Rendkívüli ember vagy közönséges gyilkos?

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij eredetileg 1866-ban megjelent regényét, a Bűn és bűnhődést egyszerre lehet krimiként, fejlődéstörténetként és lélektani vagy eszmeregényként jellemezni. Ez utóbbiként azért, mert egyetlen erkölcsi-filozófia kérdés áll a középpontjában: szabad-e ölni? Elveheti-e egy ember a másik életét?

A mű főszereplője, Rogyion Romanovics Raszkolnyikov – családtagjainak és csekély számú barátjának csak Rogya – otthagyja a szentpétervári egyetemet, ahol addig jogot tanult. Nyomorba süllyed, éhezik, mígnem egy napon, előre eltervezve megöl egy uzsorás öregasszonyt, majd kényszerűségből annak rokonát, egy Lizaveta nevű lányt is. A szerzett pénzt egy kő alá rejti, és többé nem nyúl hozzá.

Aztán megérkezik hozzá az anyja és a húga, Dunya. A lány éppen súlyosan előnytelen, szerelem nélküli házasságot készül kötni egy Luzsin nevű férfival, és bátyja elhatározza, hogy megakadályozza ezt a frigyet. Aztán Dunya volt munkaadója, Szvidrigaljov is felbukkan, akitől a lány azért volt kénytelen kilépni, mert a férfi ajánlatot tett neki, majd zaklatni kezdte.

De nem kizárólag a húga ügye igényli Rogya figyelmét: megismerkedik egy alkoholista hivatalnok lányával, Szonyával, aki – apja iránt érzett szeretetből és szánalomból, továbbá azért, hogy segítsen szorult helyzetükön – önként áruba bocsátotta a testét. A fiatalember e teremtésen is segíteni szeretne, csakhogy megeshet, hogy nem lesz rá lehetősége.

Hiszen felhívta magára a kettős gyilkosságot vizsgáló rendőrbíró, Porfirij figyelmét, aki tisztában van vele, hogy korábban írt egy tanulmányt, amelyben két részre osztotta az emberiséget: közönséges és nem közönséges emberekre. Előbbiek nem hághatják át a törvényt, utóbbiak viszont, hogy tetteikkel előrébb vigyék a világot, mint például Napóleon, eltérhetnek a szabályoktól, megszeghetik a normákat, akár embert is ölhetnek.

A vizsgálóbíró rájön, hogy Raszkolnyikov azért oltotta ki az uzsorás öregasszony és Lizaveta életét, hogy nem közönséges emberi – másként fogalmazva: emberfeletti emberi? – voltát demonstrálja önmaga és a külvilág előtt. Csakhogy a volt joghallgató tervébe hiba csúszott: nem számolt azzal, hogy van lelkiismerete, és feladata elvégzése után szenvedni fog attól, amit tett. Persze, ebből még nem következik, hogy hajlandó volna elfogadni és beismerni, hogy bűnt követett el, ahhoz kell még valami…

A regényből több magyar színpadi adaptáció készült, a legfrissebb – melynek szövegkönyvét Garai Judit írta Görög Imre és G. Beke Margit műfordítása alapján – a tatabányai Jászai Mari Színház műsorán szerepel.

Az előadás Fekete Anna által tervezett díszlete hol többszintes épületet formáz, hol egymás mellett elhelyezkedő lakások sorát adja ki. A közönség így albérletbe, kocsmába, rendőrségi kihallgatószobába egyaránt bepillantást nyerhet – olykor egyszerre.

A jelenetek nagy részében a legtöbb helyiségben ül, áll, fekszik, tesz-vesz, várakozik egy vagy több szereplő, nemegyszer a félhomályban vagy a teljes sötétségben. Hegymegi Máté rendező meggyőzően érzékelteti: bár Raszkolnyikov igyekszik kiszakadni e környezetből, nem jár sikerrel. Az előadás e vonulata tehát a közösségiből a magányos létbe való áttérés esélyeit is vizsgálja – e két létforma egymásba való billegését látjuk a színpadon.

