– Mi késztetett egy klasszikus képzettségű zenészt arra, hogy az 1960-as évek elejének még nem feltétlenül minőséginek nevezhető rockvilágába igazoljon?

– Tinédzserként ismertem meg a rock and rollt, de valójában színész akartam lenni egészen a húszas éveim közepéig. Abból a szempontból voltam nagyon szerencsés, hogy az én életemben a rock nem váltotta fel a klasszikus zenét, csak hozzáadódott mindahhoz, amiben örömömet leltem. Soha nem szerettem azokat a skatulyákat, hogy valaki klasszikus vagy pop/rock zenész, ezért nem igazán éreztem, hogy valami mellett kizárólagosan döntenem kellene. Nem zavar, hogy a rock világában igazi reneszánsz zenészként tartanak számon, néhány ember szűklátókörűsége viszont nagyon fel tud bosszantani. Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki sokféle zenét hallgat, hiszen számomra csak egyetlen törvény létezik a zenében: meg kell érintenie a szívemet, még mielőtt eljutna az agyamig. A zene ezen tulajdonsága csodákat tud művelni, átvágja a nemzetek és kultúrák közti határokat és az egyetlen eszköz, amelynek segítségével úgy érti meg egymást az etióp, a lapp, az eszkimó és az ausztrál, hogy nem kell megtanulnia a másik nyelvét.

– Budapesti koncertjén az 1976-ban komponált Sarabande bemutatása képezi a koncert első felét. Annak idején figyelembe vette Händel azonos című szerzeményét, vagy teljesen önálló gondolatokat használt?

– Händel témáit nem használtam fel, bár természetesen ihletett mint az egyik legnagyobb barokk zeneszerzőnk. A barokk szvit műfaja önmagában is szabott zenei és formai kötöttséget határoz meg a komponálás folyamatában, én ezt a kötöttséget próbáltam fellazítani a klasszikus és a rockzene ötvözésével oly módon, hogy emellett eleget tegyek a szvit műfaj elvárásainak.

– Hogyan komponál? A hangszerelést is saját maga írja meg?

– Ez eléggé változó. Egyfelől létezik egyfajta elképzelés a fejemben, hogy mit szeretnék hallani, de a hangszer előtt ülve, a megfelelő hangokat és harmóniákat keresve sok minden alakul még vagy csak kipattan valami a fejemből. Néha nem kell hozzá zongora, elég, ha csak ülök valahol, kávézom, olvasok és egyszer csak megszólal egy dallam a fejemben. Ilyenkor gyorsan leírom, hazaszáguldok és elkezdem kidolgozni az ötletet. Nem tudom, hogy honnan jön, de ez a csodálatos az emberi elmében.

– A rockrészeket ezúttal is a magyar Cry Free játssza. Őket még külföldre is magával vitte 2009-es budapesti koncertje után.

– A Cry Free-t a budapesti koncert próbáin ismertem meg és nagyon tehetségesnek tartottam. Ezt követően Pozsonyba mentem, ahol nem igazán voltam elégedett az ottani zenekarral, így felhívtam a magyar koncert szervezőjét, Bogdan Gomilkót, kérje meg a srácokat, jöjjenek gyorsan utánunk. Az együttműködés annyira sikeresnek bizonyult, hogy arra gondoltam, náluk jobbat úgysem találok, ezért azóta már több helyen is, többek között az oroszországi körutam során velem voltak.

– Segíthet a világ eldurvult állapotán a klasszikus zene?

– Derűlátó vagyok. A zene, legyen klasszikus, rock vagy bármilyen stílusú, összekovácsolja az embereket, hiszen ahogy említettem, áthidalja a kommunikációs nehézségeket. A zene nyelvén mindenki ért, és egyformán megérint mindenkit. A gazdasági és társadalmi nehézségekre nem nyújt megoldást, de talán segít elviselni ezeket, illetve erőt ad ahhoz, hogy tudjuk, mindig van kiút és ha valamiben nagyon hiszünk, akkor nem adhatjuk fel. A rosszba nem szabad beletörődnünk!

Szakács Gábor