Hajdan komoly respektje volt a műtárgygyűjtésnek. A népi műveltség tárgyi emlékeitől a képzőművészeti alkotásokon át a távol-keleti iparművészeti darabokig széles palettát öleltek fel a magángyűjtemények, elég csak Xántus János, Ráth György, Ernst Lajos vagy Hopp Ferenc nevét említeni: mind egy letűnt polgári világ műkedvelői voltak. Ha e tudósok, mecénások nem lettek volna olyannyira a kultúra megszállottjai, ma a hazai közgyűjteményeink bizony jóval szegényebbek lennének. S persze jóval gazdagabbak, ha nem lett volna a XX. századi történelemben annyi véres esztendő: a világháború a műgyűjtemények legjavát semmisítette meg. Ami megmaradt, azt államosították, és csak a rendszerváltás után lendült fel újra a műkereskedelem, amikor megkezdődött a műgyűjtés történetének kutatása is, de az állami szemlélet maradt a régi: a magyar múzeumi törvényben ugyanis nem létezik jogi kategória a magángyűjtemények kezelésére. Így a legtöbbjük a nagyközönségtől elzárva, jobb időkre vár. És ez a jobbik eset.

Gyűjtögető életmód

Barna György azon szerencsések egyike, akinek sikerült három évtized hallatlanul gazdag és szerteágazó gyűjtésének anyagát látványtárában kiállítania, ám ez annak köszönhető, hogy grafikai vállalkozása működik az épületben. Miskolc Győri kapui lakótelepén, a Lézerpont Látványtárban több tematikus kiállítása is látható: régi optikai eszközökből, irodagépekből, erdélyi ásványokból összeállított gyűjtemények, de a ’45–’68- ig terjedő időszak, a pártállami diktatúra korát bemutató tárgyak is, vagy a kihalóban lévő kismesterségek emlékei. És persze a legkülönlegesebb kollekció, egy háromszáznegyven eredeti népviseletből álló, Európában egyedülálló gyűjtemény. E tárgyakat Barna György nem befektetésképp kezdte gyűjteni, hanem azért, mert szereti a kultúrát, hazáját – és reménytelenül szerelmes a régiségekbe.

– Gyerekkoromban minden évben Bánhorvátra vittek nyaralni a szüleim. Itt olyan értékeket fedeztem fel, amelyek örökre megragadtak. A falusi emberek tárgyain keresztül szerettem meg a régiségeket – meséli. – Az első tárgyam egy Biblia volt, és azután mindent megszereztem, amit csak lehetett: régi térképeket, könyveket, népi mezőgazdasági eszközöket. A gyűjtéshez megszállottnak kell lenni, ez egy életforma. Előfordult, hogy éjjel autóba ültem, mert egy ismerősöm felhívott, hogy ötszáz kilométerrel arrébb, az erdélyi Széken eladnak egy házat, és az ingóságokat árulja a tulajdonos. Amikor pedig Miskolc városa az Európa Kulturális Fővárosa pályázatára készült, felvetődött, hogy a néprajzi gyűjteményt meg kellene mutatni az érdeklődőknek. Ekkor jutottunk önkormányzati forráshoz, amelynek segítéségével meg tudtuk nyitni a kiállítást – emlékszik vissza az intézmény igazgatója, nem titkolva azt sem, hogy az abszolút veszteséges látványtárat csak prosperáló vállalkozásai tartják életben.

Pedig minden gyűjteményben akad kuriózum: az optikai kollekcióban szerepel például egy XIX. század közepéről származó Laterna Magica, amely Barna György tudomása szerint az egyetlen magánkézben lévő darab az országban. Igen impozáns a kihalóban lévő kismesterségek kiállítása is, ahol többek közt a kádár, az asztalos, a borbély, a suszter, a szíjgyártó-bőrös-táskás, az órás élethűen rekonstruált műhelyét lehet megtekinteni.

– Az utolsó órában – figyelmeztet a tulajdonos, hiszen e szakmák közül a legtöbb már csak skanzenben látható, vagy ott sem. E tárlat sem szokványos múzeumi környezet, be lehet sétálni a kiállítótérbe, a személyesség pedig megérinti a látogatót. Barna György az enteriőr elkészítéséhez például Szlovákiából hozatott régi cserepeket, s felkutatott egy idős szobafestőmestert, akinek még volt fél évszázada használatos gumihengere, ezzel festették a falra a mintát.

Nem csoda hát, hogy a gyűjteményt féltő gonddal ápolgató Barna Györgyöt elkeseríti, hogy az államot ma teljesen hidegen hagyja a magángyűjtemények sorsa.

– Nem várhatunk segítséget a muzeológus szakmától, mivel tapasztalatom szerint erős ellenérdek húzódik a múzeumok és a magángyűjtők között – magyarázza. Az pedig tovább nehezíti a helyzetet, hogy a magángyűjteményeket hátrányosan kezeli az állam. – A magánkiállításra az adózási szabályok ugyanúgy vonatkoznak, mint egy kereskedőre. Nyilvánvaló azonban, hogy egy kiállítóhely üzemeltetése nem profittermelő tevékenység – teszi hozzá Barna György. Az pedig már hab a tortán, hogy a magángyűjtemény jogilag nem létező kategória, ezért nem tudnak az államhoz támogatásért fordulni, hiszen az első kérdés mindig az: Mi az engedélyszámuk?

