Nagyapám Dömsödön született. Az odavalósiak úgy tudják, hogy Rátka nevezetű kun vezér leszármazottjai vagyunk, mi Rátkayak, és Jászberényből érkeztünk oda, onnan meg Pestre. Magát a községet Ratkai Gábor nevű ősöm alapította. Nevünk írása az idővel együtt változott, most ipszilonnal írjuk és á-val.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Mikor ért a család a fővárosba?

– Apám már itt született Pesterzsébeten nagyapám házában, még gyerekkoromban is ott laktunk. Akkor ezen a környéken kilométerekre nem volt semmi, csak szántóföldek, búzatáblák, mintha vidéken éltünk volna. Gépkocsik nem is jártak erre, egy évben egyet ha láttunk. Ma is irtózom a nagyvárostól, a forgalomtól. Anyai nagyanyám a tápiószentmártoni uradalomban volt cselédlány. Nagy vadászatokat rendeztek ott minden évben sok vendéggel. Az egyik ilyen alkalommal egy olasz gróftól a nagyanyám megesett. Ezt nem anyámtól tudom, ő mindig titkolta, hanem apámtól, de ő is csak a halála előtt mondta el.

– Milyen volt a gyerekkora?

– Sántán születtem, mert a csípőízületem jobb oldala rendellenesen fejlődött, ennek ellenére azt mondhatom, hogy nagyon kiegyensúlyozott, jó gyerekkorom volt. Teljesen szabadon éltem, sokszor volt úgy, hogy eltűntem délelőtt és csak este értem haza, csatangoltunk a többiekkel, azt csináltunk, amit akartunk. Mintha falun éltünk volna.

– Mikor végzett a főiskolán?

– 1950-ben. Az a vérgőzös rendszer roppant kellemetlen volt számomra – mindenki figyelt mindenkit. Valamilyen sugallat hatására olyan diplomamunkát adtam le, hogy a tanulmányi osztály azt mondta, nem vagyok alkalmas művésznek. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a rendszer számára nem vagyok alkalmas, a kötelező szocialista realista művészet gyártására nem vagyok alkalmas. Így aztán nincs diplomám. Hozzáteszem, hogy szerencsére, mert az akkori hivatalos művészlét nekem olyan volt, mint a vesztegzár. Ebből a vesztegzárból én önkéntes száműzetésbe vonultam. Minden osztálytársammal és minden kortárs művésszel megszakítottam a kapcsolatot. Teljesen visszavonultam.

– Miből élt?

– Általános iskolában tanítottam rajzot. Nagyon sokáig, nem is tudom, talán 17 évig. Szerettem csinálni, engem is szerettek az iskolában, de nem voltam jó tanár, mert előfordult, hogy az első órákra nem mentem be, vagy az utolsókról eljöttem, mert itthon festettem. Jó ötven év telt el úgy, hogy néhány bizalmas barátomon kívül senkivel sem tartottam kapcsolatot. Mi néhányan egy kis csoportot alkottunk. Egy nálam nyolc évvel idősebb festő, Gál Imre, akivel 1944 óta jó barátságban voltunk, neki hasonló világa volt, mint az enyém, és két költő, Kárpáti Kamill és Csillag Tibor. Ők javasolták, hogy nevezzük el magunkat Átlóknak. Egy sokszög átlói voltunk, akik mind máshonnan indulnak, középen találkoznak, aztán megint mind másfelé mennek tovább. A csoportnak az volt a lényege, hogy elszigetelődtünk a szocialista realizmustól is, de elszigetelődtünk az első világháború idején indult neodadaizmustól is, amelyben a művészek átmenetileg hasba rúgták a mesterséget, amikor vécécsészét állítottak ki mint műtárgyat.

– Ez a teljes elszigetelődés azt is jelentette, hogy nem állította ki a képeit?

– Sohasem szerettem kiállítani. Talán két-három kiállítást rendeztem. Az egyik Olaszországban volt, de még annak sem örvendeztem, csak az volt jó benne, hogy Olaszországban vagyok.

