Johnny Depp ennek egészen szélsőséges útját járja: mióta – több mint húsz éve – elvállalta Ollókezű Edward szerepét, szabályosan bennragadt a különböző gúnyák és sminkek tengerében, a helyzet pedig odáig fokozódott, hogy manapság a valódi arcát az újságokon kívül már csak kivételes alkalmakkor láthatjuk. Ezúttal sincs másként: A Karib-tenger kalózai rendezője a sikerszéria receptjét kombinálta újra, A magányos lovas szintén egy fantasy-elemekkel dúsított buddy movie, csupán ezúttal western környezetbe ágyazva. Tonto (Johnny Depp), a kitaszított indián kényszerűségből társul a törvény hű szolgájával (Armie Hammer), hogy leszámoljon azokkal a banditákkal, akik kiirtották a törzsét. A hihetetlenül egyszerű bosszútörténetet Gore Verbinski végtelenül ambíciózusan és nagyravágyóan tálalja, a lényeg azonban elvész a számtalan mellékszál között, míg az erőltetett mitológiateremtés szintén kudarcba fullad: se a karakterek, se a cselekmény nem elég érdekes ahhoz, hogy az összkép emlékezetes maradjon.

Német Dániel

A magányos lovas – színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 145 perc, 2013

ZENE – Monumentális felszínesség

Az új album címe (Szerelem, vágy, hit és álmok) rögtön kijelöli azt a felszínesen semmitmondó utat, amelyet a Thirty Seconds To Mars megalakulása óta jár. Azonban valamit mégis borzasztóan jól csinálnak, az egyszerű gondolataik milliószámra szólítják meg a rajongókat: egyrészt Jared Leto hibátlan fizimiskája, másrészt a végtelenül monumentális hangszerelés, harmadrészt a zenekar népszerűségének növelése érdekében létrejött Echelon egyház együttese elégnek bizonyult a tízmillió Facebook-rajongóhoz, ahogyan ahhoz is, hogy az idei soproni Volt Fesztiválon már délután kettőkor, a napszúrással dacolva letáborozzanak a fanatikusok a nagyszínpad első soraiba, hogy a lehető legközelebbről láthassák az együttes mintegy tíz órával későbbi koncertjét. Az új lemez talán még a korábbinál is bombasztikusabban hatásvadász, pillanatokra valóban magával ragadó, de olyannyira kiszámított és művi, hogy lehetetlen igazán komolyan venni.

Német Dániel

Thirty Seconds To Mars: Love, Lust, Faith + Dreams – Universal Music, 2013

KIÁLLÍTÁS – Tűz-művészet

A pesti belváros számos kiállítóhelyének sorában érdekes színfolt egy kellemes kis hotel, amely elnevezését alighanem a közeli Nemzeti Múzeumnak köszönheti. Galériájában – nevéhez méltóan – rendszeresen ad lehetőséget képzőművészek bemutatkozására. Júliusban egy kispesti festőművész harminc meseszép zománcképe látható itt, amelyeken kedvenc témái: a lovak és a cirkusz világa (Zenebohóc), nemzeti elkötelezettsége (Írók és költők), utazásainak tapasztalatai (Bali emlék) és gyönyörű színkavalkádjai (Tűzmadár) ejtik rabul a látogatót. Az alkotásokról egy – a helyszínen megvásárolható – reprezentatív fotóalbum ad átfogó képet. Katona Áron Sándor egyébként kettős szellemi identitású alkotó: inkább festőként aposztrofálja önmagát és számos kiállításon szerepelt akvarelljeivel és grafikáival, mostanában pedig nagyméretű olajképeiről nevezetes. Mégis nagy szerelme a zománc, amiről így vall: „Művészi pályafutásom egész ideje alatt arra törekedtem, hogy a tűzzománc által nyújtott kifejezési lehetőségeket festészetemben a lehető legjobban felhasználjam. Meggyőződésem, hogy a zománc olyan alkotások elkészítéséhez nyújt lehetőséget, melyeket egyetlen más technikával sem lehet létrehozni.” Tűzzománc képeit már több mint harminc országban állították ki Londontól Szentpétervárig, köztük olyan egzotikus helyeken is, mint Kenya, India vagy Indonézia. Művészi látásmódját más kultúrák iránti intenzív érdeklődése hatja át. Képi világa egyéni és bensőséges: egy humanista művész vizuális vallomásai.