Kincsek a láda mélyéről

S hogy mi lesz hazánkban a magángyűjtemények sorsa? Barna György szerint általában két út lehetséges. A gyűjtő halála után az örökösök elkótyavetyélik a tárgyakat, vagy maga a gyűjtő gondoskodik róla még halála előtt, és eladja külföldre, jó pénzért. Ez utóbbi egyre inkább jellemző, a magyar kultúra számos értéke ment így veszendőbe.

– Az itthon maradt régiségeket persze ingyen azonnal átvennék a közgyűjtemények. Nekem is több múzeum felajánlotta már, hogy a látványtár legyen az ő kihelyezett filiáléjuk, de köteleztek volna arra, hogy én kössek a tárgyakra biztosítást, én gondoskodjak a karbantartásról és minden évben én készítsek leltárt. A gyűjteményem legértékesebb darabjait pedig elvitték volna a közgyűjteménybe. De megkeresett egy országos hírű néprajzos szakember is, hogy elvinne néhány darabot, persze a ritkaságokat. Azt mondta, kitehetek egy táblát az üvegszekrénybe, a ruha helyére, hogy a Néprajzi Múzeumban van kiállításon. Kérdeztem, mi a jó nekem ebben? Hát a szakmai presztízs, felelte. Ennyit a szakmai együttműködésről – teszi hozzá kissé epésen Barna György.

A Kárpát-medencében közel kétezer különböző féle viseletről van tudomása a néprajzi szakmának. Az ő gyűjteménye több mint négyezer darabból áll, amiből háromszáznegyven teljes viselet. Láthatóak a variációk is: mit hordott a gyermek, a legény, a menyecske, az öregasszony, a kiegészítőkkel együtt. A ruhák eszmei értéke felbecsülhetetlen, a Kárpát-medence egykor oly színes, változatos, mára azonban eltűnőben lévő népművészetének mementói ezek, s néhányuk már sehol máshol nem látható, például az erdélyi szászok százötven éve készült ünneplője sem.

– Talán kevesen tudják, de Magyarországon az életük állandó részeként ma már csak a palóc öregasszonyok hordják a viseleteiket – mondja Barna György, aki a kollekció több mint felét közvetlenül a ruha tulajdonosától vásárolta meg, minden kiállított darabhoz személyes emléke fűződik, s jól ismeri történetüket is. Ez bizony hosszú évtizedekig tartó kutatómunkát, fáradságos utánajárást jelentett, ám életre szóló barátságok is szövődtek a gyűjtő utakon. – Sosem felejtem el azt a torockószentgyörgyi asszonyt, aki édesanyjának menyasszonyi ruháját adta a kiállításra. Hosszú szervezés után fogadott otthonában, megmutattam neki a kiállítás fotóit, beszélgettünk a terveinkről. Aztán elővette a ládafiából a menyasszonyi ruhát, összerendezte az ágyon, s mindent aprólékosan elmesélt, mit és miért tettek a ruhára díszítésnek, hogyan kötötték a kendőt. Megható pillanat volt, amikor azt mondta, tudja, hogy ezek most már olyan helyre kerülnek, ahol jó sors vár rájuk, de még nem tudja nekem adni, megüzeni, ha méltóképpen elbúcsúzott a ruhától. A következő nyáron kaptam meg, s a mai napig visszajárok a nénihez – meséli. – A bizalom e műfajban rendkívül fontos, mivel a néprajzi gyűjtések kezdetén az emberek még szívesen adták a múzeumnak az évtizedekig féltve őrzött kincseiket, ám később nepperek jelentek meg, akik néha túlzott rámenőséggel felvásárolták egy-egy tájegység ruháit, és jó pénzen továbbadták.

Nepperek és hamisítók

Az is elkeserítő a jelenség, hogy a falusiak saját évszázados múltjukat hamisítják meg, amikor az idegenforgalom érdekeinek alárendelik a hagyományőrzést.

– Megfigyelhető, hogy idős matyó asszonyok például azt a színes, pomponos fejdíszt hordják, amit hajdan a menyecske legfeljebb az első gyerek megszületéséig viselhetett. Amikor rákérdeztem erre a mezőkövesdieknél, azt felelték, ez tetszik a turistáknak – mondja Barna György. Valaha pedig a ruhák olyanok voltak a közösség számára, mint a személyi igazolvány: tudni lehetett, asszony vagy lány-e a viselője, hány gyereke van, milyen a vagyoni állapota, a falu alvégén vagy felvégén lakik. S ez a képlékeny, örökké változó népművészeti örökség pontosan a variációk sokfélesége miatt válik a hamisítók áldozatává. – A néprajzi régiségek hamisítását ma iparszerűen űzik. A pesti Ecserin vagy a miskolci bolhán nagyjából ugyanaz a társaság működik. A polgári régiség emlékeiből eredetit ma már nem lehet találni, a néprajzi régiségekből talán még az évente megrendezett Feketetó piacán, Kalotaszegen lehet kincsekre bukkanni. De már Erdély sem szűz terület. Sokan itt varratják meg azokat a holmikat, amiket aztán a külföldi turistáknak százéves ruhaként adnak tovább. Egyébként Magyarország e szempontból vízválasztó: nyugaton már nagyítóval sem találni „első kézből való” régiségeket, ám keleten, a szegényebb vidékeken, Erdélyben, illetve a Felvidék déli részén még rejtenek a padlások ritkaságokat. A nyugat-európai gyűjtők szemében ez a világ még tartogat kincseket, éppen ezért kellene jobban vigyázni rá – figyelmeztet Barna György, majd hozzáteszi, hogy közös kultúránkat nem szabad veszni hagyni akkor sem, ha e gyűjtemények nem az állam tulajdonában vannak.

Szentei Anna