1967 békésen indult. Nyár elején, június 16. és 18. között rendezték meg a szeretet jegyében a kaliforniai Montereyben az azóta mérföldkőnek számító első komoly rockfesztivált. Nagyjából ezekben a napokban került a hanglemezboltokba Scott McKenzie (Philip Blondheim) lemeze is, a San Francisco, amely a hippinemzedék himnusza lett. A fiatalok virágot tűztek a hajukba és a vietnami háború elleni tüntetéseken a kivezényelt katonák puskacsövébe, virágmintás ruhákat öltöttek, színesre pingálták autóikat.

A popzene is a szeretetre helyezte a hangsúlyt, a televízió jóvoltából az akkori Nyugaton mindenki élőben láthatta a Beat les All You Need Is Love dalát, amit nem sokkal később a Rolling Stones We Love You című sikerszáma követett. Úgy tűnt, hogy erre a békés időszakra csupán egyetlen árnyék vetül, a kábítószerek korlátlan fogyasztása. Nem is tekintették igazi hippinek, illetve zenésznek, aki nem tüntetett kihívóan a marihuána és az LSD fogyasztásával. A hatóság le-lecsapott a hírességekre, mint például Mick Jagger, Keith Richards, Brian Jones, Jimi Hendrix esetében, de mindenki megúszta kisebb-nagyobb pénzbüntetéssel.

Bár a vietnami háború akkor már két éve szedte áldozatait, egyelőre semmi jel nem mutatta, hogy alig néhány hónap múlva gyökeresen megváltozik irányában a tömeghangulat. A bomlás belülről indult, a hippik álszent ártatlanságát maguk a mozgalom szóvivői és szellemi irányítói tették tönkre önpusztító és deviáns életvitelükkel, köztük a korlátlan szabadságot hirdető Harvard egyetemi tanár, Timothy Leary, az író Neal Cassady, a legendásan zseniális, őrült, de legalább őszinte Jack Kerouac, meg a költő Allen Ginsberg. Életfelfogásuk szerint a lelki békéhez vezető utat a szabad szerelem, a másság, azon belül a homo-, bi-, és transzszexualitás iránti tolerancia révén képzelték el, ami az első komoly rést ütötte a hagyományos családközpontúságon. És persze nem feledkeztek meg a kábítószerek szabad használatának hangoztatásáról sem.

Ez a hagyományos életviteltől való teljes eltávolodás olyannyira megbukott, hogy alig egy éven belül az Amerikai Egyesült Államok lakosságának már csak mindössze 0,2 százalékát tartották hippinek. 1968-ra azonban nem csak a hippik száma csökkent, a politikai helyzet is alapvetően megváltozott a világban. Az egyre jobban kiterjedő vietnami háború és a veszteségek újabb és újabb amerikai egységek bevetését igényelték, amelyek hadrendbe állítását a Pentagon csak sorozásokkal tudta biztosítani.

Miután Lyndon B. Johnson elnök kiterjesztette a szárazföldi hadműveleteket, és félmillióra növelte a Vietnamban állomásozó csapatok számát – ezek vesztesége havi ezer főt tett ki –, a koreai háború óta a kötelező katonáskodástól elszokott amerikai fiatalok tömegesen égették el behívóikat, szerveztek egyre jelentősebb háborúellenes tüntetéseket.

„Hey, hey, LBJ, how many kids did you kill today?” – ismételgették tömegesen a Fehér Ház előtt a hangoskodók.

A mozgalom Európába is átterjedt. Elsőként 1968. március 17-én London mozdult meg, és 25 ezer, más adatok szerint százezer tüntető vonult a Grossvenor Squareen lévő amerikai követséghez, ahol 1300 lovas rendőr állta útjukat. Az összecsapásban majd kétszáz tüntető és rendőr megsérült, háromszáz embert letartóztattak.

Mick Jagger, amint neszét vette a rendbontásnak, azonnal a helyszínre hajtatott, elvegyült a kődobálók között, egy ideig velük menetelt, majd miután sikerült feltűnést keltenie, távozott méregdrága kocsiján. Hogy még inkább előtérbe kerüljön, azonnal megírta a Street Fighting Man (Utcai harcos) című sikerdalát, ami szinte himnuszává vált az utcai megmozdulásoknak.