– Most viszont ezeknek a munkás évtizedeknek az eredményét teljes egészében láthatja a közönség egy külön Rátkay múzeumban itt Pesterzsébeten, nem meszsze onnan, ahol egész életét leélte, a Klapka utcában.

– Ha ezt az óriási munkát, ezt a rengeteg képet eladogattam volna, széjjelmegy. Márpedig csak együtt élvezhetők, csak így hatnak. Ez a fajta festészet több száz éve hiányzik az európai művészetből. Elsősorban templomokba készültek ilyen ciklikus rendszerek, Giotto, Mantegna, Pierro della Francesca festettek így, rengeteget tanultam tőlük ifjúkoromban. Eleinte az ő stílusukban festettem, de rájöttem, hogy ebből csak akadémizmus születhet, valami káposztatorzsa, ezért huszonhét év után az összes képemet elégettem.

– Mennyit?

– Nem volt sok. Három nagy kép, ezek borzasztó rosszak voltak, meg egy jó pár kisebb, amolyan salátafélék. Ezekkel kínlódtam huszonhét évig, de be kellett lássam, hogy se festeni, se rajzolni, nem tudok. Semmit sem tudtam.

– A képeit látva mégiscsak visszatért mestereihez már magasabb szinten, önmagát adva. Milyen út vezetett idáig?

– Először a törzsi művészethez fordultam. Minden világrész népi művészete érdekelt, de főleg Óceánia és Afrika. Ennek során nyílt ki a szemem a XX. századi avantgárdra, de nemcsak a festészetben, hanem a zenében is, például Bartók és Sztravinszkij erősen hatott rám. Mindez huszonhét évig hiányzott az életemből. Amikor már anyanyelvi szinten tudtam a törzsi művészetet, ugyanúgy használtam, mint Bartók a népzenét saját műveiben. Anyanyelvi szintnek azt nevezem, amikor a létrejött művek már nem emlékeztetnek egyetlen terület stílusára sem. Akkor találtam ki az itt látható ikonrendszereket, amelyek számtalan kis képből állnak össze. Mindegyik kis képnek indult, hiszen sohasem volt annyi helyem a lakásban, hogy nagyokat fessek. Apránként lett belőlük egyetlen összefüggő rendszer, hosszú évek alatt nőttek mind nagyobbá és nagyobbá. Így jött létre olyan festészet, amelyik Európa régi fényét idézi meg. Kicsit olyan vagyok talán, mint Don Quijote, olyasmit alkottam a mesterségemben, ami ma már alig fordul elő. Ha ezt a múzeumot nem alakítják ki, ez az egész úgy, ahogy van, el is pusztul.

– Mikor nyílt meg?

– Március 22-én. Egy öreg mozi volt ez az épület, sokat jártam ide annak idején. Nem gondoltam, hogy egyszer még itt lesznek a képeim. Állami költségen újították fel az épületet, Hiller István adott rá pénzt, amikor még kulturális miniszter volt. Kiderült, hogy Mantegna a kedvenc festője. Mikor meglátta a képeimet, rögtön megkérdezte a polgármestert, mibe kerülne átalakítani. Ő is nyitotta meg.

– Korábban említett elzártságából ítélve nem foglalkoztatja a politika.

– A napi politika egyáltalán nem. Ezeken a képeken ott vannak történelmi alakok, de ők is csak annyit őriznek meg történelmi valóságukból, amennyit a festő jelképrendszere megkíván.

– A képein megjelenő érzékiség formája mintha azt súgná, hogy az ember éppen attól szenved, amire vágyik.

– Nem, itt a magánélet és a világtörténelem tömörítve van jelen. A világtörténelmet pedig szenvedésként, háborúk sorozataként élem meg.

– Mégis sok irónia van jelen ezeken a sorozatokon.

– Igen, mert mindent kettősen látok: tragédiaként is el tudom képzelni és paródiaként is. Amikor Thomas Mann leírja a József és testvéreit, az sem olyan, mint a Bibliában, hanem egy csomó irónia van benne. Az sokkal igazibb.

