– Mennyit tud a családjáról?

– Annyit tudok, hogy apám cigány vajda volt. Szerelemgyerek voltam, váratlanul jöttem, születésem után bent hagytak a kórházban. Később magukhoz vettek nevelőszülők, jobbra-balra mentem, nem tudok sokat ezekről a dolgokról. Amit tudok, hogy hároméves koromban, 1965-ben kerültem Nágocsra, nevelőintézetbe. Emlékszem egy nyári napra, mikor a nevelőtanár elküldött, hogy szedjek somot. Összeszedtem, odavittem neki, de kaptam egy hatalmas pofont, hogy miért nem mostam meg, és hogy nem jó a gyümölcs, menjek vissza, szedjek másikat. Az a lényeg, hogy nem találtam ott a helyemet, már azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy egy kastélyban vagyok. Nyáron mindig vártam anyukámat, soha nem jött. Szombaton és vasárnap kiültem egy padra a kertben, állt ott egy kőbiblia, abba beírtam, hogy Várom Anyukámat. Mondták, hogy biztos sokat dolgozik, azért nem tud jönni. Soha nem jött. Egyszer közeledett a karácsony, mindenki várta a szüleit, el is vittek mindenkit, csak tízen maradtunk bent az intézetben, én sírtam, miért nem jön anyukám. Az egyik nevelőtanár elvitt templomba, és ahogy beléptem, egy hatalmas orgona megszólalt. Annyira gyönyörűt még nem hallottam, nem tértem észhez, nagyon megfogott. Mikor megláttam a kereszten Jézust, le akartam venni, hogy miért van az az ember ott, vérzik. Mondták, hogy az a Jézus. De mondom, miért van ott? Le kell vennem onnan! Gyönyörű volt. Mikor később megláttam az intézeti asztalosműhelyben, hogyan faragnak, azt mondtam, én is tudok ilyen szobrot faragni. Amikor csak lehetett, bementem a műhelybe, és nézegettem, milyen is a szakma. Teltek az évek, sokat jártam az erdőben, vonzott a fa, és gyakran nézegettem az intézetben a kastély falán a festményeket, azok is egyre jobban érdekeltek. Eljött a nyolcadik osztály, szakmát kellett választani. Orgonakészítő akartam lenni, mióta hallottam azt az orgonát, esetleg hintókészítő, mert az intézetben volt egy hintó, az is tetszett. Közepes tanuló voltam, azt mondták, asztalos lehetek. Úgy éreztem, isteni sugallatot kaptam, gondoltam, jó, semmi gond, asztalos leszek. Elsőéves tanuló koromban egyszer csapolást kellett csinálni, és jobb lett, mint az oktatómé, de azt mondta, csak négyest ad rá, mert nem hiszi el, hogy én csináltam. Újra meg kellett csinálnom előtte, hogy lássa, hogyan dolgozom, de még az sem volt elég, hanem még egyszer megcsináltatta, hogy biztos legyen. Attól kezdve sokkal többet foglalkozott velem, maga mellé vett, sok mindent megmutatott. Már akkor is érdekelt, hogyan oldották meg a nehéz feladatokat a régi mesterek, mindig nézegettem a szebb darabokat, simogattam a fát, mintha beszélgettem volna vele. Akkor eldöntöttem magamban gyerekfejjel, hogy világhírű akarok lenni, azt akarom, hogy megismerjenek az emberek, és mindenkin tudjak segíteni. Volt az intézetben egy nagyon szép szőke nevelőnő, annyira tetszett nekem, hogy még a fára is fölmásztam, hogy láthassam. Szerelmes voltam bele, és tervezgettem az életemet, hogy milyen lesz majd. Mikor az intézetből kikerültem, próbáltam csinosan járni, szépen, és titkoltam, hogy nincsenek szüleim, meg egyéb dolgokat. Nyaranta elmentem asztalos mellé dolgozni, de az első évben sokszor nem tudtam hol aludni. Volt, hogy a műhelyben aludtam a forgácsban vagy a gyalupadon, az is megtörtént, hogy a közeli kukoricásban, de nem mertem megmondani, hogy nincsenek szüleim, nincs hol aludnom. Mikor jött a második év, már volt pénzem, megvettem magamnak iskolakezdésre a ceruzát, tollat, ruhát.