Alig múlt el a harci zaj brit földön, március 22-én szélsőbalos költők, zenészek és diákok mintegy 150 fős csoportja foglalta el a franciaországi nanterre-i egyetem egyik szárnyát, kipellengérezte az osztálytársadalom visszásságait, bírálta az egyetemet ellenőrző politikai bürokráciát. Bár a rendőrség körülvette az épületet, a lázadó fiatalok ekkor még büntetlenül távozhattak. Az események ettől kezdve pörögtek fel viharos gyorsasággal. Április 27-én a nanterre-i egyetem tanulói közül letartóztatták a 23 éves Daniel Cohn-Bendit diákvezért, aminek következtében vége-hossza nem lett az egyetemeken kezdődő megmozdulásoknak. A hatóságok május 2-án a nanterre-i egyetem, majd a párizsi Sorbonne bezárásával válaszoltak, ami csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Utóbbinál komoly összecsapásra került sor a barikádot emelő tüntetők és a könnygázt bevető rendőrök között.

Szóbeszéd járta, hogy a gépkocsik felgyújtása és Molotov-koktélok hajigálása a rendőrség beépített ügynökeinek műve volt. A történet kísértetiesen hasonlít arra a jelenetre, amikor 2006. október 23-án a pesti Zsinagóga mellett a hatóság emberei öltötték magukra a tüntetők által is viselt pólókat.

Miután már csaknem tízmillió munkás hagyta abba a munkát, ülősztrájkok, gyárfoglalások követték egymást, szövetségesként bekapcsolódott az ország vezető értelmisége is. Georges Pompidou pedig bejelentette a letartóztatottak szabadon bocsátását és a Sorbonne újbóli megnyitását.

1968-ban John Lennon sem akart lemaradni Mick Jagger mögött, és a francia események hatására megírta a Revolution című dalt a Beatles számára. Meg is kapta érte a magáét, mivel a politikus szemléletű réteg csupán egy dúsgazdag ember üres locsogását látta ebben a megnyilvánulásban. Időközben Charles de Gaulle államelnök egy németországi katonai támaszpontra menekült, majd rádióbeszédében feloszlatta a nemzetgyűlést, és június 23-ra kitűzte az általános választásokat. Ezzel egyidejűleg felszólította a munkásokat a munka felvételére, annak megtagadása esetén a rendkívüli állapot kihirdetésével fenyegetőzött.

Az eseményt nem várt fordulat követte. A hős tüntetők máról holnapra visszatértek a munkapadokhoz, és de Gaulle pártja megerősödve került ki a júniusi választásokból. Ez a tiltakozók számára egyértelmű politikai vereséget jelentett, mivel kiderült, hogy a látszat ellenére sem állt mögöttük a többség.

Amerikában nem oldódott meg a helyzet ilyen egyszerűen. Április 4-én Amerikában lelőtték Martin Luther Kinget, amit több mint száz városban tömegtüntetések követtek. Az erőszak nem csitult, és június 5-én Robert Kennedy szenátort lőtték le alig néhány perccel azután, hogy megnyerte a Demokrata Párt kaliforniai előválasztását McCarthy szenátorral szemben. Itthon is feldübörögtek a testvéri tankok, és augusztus 21-én a Varsói Szerződés egyesült csapatai bevonultak Csehszlovákiába és letiporták Alexander Dubcek prágai bársonyos forradalmát. A tengerentúlon a háborúellenes, hatalmas méretű békemenetek, diáklázadások hatására olyan nagy sikerű filmek készültek 1970-ben, mint az Eper és vér és a Zabreskie Point.

A szabad szerelem minden fajtáját hirdető, anarchista, az állam legcsekélyebb beavatkozását is elvető hippimozgalom ma már a múlté. És a zene? Annak idején az eseményeket visszatükröző dalok még a sikerlistákon is megjelentek Joan Baez, Bob Dylan, Crosby, Stills, Nash and Young, Jim Morrison és a többiek tolmácsolásában. Nálunk ezt a vonalat a közutálatnak örvendő protest song képviselte. A jazzénekessé lett Berki Tamás és az íróvá előlépő Vámos Miklós által alapított Gerilla együttes munkásőr agresszivitással bírálta a tengerentúli rendszert. Erről szólt a korabeli vicc is. Azt mondja a hazalátogató amerikás magyar, hogy a tengerentúlon igazi szabadság van, mert bárki szidhatja az amerikai elnököt, mégsem lesz semmi baja. Nálunk még annál is nagyobb a szabadság, tódítja vendéglátója, mert aki nálunk szidja az amerikai elnököt, azt még ki is tüntetik…

Szakács Gábor