A férfi egy gazdag bevándorló elrablásban látja a kitörés lehetőségét, hiszen véleménye szerint azokért nem kár – azt elfelejti, hogy Montana is külhonból érkezett –, maga mellé verbuvál két szintén nem éppen okos izomagyat (Dwayne Johnson, Anthony Mackie), aztán természetesen az akció éppen úgy félresiklik, ahogyan az ilyesmi félre szokott. A megtörtént események alapján írt történet akár zseniális alapanyag is lehetne egy vérbő fekete komédiához, a megalomán blockbusterekhez szokott Michael Bay (Transformers-trilógia) azonban éppen olyan bunkó, mint a főhősei, a finom humort hírből sem ismeri. A Pain & Gain a maga otromba módján így is számtalanszor beletalál és valóban vicces, a nagydarab főszereplők is éppen elég karizmatikusak ahhoz, hogy (széles) vállaikon elvigyék a produkciót, mégis nyugtalanító, mennyivel jobb film is születhetett volna, ha kevésbé érvényesül a többet erővel, mint ésszel hozzáállás – a nyári szezonból azonban így is kiemelkedik.

Német Dániel

Pain & Gain – színes, magyarul beszélő, amerikai akció-vígjáték, 129 perc, 2013

ZENE – Tisztelet a szalagnak

Dave Grohl, a tragikus véget ért Nirvana zenekar egykori dobosa, a Foo Fighters mai gitáros-énekese gondolt egyet, és rendezőként debütálva dokumentarista alapokról induló filmet készített a legendás Los Angeles-i Sound City Stúdióról, melynek egyedi keverőpultját 2011-ben saját házi stúdiója számára megvásárolta. A digitális forradalom által háttérbe szorított, a zenét szalagra rögzítő analóg technika jeles képviselője 1969-től 42 éven át olyan előadók felvételeit rögzítette, mint Neil Young, Johnny Cash, a Fleetwood Mac, a Guns ’n’ Roses, a Metallica és persze a Nirvana. A filmhez írt új, az említett analóg technikával rögzített, grunge-os hangulatú dalokban a dobos-énekes-gitáros mellett olyan muzsikusok működnek közre, mint Corey Taylor a Slipknotból vagy épp Paul McCartney. Persze a filmekhez írt szerzemények a vizuális élménnyel együtt hatnak igazán, így viszont egyszerűen csak jó hallgatni.

Ágoston Balázs

Sound City: Real to reel – RCA Records, 2013

KIÁLLÍTÁS – Élő művészet

Nem biztos, hogy a betévedő turistának okoz olyan élményt ez a kiállítás, mint a nyitott magyar látogatónak. Kőrösényi Tamás szobrász élete és kiállítása ugyanis egy nagy ívű és fokozatosan előrehaladó vagy inkább így: mélyülő pályaképet mutat be, rendkívüli alapossággal. Akinek eddig csak fel-fel villantak szobrai, s némi szkepszissel fogad(hat)ta őket, mondjuk a nyolcvanas évek közepétől, most azok is meg lesznek győzve arról, hogy Kőrösényi egy rendkívül tudatos, korában élő, annak kérdéseket feltevő és azokat saját nyelvén meg is válaszoló szobrász (sajnos csak volt, mert 57 évesen, három éve elhunyt). A pop- és a koncept-művészettől induló, bravúrosan mintázó művész eljutott egy olyan organikus formáltságú és ihletettségű plasztikai világhoz, mely a nézőt intenzív vizuális párbeszédre sarkallja. Fantáziája, anyagainak profán tisztasága olyan spirituális világot mutat be (egy műcsoportjának címe erre konkrétan is utal!), amely a nézőt bevezeti e kor szobrászatának – esetében – feltáruló titkaiba.

Feledy Balázs

Kőrösényi Tamás „A művészet él!” című kiállítása – Műcsarnok, megtekinthető szeptember 8-ig