Rogya szobájának falán ugyanakkor a Mathieu Kassovitz által rendezett A gyűlölet (oroszul: Ненависть) című film plakátja függ. Ez az 1995-ös francia alkotás az elidegenedett fiatalok helyzetét mutatja be Párizs külvárosában, és uralkodó érzése a kívülállás. A Raszkolnyikov helyzetével, kedélyállapotával mutatkozó párhuzamok nyilvánvalóak.

A Szabados Luca által tervezett jelmezek még reálisabbá teszik a szegényes, koszlott, lepusztult környezetről kialakítható képet: a szereplők által viselt ruhadarabok között kapucnis felsők és susogós melegítők is vannak, csakúgy mint fehér zoknira húzott papucs. Ennek láttán felötölhet a nézőben: nem kell Szentpétervárig mennie, hogy ilyen környezetre bukkanjon: a díszletek és a jelmezek hazai települések külvárosaira is utalhatnának.

Viseletével egyedül Szonya lóg ki a helyben lakók közül. Néhány jelenetben angyalszárny ül a hátán, amely munkájával ellentétesen mély és őszinte hitére utal, továbbá azt jelzi, hogy milyen szerepet tölt be Rogya sorsában.

A rendezői megoldások sorából kettő érdemel említést, mert mindkettő meghatározza az előadás hangulatát. Az egyik: az öregasszony és Lizaveta többször is feltűnik a színen, miután Raszkolnyikov végzett velük: kísértetként vagy a gyilkosuk mind zaklatottabbá váló képzeletében élő alakként válnak láthatóvá. A másik: akárcsak Alejandro G. Iñárritu 2014-es, Birdman avagy A mellőzés meglepő ereje című filmjében, bizonyos pontokon itt is dobszóló hangzik fel. Ám míg ott ez elidegenítő effektus, az előadásban Raszkolnyikov lelkiismeretének háborgását a zene nyelvén elbeszélő megoldás: annál hangosabb és disszonánsabb, minél erősebben dolgozik a fiatalemberben a bűntudat és az önvád. (Említsük meg a közreműködő zenész nevét: az ütősöknél Fehér András.)

A főszerepet alakító Csabai Csongor jól érzékelteti a központi alak elkeseredettségét, kezdeti bizonytalanságát, majd őrlődését. A Szonyát játszó Erdős Lili a maga törékenységében is erős, kiszolgáltatottságában is magabiztos és önként vállalt feladatának végrehajtásáról vissza nem riadó teremtéssé formálja Szonyát – erkölcsileg felmagasodó, angyalszárnyas alakja az előadás egyik legerősebb, legemlékezetesebb képe.

Dévai Balázs igazán irritáló, önelégült alakként ábrázolja Luzsint, aki leginkább csak affektál, fontoskodik, majd amikor érzékeli, hogy pozíciója megrendült, bosszúra ragadtatja magát. A vizsgálóbírót, Porfirijt játszó Kardos Róbert átmenete igazán meggyőző: a kezdeti különc – a maga esetlen módján olykor szórakoztató – hivatalnokból a végére tisztán látó, bölcs pedagógussá válik, úgyhogy a néző arra is gondolhat: ha egy ilyen apafigura jelen lehetett volna Raszkolnyikov életében, a fiatalember talán nem ötöl ki semmiféle bizonyításra váró elméletet, és nem válik két emberrel végző baltás gyilkossá.

Aki tehát megtekinti a Bűn és bűnhődés legújabb változatát Tatabányán, összefogott és erős, helyenként fojtogatóan nyomasztó hangulatú előadást láthat, amely a nagyregény méltó adaptációjának mondható, és igazolja: megfelelő megközelítéssel egy XIX. századi, agyonelemzett és -méltatott klasszikus is olyannyira élővé tehető, hogy napjainkban is képes felkavarni és elgondolkodtatni a befogadót.