Rizspapírra rajzolt érzések

Az európaiak számára az ázsiai kontinens és benne Kína egykor valamiféle misztikus, rejtélyes világot jelentett. A Kelettel folytatott élénk kereskedelem révén a nyugati ember minden onnan érkező árucikket egzotikumnak tartott, csakúgy, mint azokat a műalkotásokat, amelyek nagyban hozzájárultak a XVI–XVIII. századi főúri vagy nagypolgári gyűjtemények, vagyis a Kunst- és Wunderkammerek létrejöttéhez. De ugyanerre, az egzotikum iránti vágyra vezethető vissza a chinoiserie, vagyis a kínai porcelánok, szekrények díszítőelemeinek lelkes másolása is, aminek divatja hihetetlen gyorsasággal terjedt az európai udvarokban.

Gondolatok és érzések

És bár néhány száz év már eltelt a Wunderkammerek és a chinoiserie óta, a keleti stílus ma sem ment ki a divatból. Ezt a Kínai Hszie-ji – Mesterművek a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeumból című kiállítás sikere is igazolja, amely a budapesti állomás előtt már Franciaországban, Görögországban, a Belarusz Köztársaságban, Mexikóban és Dél-Koreában is bemutatkozott.

A Kínai Nemzeti Művészeti Múzeumban található a csaknem másfél milliárd lakosú ország legnagyobb képzőművészeti gyűjteménye, több mint 130 ezer alkotást őriz az ókortól egészen a napjainkig. Ebből választottak ki az utazó tárlatra 58 modern és kortárs festményt, szobrot és akvarellt, amelyek legtöbbje a hagyományos kínai festészet, a hszie-ji stílusában készült, természet és ember egységére törekedve.

– A hszie-jit „szabad kézi művészetként” szoktuk lefordítani, ami nagyon laza, légies ecsetkezelést jelent – magyarázza Fegyvári-Komori Tünde régész, a kiállítás belső kurátora az ősi stílus lényegét, a kínai művészet egyik alapfogalmát, amely nemcsak alkotási mód, de esztétikai-filozófiai törekvés is egyben.

– A kínai művészet több ezer éves történelméből hiányzik a megörökítés vágya, a pontos másolás, így a művészek soha nem a valóság egy az egybeni visszaadására törekedtek, hanem annak kifejezésére, amit ők témájukról gondolnak vagy éreznek. A hszie-ji lényege tehát, hogy a rizspapírra vagy ritkábban selyemre festett finom tusvonalakkal az alkotók saját érzelemvilágukat, tapasztalataikat vagy emlékeiket örökítsék meg.

Ember és természet harmóniája

Mivel pedig a kínai művészek mindig is nagy tiszteletben tartották mestereik tudását és alkotásait, a hagyományos tusfestészet voltaképpen alig-alig változott az elmúlt évezredek során. A festészet a kínai gondolkodás szerint az irodalom után a második legfontosabb művészeti és tudományág, egyedülálló anyaga a tinta, alapját pedig a tussal és ecsettel már-már automatikus mozdulatokkal festett kalligrafikus írásjelek adják. A képeket többnyire feliratokkal, irodalmi idézetekkel látják el, melyek a kész alkotást többletjelentéssel ruházzák fel. A hszie-ji csúcspontja egyrészt a Kr. e. 206–Kr. u. 220-ig tartó Han-korra tehető, másrészt a Kr. u. 960–1279-ig tartó Szung-kori tájképfestészetben figyelhető meg, amelyre sok reflexiót látunk a Magyar Nemzeti Múzeumban 2025. január 5-ig látogatható kiállításon is.

Ha pedig feltesszük a kérdést, hogy a fentebb már vázolt technikán és filozófián túl még miben is különbözik a kínai festmény az európaitól, akkor mindenképpen fontos megemlíteni, hogy képeiket minden esetben a pozitív hozzáállás jellemzi, többnyire csak a szépet és a jót ábrázolják, tekintve hogy a műalkotások egyik fontos céljának a szórakoztatást és a boldogság keresését tartják.

– A hagyományos kínai festészet alapvetően három típusú képet ismer, amiből kettő tájkép. Az első lényege az ember és a természet harmóniájának bemutatása, amelynek fő eleme a hegy és a víz. Ugyanakkor ez a kép soha nem valós tájat jelenít meg, csupán azt az impressziót vagy emléket, amit a látvány az alkotóból kivált. A tájban emellett szerepelnie kell valamilyen emberalaknak, de ha mégsem, akkor lennie kell rajta valamilyen ember alkotta tárgynak, általában pagodának vagy pavilonnak – mesél a hagyományos kínai festészet alaptípusairól a kurátor. – Az emberek megjelenítésén túl a harmadik típus az állatok és a növények ábrázolása, ilyenkor jellemzően madarakat – mandarinkacsát, a hosszú életet szimbolizáló darvat, illetve a császárt vagy a császárnét jelképező főnixet – és a hosszú életet, a gazdagságot jelentő szilvafát, fenyőt és bambuszt festenek a képekre.

Ősi tudás modern köntösben

A kiállításon szereplő alkotások azonban nemcsak a hagyományos kínai festészet formáját és szellemiségét mutatják be, hanem azokat a hatásokat is, amelyek a keleti és a nyugati kultúrák találkozása nyomán a XX. század óta érik a művészeket. A Kínában 1978-ban bevezetett gazdasági reformok és piacnyitás következtében ugyanis számos kínai művész látogatott el Európába, tanult különböző képzőművészeti iskolákban, ahol a nyugati festészet észrevétlenül formálta művészetüket. Miközben megtartották az ősi tudást és hagyományt, képeiken ekkortól számos újítás is felfedezhető. Ezek egyike például a gazdagabb színvilág, hiszen, míg sokáig a feketén és a szürkén túl más árnyalat nem igazán került a képre, addig ma már a hagyományos technikába új színeket, így például akár türkizkéket is megpróbálnak becsempészni. Jang Cse-kuang (Yang Zhiguang) 1990-es Tánc a dobok hangjára című alkotása pedig azért különösen izgalmas, mert a hagyományos festésmódot a részletekben gazdag női arcábrázolás teszi modernné.

Ha már különlegességeknél tartunk, ki kell emelnünk az Úton című szoborkompozíciót, amely az európai szobrászatban szinte ismeretlen kámforfából készült. A Délkelet-Ázsiában honos, akár harminc méter magasra is megnövő trópusi fafajta jellegzetes szagát a rovarok nem szeretik, ezért a belőle készült bútorokat, alkotásokat szinte egyáltalán nem is károsítják. És mivel a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum utazó tárlata egy kicsit mindig igazodik a befogadó ország kultúrájához, a tárlaton szerepel egy magyar szüreti bált ábrázoló festmény is, amelyen a diplomáciai kapcsolatok felvétele után, az 1950-es évek elején hazánkba látogató művész a saját benyomásait örökítette meg.