Márton Attila

Katona Áron Sándor zománc „festményei”, Mercure-Múzeum hotel, VIII., Trefort u. 2., megtekinthető: aug. 3-ig

KÖNYV – Hittel, derűvel

A rend magyarországi letelepedésének bicentenáriumához kötődve két kötet is megjelent a szaléziak történetéről, szellemiségéről, kiemelkedő egyéniségeiről. Az ünnephez méltó díszes albumban fényképek sokasága és a hozzájuk tartozó ismertető szövegek segítik a világ felé való nyitást, hozzák közelebb a mai ember számára az ifjúság tanítómestere, Bosco Szent János életútját, lelkiségét, illetve hogy a honi megjelenésüktől kezdve napjainkig, milyen utat jártak be a szaléziak a fiatalok nevelésében. Emellett szerzetesi életsorsokat is megismerhetünk a szétszóratás évtizedei alatt, a történetekből pedig kiderül, milyen szívós, kitartó munkával, fiatalos lendülettel és töretlen hittel indult újra a magyar tartomány Havasi József tartományfőnök irányításával. A másik kötet, ehhez szorosan kapcsolódva, tíz megható életportrét tartalmaz olyan idős emberekről, akik már jóval a szétszóratás évei előtt is valamilyen kapcsolatban voltak a szalézi renddel. Olyan munkatársakról és a renddel szimpatizáló hívekről olvashatunk, akik nemcsak hogy magukénak érezték Bosco Szent János szellemiségét, de vállalták, hogy személyes tanúságtételükkel, életpéldájukkal segítik a magyar tartomány munkáját – hittel, derűvel a kommunista elnyomás keservei alatt is.

Spangel Péter

Szaléziak Magyarországon, szerk.: Lengyel Erzsébet; Szalézi történetek, szerk.: Rózsáné Czigány Enikő – Don Bosco Kiadó, 2013

SZÍNHÁZ – Lakáj, esernyővel

Miközben azt hinné az ember, hogy a Hippolyt, a lakáj kapcsán már nincs új a nap alatt, az Orlai Produkciós Iroda és a balatonföldvári Kultkikötő közös előadása megmutatta, hogy néhány kiváló színész akármit elvisz a hátán. A legutóbbi filmfeldolgozástól szerencsére nagyban eltérő, az eredeti Zágon-darabot kiindulási pontnak tekintő, új szereplőket is felvonultató feldolgozás ennek megfelelően mérsékelten kellemes móka lett, a szükséges gagyi vicchalmazt olykor-olykor ellensúlyozó képes szellemesebb kiszólásokkal, a közönséget a színészekkel közös nevezőre hozó áthallásos betoldásokkal (József Attila-verstöredékek, Tosca helyett a Kékszakállú herceg vára az Operában) és nem utolsósorban egy-két kiváló alakítással. Csákányi Eszter vicces-szomorkás Schneidernéjének minden gesztusa – még a harsányabbak is – a helyén van, ebben méltó partnere a tutyimutyi férjet kedves szerethetőséggel játszó Elek Ferenc és az arcán titkait félmosollyal őrző címszereplő, Kulka János (aki Mary Poppinshoz hasonlóan esernyővel érkezik és távozik). Az egzaltált, hazudozó Manci szerepét inkább lendülettel, mint csábító finomsággal alakító Pető Kata már kevésbé meggyőző, Pál András álgrófja minden, csak nem hősszerelmes, ahogyan Téby Zita Terkája is alig nő túl a dacos kamaszlány unott vagdalkozásán. Az egyébként kiváló színész Mertz Tibor láthatóan szintén kevéssé találja a helyét a terepasztalkáját építő furcsa báty szerepében, míg a pszichológus Márta (Boros Anna) figurája felesleges, unalmas és értelmezhetetlen. Az aktuálpolitikai áthallásokért jelentős nézőtéri kuncogást bezsebelő Makáts képviselő urat (a politikusuk hazudnak és korruptak, az ellenzék gyenge, a boldogtalanság pedig manapság a nemzethalál víziója) alakító Nagy Viktor Mikulás-jelenete pedig már kifejezetten kínos, az ajtó-fal díszlet közt ki-be rohangálás kötelező helyzetkomikumi eleme és a rengeteg szálon futtatott cselekmény (szökési tervek, elkakaózott húszezer pengő, gyémánt nyakék lopása stb.) helyett talán élvezhetőbb lett volna egy-két esemény, viszony, karakter részletesebb kibontása. Így viszont csak egy könnyű nyári mulatságba csúszunk bele – sorsfordító csodával a végjátékban.

Farkas Anita

Hippolyt, avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál – Zágon István után átírták a Mohácsi testvérek, Belvárosi Színház, júl. 7., köv. előadások: 07.18., 19. (Pécsi Nyári Színház), 07. 24. (Kőszegi Várszínház)