– Hogyan került el molnárinasnak?

– Amikor 1939-ben édesapámat elvitték katonának, nekem a család fenntartása miatt el kellett szegődnöm a malomba, ahol a segéddel dolgoztam együtt. Ez a Pócs-féle malom a Nagy-Dunán, az adonyi sziget alatti részen volt. Kilenc éves voltam ekkor. A nagyapám, a Gyuri bácsi is molnár volt, én csak a segédségig vittem.

– Mennyit keresett akkor?

– 1945 után évi 14-15 mázsa lisztet. Egy malom egy évben úgy 200-240 mázsa gabonát termelt, ami eltartott két családot és két segédet.

– Hogyan alakult egy év a malomban?

– Március 15-én elkezdtük a munkát, ami december 30-ig tartott. Huszonnégy órás műszakban dolgoztunk, reggel 7-től másnap reggel 7-ig. Kézi rakodás volt kocsiról ladikba, onnan a hajómalomba. De január – február folyamán sem igen volt pihenés, hiszen ki kellett faragni mindazt, ami a hajóbelsőben tönkrement, mint pl. varrószögeket, vízikerékre szerelt deszkák lefogó papucsait, stb. Tavasszal, hóolvadás után a Horgásztanyánál a hajót partra húztuk, s ott javították ki kí

ülről a korhadt részeket.

– Mi kellett ahhoz, hogy valaki vízimolnár lehessen?

– Elméleti és gyakorlati vizsgát kellett tenni. Elméletből könyvelést, számításokat kértek. Ki kellett tudni számítani a vámot, az első lisztet, kenyérlisztet, korpát, vagyis hogy miből mennyi jár egy bizonyos mennyiségű gabona helyett. De igazából leleményesnek kellett lenni, hiszen ha bármi elromlott, magunknak kellett helyrehozni.

– És a gyakorlati vizsgán?

– Legidősebb nagybátyám, Riemer István vizsgáztatott mérlegelésből, kopozásból, hengerpadkezelésből, liszt minőség szerinti szétosztásából. Legalább nyolcszor kellett visszavinni az őrleményt a garatba, mire elkészült a munka. A fordulatszámot fülre kellett beállítani. Az őrleményt kézzel kitapintani, hogy mennyire törte össze a henger, ha túlhúzta, akkor betörte a korpát, szóval minden idegszállal figyelni kellett. Én is úgy tanultam meg az öregektől.

– Mi lett a malmuk sorsa?

– A kulcsi kiskút alatt a vörös partnál állt a malom 1944-ben. A katonák azt mondták, álljunk el onnan vagy felrobbantják. Felvontattuk tehát az adonyi kiság Bulgárkerék-árokhoz, ahol a vízszint is alacsony volt. Szépen kitakarítottuk, leszedtük a szíjakat, hogy el ne lopják, hiszen akkoriban az is nagy érték volt. De 1945-ben mégis felrobbantották a malmot. Télen a deszkák belefagytak a vízbe, a tavaszi árvíz pedig elvitte az egészet. Nyolc-tíz úszó malom volt a Dunán Mohácsig. Kalocsa alatt paprikamalmok, de azokat is mind felrobbantották és elsüllyedt.

– Meddig volt molnársegéd?

– Tizenegy évig. Ezután már nem lehetett megélni belőle. Államosították a malmot, majd szétverték. Emlékszem, elmentünk egyszer Mohácsra, hogy ott egy elsüllyedt malomból alkatrészeket vegyünk. Volt is öröm, hiszen öntött vas nagykereket, korongot, kiskerék korongot, kúpkereket és transzmissziót fuvarozhattunk haza csónakkal. Ezt azonban 1953-ban elvitték fémgyűjtésre, mert modernizálni akarták a malmot, de még a hengerpadot is szétverték. Ezután elmentem egy autógyárba, ahol 26 évig dolgoztam.

– Hogyan került a horgászat az életébe?

– Én 1956-ban jöttem ide a Duna-partra lakni. Az akkori horgászegyesület elnöke, Rékasi Béla megkeresett azzal, ha már a vízen nőttem fel és a parton lakom, lépjek be az egyesületbe, úgy se tudom megállni, hogy ne horgásszak. Az első nemzetközi versenyen, amit Ráckevén rendeztek NDK-Ráckeve, ott kértek fel, hogy vegyek részt benne, mivel már akkor háromszoros ráckevei győztes voltam. 1971-ben részt vettünk egy Olaszországban rendezett versenyen, a Fontenello vár körüli árokban, ott a csapat második lett, én pedig egyéniben a 11. helyezést értem el. Hamarosan az országos válogatott tagja lettem, s öt év alatt nyolc aranyérmet hoztunk haza nemzetközi versenyekről.

– Örökölte-e ezt a fajta tehetséget valaki a családban?

– Igen, a lányom, Noémi. Kitartóan horgászott mellettem kiskora óta. 1975-ben, az első női országos bajnokságra benevezte az egyesület elnöke, ahol 27 nő közül a 7. helyen végzett 7 évesen. Két évvel később Szolnokon az országos egyéni bajnokságon a 4. helyezést érte el, s ekkor őt is beválasztották a válogatottba.

– Mit őriz a vízimolnár időszakból?

– Kemény fizikai munkát végeztem, ami olyannyira megedzett, hogy nem jelentett gondot később sem vállra kapni egy-egy teli zsákot. Tizennégy évesen 182 cm magas és 72 kiló voltam. Tehát azt gondolom az egészségemet, fizikumomat és a víz szeretetét is annak köszönhetem, hogy vízimolnár lehettem.

Podruzsik Zsuzsanna

* * *

Az interjúhoz kapcsolódó, Ahol érdemes kikötni című riportunk a Magyar Demokrata 2010. augusztus 11-i, 32. számában jelent meg, melyet elolvashat az Archívumunkban is ide kattintva.