– Hamar megkomolyodott.

– Hamar. Nem diszkóba jártam, meg nem a kocsma volt az életem, hanem elmentem könyvtárba, tanultam, sportoltam, válogatott ökölvívó lettem, magyar bajnok, Kapos Kupa-bajnok. Harmadikban első tíz között végeztem egy szakmunkásversenyen, ezért előbb szabadultam fel. De nem elégedtem meg ezzel, hanem tanultam tovább, ahol hallottam, hogy jó mester van, oda mentem, kértem, hogy tanítson. Mindegyik megtanított valamire, amit ő tudott legjobban. Nem kértem egyiktől sem pénzt, amiért nála dolgoztam, hanem még én fizettem, hogy tanítson, elég jól álltam anyagilag, sok munkám volt. Mentem egyik mestertől a másikig, nagyon akartam tanulni, még mai napig is tanulok. Még a katonaság ideje alatt is voltam asztalos a Honvédelmi Minisztériumban. Összesen több mint száz mesternél dolgoztam.

– A lányát is magával hozta a beszélgetésre. Őt is tanítja a szakmára?

– Szerettem volna, de mást választott, diplomát akar. Viszont két munkám is kapcsolódik hozzá. Mikor leszereltem, már útban volt a kislányom, készítettem neki egy barokk bölcsőt, magam terveztem, és mikor bemutattam a bíráló bizottságnak, nem akarták elhinni, hogy az én munkám, azt mondták, ilyen nincs, hogy én ezt meg tudom csinálni. Többször is találkoztam ilyennel az életben. Aztán két-három éves lehetett, mikor megbíztak egy nagyobb munkával Budapesten. Az Andrássy grófok palotájában ötszáz négyzetméter faburkolatot és lépcsőt kellett kiegészíteni, helyreállítani, megtisztítani. Kislányomat vittem magammal, ott volt velem, mikor dolgoztam. A fa tisztítására akkor már saját készítésű vegyszert használtam, amit apránként kísérleteztem ki, mindig javítottam rajta valamit. A megrendelő egyik kérése az volt, hogy egy ablakot meg falburkolatot, amit nem tudtak megtisztítani a szokásos vegyszerekkel, helyrehozzak. Bekentem a felületet, több összetételt is megpróbáltam, hol ebből, hol abból tettünk bele valamit a kislányommal egy-egy kanállal. Este volt már. Mikor úgy éreztük, eleget kísérleteztünk, ott helyben elaludtunk, és mire fölébredtünk, eltűnt a szennyeződés. Közösen alkottuk meg a jobb változatot, és ezzel tisztítottuk meg mind az ötszáz négyzetmétert. Mai napig is ugyanazzal az anyaggal dolgozom. Utána vállaltam el a kőbányai zsinagógát, ott az összes famunkát meg kellett tisztítani. Mikor a svájci megrendelők meglátták a kész felületet, azt mondták, ők nem újat kértek, hanem a régi megtisztítását, nem hitték el, hogy azt látják. Ott előttük kellett folytatnom a munkát, a végén azt mondták, ha nem látják, nem hiszik el. Ezután találkoztam egy cigány asszonnyal, azt jósolta nekem, hogy rólam még tanulni fognak, a szakmámban világhírű leszek. Mondtam, örülök neki. Ezután sorban jöttek a megrendelések, szépen megindult a történet.

– A marcali kórházban, ahol a lépcsőn ülve lefényképeztük, mi volt a feladata?