KÖNYV – Ráadás

Sárközi Mátyás legújabb műve afféle „szertelen memoárként” már címében is (megidézve Proust legendás regényfolyamát, Az eltűnt idő nyomábant) az emlékek közt való bolyongásra hívja az olvasót. Ha valakinek, akkor az egykori londoni menekült Sárközinek pedig van is mire visszagondolnia, hogy csak a legendás családban eltöltött kamaszkort – Molnár Ferenc és Vészi Margit unokája, a legendás irodalomszervező, Sárközi Márta és egy nácik által meggyilkolt apa fia –, vagy az 1956 utáni, emigrációban való útkeresést említsük. A kötet ilyen szempontból a már régebben megjelent Levelek Zugligetből egyfajta ráadása, amelynek legérdekesebb részei ismét a hatalomnak elegánsan fricskát mutató, fanyar humorú édesanya hazulról küldött levélbeszámolói. A két dimenzióban – a fiatal Sárközy külföldi beilleszkedése, illetve az anya által virágnyelven bemutatott hazai viszonyok – futó eseményekben pedig nemcsak ismert személyiségek (Illyés, Bibó, Cs. Szabó László, Határ Győző stb.) kapnak fő- vagy epizódszerepeket, hanem a kiterjedt család tagjai is: a londoni mérnök Gabi bácsi, Sárközi sokgyerekes nővére, egy legendás teleregény rendezőjeként ismert bátyja (Horváth Ádám – Szomszédok) vagy Molnár harmadik felesége, Darvas Lili. De megtudhatjuk azt is, hogy úszott Vészi Margit hetvenhárom éves korában egy januári délután a tengerben, és miként működött az a rendszer, amelyben, ha hétalmás pitét fizettél, akkor is mákos kiflit kellett hazavinned.

Farkas Anita

Sárközi Mátyás: Tamperdü – Kortárs Könyvkiadó, 2013

ZENE – Szabadon

A Djabe (a szó jelentése: szabadság) vitathatatlanul zenei világunk egyik emblematikus együttese, tagjainak (és vendégeinek) sokirányú művészi munkája miatt nem skatulyázható be a szigorúan vett műfaji kategóriákba. Legutóbbi stúdiólemezük megjelenése óta több mint négy év telt el. Talán ez is okozza, hogy ezúttal kicsit eltérnek a korábban Égerházi Attila és Kovács Ferenc által meghatározott népzenei világtól: nagyobb szerepet kapott az extraklasszis basszusgitáros Barabás Tamás, aki a fúziós zene irányába mozdította a produkciót. A tíz számból hatot jegyez, de a többinek is társszerzője, és a hangszerelések is az ő munkái. Kiemelkedő a „No Chance for Dance” c. darab, a vidám „Almi&Kitty”, a szerző lányainak dedikálva, illetve a mesebeli fekete levesre utaló „Dark Soup”, amely keleties hangulattal indul, majd a magyar népdalokra hajaz. A záró számban a már szinte Djabe-tagnak számító Steve Hackett gitározik és énekel. A kortárs jazz jótékony hatását fokozza Balogh Kálmán cimbalom- és Bede Péter furulyajátéka. Mindehhez pedig méltó adalék az 5.1-es hangrendszer által nyújtott „surround” hangzásélmény és az album ízléses kivitelezése.

Márton Attila

Djabe: Down and Up, Gramy Records, 2012

ÉTTEREM – Húsleves és bébitintahal

Gondolom nem okozok meglepetést azzal, ha leszögezem: felettébb ritkán vásárolok Népszabadság-kiadványokat. Egy kivétel van: az évente megjelenő Top 100, majd utóbbi időben Top 50 étterem. Ezek között kifizethető áraival és központi fekvésével a Da Mario volt a legesélyesebb a gyors letesztelésre. Kommunikatív, udvarias, magabiztos pincérünk azzal tette le az ajándék pizzakenyeret az asztalunkra, ami, a beharangozottól eltérően, ha nem is a a város legjobb pizzakenyere, de kétségkívül kiváló indítás volt. Rendeltünk négyen egy menüt (édesköményes hallevest és Caserecci tésztát szardíniai módra), marhahúslevest sajttal töltött capelleti tésztával, paradicsomlevest, csípős szalámis pizzát, maccheroncinit bélszínnel és vargányával, sáfrányos rizottót velővel, málnás csokoládéfelfújtat, profiterolt és házi szilvatortát. A hallevesből hiányzott az izgalom, a vibrálás, egy kis citrom meg kevés só, bors javított rajta, a kagyló nem volt prémium frissességű, de élvezhetőnek bizonyult, akárcsak a rák és a bébitintahal. Menüben azért jó vétel volt. A paradicsomlevest is szerettük, a marhahúsleves kissé jellegtelenre sikerült, de akár autentikus is lehetett, soha nem jutott eszembe eddig olasz vendéglőben húslevest kérni. (Most sem, asztaltársam volt az elkövető.) A rizottó remek volt, a pizza szintén, a szárd tészta tele volt vastag szalámicsíkokkal, melyek nem győztek meg, fele ott is maradt, a bélszín-vargánya kombináció ezúttal is aratott. A szilvatorta házias volt, a profiterol korrekt, a felfújt sajnos tálaláskor kiszakadt, de ízre meggyőző volt. Összességében, ha eltúlzottnak is tartjuk a Da Mario helyezését, annyit meg kell engedjünk: jó ár-érték arányú, átlag feletti olasz étterem nyílt egy évvel ezelőtt.

Dorozsmai Endre

Da Mario, Budapest, Vécsey u 3.