Hirdetés

Napjainkig folyik a vita arról, miért omlott össze a Moszkva által uralt kommunista birodalom. A legtöbben Gorbacsov „hatalomra kerülését” tekintik a kollapszus startkövének, megfeledkezve a korábban indult lengyel szakszervezeti mozgalomról: a Szolidaritás nemcsak a pártállami formák és a kommunista internacionalizmus megkérdőjelezésében és lebontásában járt élen, de egy viszonylag rövid, ám mindenképpen idilli időszakra képes volt szövetségbe gyúrni az emberi szabadságjogokért fellépő lengyel értelmiséget és az életkörülményeivel elégedetlen lengyel munkásosztályt.

Magától értetődik, hogy a Szolidaritás elemi hatást gyakorolt a magyar ellenzék tevékenységére is, nem csupán elvi és világnézeti, de hétköznapi, gyakorlatias kérdésekben egyaránt. Ilyen volt például a szamizdatszerkesztés és -kiadás, a mozgalomépítés vagy a konspirációs tevékenységek megszervezése. Erről a hatásról és a nyomán kialakult lengyel–magyar ellenzéki összefogásról szól Mitrovics Miklós nemrég megjelent kötete. A szerző történelmileg hű képet nyújt e szövevényes viszonyrendszerről, és bepillantást enged abba a zavarodottságba is, amely az MSZMP-n belül uralkodott a lengyel események kapcsán. Könyv sem kell hozzá, hogy tudjuk, a korabeli hazai közvélemény arra számított, hogy a Szovjetunió hamarosan beavatkozik, sőt, a 68-as csehszlovák példa nyomán követelni fogja a Magyar Néphadsereg fellépését is. Mindeközben idehaza elkezdődött a lengyelek központilag diktált lejáratása is, akik Kádárék mantrája szerint csupán lustaságból jártak piacozni Magyarországra, hogy ne kelljenek dolgozniuk.

Mindez persze nagyon régen történt. De a kötet akkor is rendkívüli értéket képvisel, ha nemcsak az egykori hazai ellenzéki csoportosulások útjai váltak szét azóta drámai módon, hanem a Szolidaritáson belüli irányvonalak is önálló életre keltek. Ennek következménye lett – mindkét országban – napjaink szuverenista–föderalista szembenállása.

Korábban írtuk