– A falépcsőt és a burkolatot kellett helyreállítani. Elkezdtem szétszedni, kiderült, hogy még rosszabb állapotban van, mint gondoltam. Szóltunk egy faanyag-védelmi szakembernek, megállapította, hogy könnyező házigomba támadta meg. Emiatt ki akarták dobni az egészet, azt mondták, nem lehet megmenteni, életveszélyessé nyilvánították a lépcsőt, liftet gondoltak helyette, de én tudtam, hogy helyre lehet hozni, és a polgármesteri hivatal hitt nekem. Szétszedtem, kijavítottam, és kezdtem összerakni. Mikor a műemlékvédelem meglátta, hogy mégiscsak lesz belőle valami, azt mondták, fel kell bontani a szerződésemet, mert a végén még nekem lesz igazam. Fel is bontották, mert nem vagyok restaurátor, csak az anyag árát kaptam meg, munkadíjat semmit, az embereimet úgy tudtam kifizetni, hogy eladtam a házamat. Ez tizennégy évvel ezelőtti történet. Viszont amíg dolgoztam, egyszer Gyarmathy Lívia filmrendező arra sétált, éppen a lányát látogatta meg a kórházban, az én fiam meg a babakocsiban ült, adtam neki egy vésőt meg egy fadarabot, hadd faragjon. Annyira megtetszett neki, hogy a kétéves gyerek farag, hogy bejött megnézni, mit csinálok. Ebből lett egy ötperces dokumentumfilm A lépcső címmel. Ezt a filmet látva egy úriember felkarolt. Rengeteget segített, így jutottam ki Franciaországba is versailles-i kis kastély vadászkastélyába, ahol a parkettát kellett helyreállítani. Az volt a feltétel, hogy csak kézi szerszámot lehet használni, és nekiálltam. Meglátta a versailles-i nagy kastély művészettörténésze, hogyan dolgozom, elhívott a nagy kastélyba, hogy ott is javítsak parkettát, és korabeli anyagból újonnan is kellett készíteni pótlást. Mellém állítottak egy őrt, hogy figyelje, tényleg úgy csinálom-e, ahogy mondom, mert nem hitték el, hogy ilyen színvonalú munkát tudok végezni. Később bútorokat is adtak, hogy javítsam ki, így kerültem Angliába is, Németországba is, az ausztriai magyar követségre intarziás ajtókat javítani, egyre terjedt a hírem. Azért is nevezem magam vándorasztalosnak, mert mindig oda megyek, ahova hívnak. Minden munkámra életem végéig vállalok garanciát, ha bármi gond van, visszamegyek, és kijavítom. Michelangelo a példaképem, azért róla neveztem el a fiamat, a második keresztneve Michelangelo. Minden munkát úgy kezdek, hogy imádkozom a régi mesterhez, hogy adja meg, hogy ez a munka még száz évig éljen, hiszen eddig is azért maradt meg, mert valaki szerette, ragaszkodott hozzá, aggódott érte. A bútor nekem élőlény, olyan, mint az ember, az is meghálálja a törődést, mint egy gyönyörű nő, köszön nekem. Mindig kérem a mestert, mikor elkezdek egy munkát, hogy irányítsa a kezemet. Párizsban kaptam egy ajándék hónapot a Louvre-ban, bejárhattam mindennap, volt szerencsém megnézni a Dávid szobrát, azonkívül körülbelül száz kastélyba vittek el, meg árverésekre is, rengeteget láttam Franciaországban. Három évre mentem ki, és nyolc év lett belőle, nem kellett munka után mennem, terjedt a hírem, 2003-ig dolgoztam ott. Most kezd beérni, amit négyéves koromban elterveztem, hogy világhírű asztalos akarok lenni.

– Gondol néha a szüleire, akiket sohasem látott?

– Néha gondolok. Nem haragszom rájuk, hogy engem betettek intézetbe, sőt köszönettel tartozom, mert lehet, hogy ha mellettük növök fel, egyik cigánytelepről a másikra járkálok, nincsen szakmám, lehet, hogy trehány lennék. Így olyan nevelőtanárokkal találkoztam, akik jót adtak. Csak köszönetet tudok mondani a szüleimnek. Lehet, hogy szegények voltak, és azért adtak be, ítélni nem szabad. Így volt jó.

Boros Károly