– Azt mondta, megszakította a kapcsolatát a kortárs festőkkel, viszont az alkotáshoz mégiscsak kell valami tágabb szellemi közeg is, mint az Átlók csoportja.

– Nem szakmabeliekkel voltam jóban, inkább írókkal. Nagy Lászlóval, Weöres Sándorral például kitűnő barátságban voltunk.

– Ők mit szóltak a képeihez?

– Weöres nem szerette, mert az absztraktért rajongott. Első kiállításomat ő nyitotta meg. El volt keseredve, azt mondta, mikor meglátta a képeket, te Úristen, már megint házak meg emberek. Fogta a fejét. A felesége vigasztalta, hogy Sanyi, ezek nem úgy házak, meg nem úgy emberek, ahogy te gondolod. De, azt mondja, látom, hogy ház. Végül a Tabu, ami kint van a másik teremben, igen megtetszett neki, azon egy Kamerun vidékéről származó fonatdíszítés variációja van, annak nagyon megörült. Az előtt állva nyitotta meg a tárlatot. Nagy László viszont szerette a festményeimet, Lacinak nagyon tetszett ez a világ.

– Én álomszerűnek látom a képeit. Olyan álmoknak, amelyekről már álmodás közben tudja az álmodó, hogy mit jelentenek.

– Ébren álmodó vagyok. Ezeken a képeken az én gondolkodásom és magánéletem van megfestve, mindez összefonódik a nagyvilággal, már amennyit hallottam belőle. A XX. században az emberek már elfelejtettek olvasni, ez közismert, de mostanra már elfelejtettek látni is. Ezért minden látogató kezébe kap egy leírást a képekről, hogy tudja, mi van rajta. Bár, hogy a különböző részletek hogyan jönnek egymás mellé, hogy miért éppen azokat tettem oda, néha énbennem sem tudatosul.

– Úgy hozta létre ezt az életművet, abban a tudatban, hogy nem lesz kiállítva sehol?

– Nem egészen. Úgy gondoltam, hogy majd egyszer valamikor… Ehhez külön észjárás kell. Meg hát élni is kellett valamiből. Néha festettem eladásra is. Nagyon keserves időszakok voltak. Volt úgy, hogy három évig nem tudtam fűteni. Egyszer reggelre belefagyott a mosdótálba a víz. Regényes dolgok ezek. Nem szívesen mondom, mert azt mondják, hogy… na, mindegy.

– Nem is voltak állami megrendelései?

– Két állami megbízásom volt összesen, egyik az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, másik az erzsébeti városházán van.

– Gyakran utal képein ördögi erőkre. Miért?

– Mert az az élet, amit én láttam, illetve ami hozzám eljutott belőle, tele volt ilyenekkel. Azért ez a sok sötétség, mert kint ez uralkodik. Elég, ha egy amerikai filmet megnézünk, ott ömlenek a hullák, és úgy ölnek meg valakit, hogy mindjárt föltrancsírozzák. És ennek még örül is a néző. Még az öreg nénik se hagyják ki. Nem így van?

– Viszonylag keveset tudok az öreg nénik lelki világáról és nincsen tévém.

– Meg aztán nagyon megutáltam az ötvenes éveket. Azon a képen a Raffaello-angyalkának azért van Rákosi-feje, meg a puttó apjának is, ott vigyorog fölötte. Mindezt a sötétséget csak az irónia teszi elviselhetővé.

– Ennyire egyedi utat csak úgy lehet bejárni, ha az ember teljesen elvonul a világtól…

– Sehogy máshogy nem lehet.

– Nehéz volt fenntartani ezt az állapotot?

– Kell hozzá erő. Sok minden be akart nyomakodni az életembe, sokféle tárgy. A CD lejátszót még elfogadom, mert a zenét nagyon szeretem. De amíg megtanultam, hogyan működik… De tudom, hogy a pokolból mindig a paradicsomba lehet érni. A világ körbemegy.

– Fogalmazhatunk úgy is, hogy a paradicsomba csak a poklon keresztül juthat az ember?

– Igen.

– Először le kell hogy merüljön, aztán indulhat fölfelé?

– Teljes mértékben.