán nem szívderítő – a kisemberbe vetett bizalomról árulkodik.

A József Attila Színház előadása a nagyszínpadon berendezett kisszínpadon zajlik. E megoldás nemcsak a kamaradarabok hatásának érvényesüléséhez kellő, szűkebb teret biztosítja, de talán azt is érzékelteti, hogy a darab által bemutatott szituációban mennyire korlátozott a szereplők – vagy akár a teljes ország? – mozgási szabadsága, manőverezési lehetősége.

A csekély tér ugyanakkor nélkülözi az ilyenekhez nemegyszer társuló intimitást, meghittséget: az első felvonásban a nézőknek bal kézre eső lépcső jelzi, hogy egyáltalán nem védett, a külvilág jelentette fenyegetés könnyen felbukkanhat. Arról nem is beszélve, hogy a második felvonásban komoly szerephez jutó kampó (aki olvasta a regényt vagy látta a belőle készült 1976-os filmdrámát, tudja, miért utalunk rá) már az elsőben is a játéktér felett lóg, előrevetítve mindazt, ami következik.

Az Ábrahám Péter által tervezett díszlet egyik állandó eleme, az egymás mellé hányt székek rendezetlen halmaza csak erősíti a nézőben az ideiglenesség és rendezetlenség meghatározóvá válásának érzését. A másik állandó elem, a torzító tükrökből összeállított fal egyszerre utal a diktatúra kifacsart, rendellenes voltára valamint arra, hogy egy ilyen rendszer mennyire képes megnyomorítani és átformálni a benne élőket.

Az órásmestert alakító Fila Balázs, a könyvügynököt megjelenítő Quintus Konrád, az asztalost megformáló Zöld Csaba, a kocsmárost életre keltő Chajnóczki Balázs egyaránt erős alakítást nyújt. A Gyurica szaki által bújtatott kislány kérdése – „Mekkorára kell nőnöm ahhoz, hogy megöljenek?” – a néző szívébe mar.

A Macák nevű verőlegényt megformáló Lukács Dániel ijesztően jó a rá bízott szerepben: keveset beszél, de míg cselekedetei feltétlen parancskövetésről árulkodnak, addig a tekintete teljes kiégettségről tanúskodik – mintha önálló akarat nélküli biorobot volna, vagyis tökéletes végrehajtó. A Lábodi Ádám által megformált civil ruhás nyilas vezető – a gyűlölet pedagógiájának lényegét kifejtő teoretikus – viselkedésében érdekesen, ugyanakkor visszataszítóan keveredik egy csúcsmenedzser hatékonyság iránti elhivatottsága, egy tanár világos magyarázat iránti elkötelezettsége, valamint egy tömeggyilkos gonoszsága.

Vagyis: feszült hangulatú, súlyos darabról van szó, amely biztos fogódzót kínál az emberség és embertelenség, valamint a megtehető és meg nem tehető dolgok ellentétpárjai kapcsán felmerülő kérdésekben.

A néző a végén úgy érezheti, maga is a cella padlóján hever, mozgásképtelenné verve, ám egyéni döntését – amely alól nem mentesülhet – még meg nem hozva. És miután eljutott odáig, hogy megtegye, alighanem azzal az érzéssel távozik a színházból, hogy Az ötödik pecsét a diktatúrák személyiségformáló hatásáról szóló legfelkavaróbb művek egyike, amelyet akár az 1984-gyel is egy sorban lehet említeni.

Az ötödik pecsét nem csupán megrázó színházi élmény, de lelkiismereti tükör is: a befogadó nem tekinthet bele anélkül, hogy ne változzon benne valami.