– Milyen volt üdülőfaluban felnőni?

– Abban a korban születtem, mikor a gyerekeknek még nagyon szép életük volt. Nagyapám minden vasárnap kivitt a rétre az utca végére, ott egy kis patak folyt, ami nekem akkor tengernek tűnt. Sétáltunk, és közben magyarázta a virágokat, madarakat, úgy, ahogy ő a híres hódmezővásárhelyi elemi iskolában tanulta, amit mindig dicsért. Rengeteg verset is idézett ilyenkor. Petőfit és Arany Jánost a réten hallottam először, négyéves koromban. De addigra már a frontot is megjártam. Három évesen ott voltam anyukámmal; az utolsó pillanatban jöttünk haza 1918-ban.

– Hogy lehetett gyerekként a fronton?

– A monarchiában lehetőség volt rá, hogy a feleségek a gyerekkel meglátogathassák a férjüket, ha olyan volt a helyzet. Persze nem a lövészárokban, édesapámnak elég kényelmes lakása volt a közeli kisvárosban. Rajta kívül még három testvére is katona volt, két bátyja tisztként szolgált. Egyikük, Schelken Oszkár 1933-ban a cserkész dzsembori parancsnoka volt, másikuk, Schelken Lajos a második világháborúban Budapest légvédelmi parancsnoka lett. Mindketten tábornokként fejezték be pályafutásukat. Édesapám civilben egy jó nevű fémárugyár budapesti lerakatát vezette. A fronton csak német szót hallottam, úgyhogy a három hónap alatt úgy megtanultam németül, hogy féltettek, ha iskolába megyek, nem tudok majd jól magyarul.

– Mi szeretett volna lenni, mikor 1931-ben leérettségizett?

– Akkoriban kezdődött a rádió, és nekem gimnazista koromban az volt az álmom, hogy ott dolgozzak. Tehát két pályára készültem, újságírónak és tanárnak. Első vágyam 1936-ban teljesült, a második csak jóval később. Az újságíráshoz akkor nélkülözhetetlen volt a gyorsírás, ezért először azt tanultam meg, de nagyon nehéz volt a rádióba bejutni. Támogatóm nem volt, írtam egy levelet, hogy minden vágyam ott dolgozni, és támogatóm pusztán az igyekezetem és a tudásom. Ezt ma nem írnám le, de hát huszonévesen… Felfigyeltek a levélre, behívtak és sikerült. Nagyon érdekes volt – ilyen munkahely ma nincs –, hogy fokozatosan ismertették meg az újonnan felvettet az intézménnyel. Először a rádióműsort kellett gépelni hónapokon keresztül, hogy jól megismerje a műsorszerkezetet, utána szintén pár hónapra az irattárba került, hogy ismerje meg a levelezést, és csak akkor osztották be. Képzelje, Cs. Szabó László mellé kerültem. Akkoriban jó néhány író dolgozott a rádiónál, sokukat élvezettel hallgattam már diákkoromban, ő volt az első, akit személyesen megismerhettem. Két hónap után már elhangozhatott az első előadásom. Tudniillik a rádiózás mellett gyorsírást is tanítottam, de főleg kutatással foglalkoztam, és általában olyan dolgokról írtam, amikről más nem mert. Én indítottam el a Kufstein-kutatást, mert a mi evangélikus leánygimnáziumunk növendékei készítették az ottani várbörtön falára az első Kazinczy emléktáblát. Az ott valaha raboskodó kilencvenegy magyar fogoly nevét megszerezték, és mindent összegyűjtöttek az életükről. Ez indította el az én kutatómunkámat. A háború után már kezdtem írogatni is erről a témáról, de még a Magyar Nemzet sem merte mindig lehozni – évtizedekig voltam az újság külső munkatársa. Egyébként jó néhány más lapba is írtam az elmúlt évtizedekben, az Új Emberbe, a Keresztény Életbe és pedagógiai lapokba is.

– A rádió mindig fontos eszköze volt a politikának, különösen, amíg nem létezett tévé. A háború utáni nagy politikai változások hogyan hatottak az intézményben?

– Sokakkal együtt engem is kitettek, szinte mindenkit. A Csepel Művek kulturális osztályára kerültem, amit akkor még Weiss Manfréd Műveknek hívtak. Hihetetlen nagy gyár volt, hasonló kulturális osztállyal, nem valami kis jelentéktelen irodát kell elképzelni. Egy évvel később megbíztak, hogy szervezzek munkás művelődési előadás-sorozatot. Mondtam, hogy én nem vagyok párttag, az egész gondolkodásom távol állt az akkor berendezkedő hatalométól, meg családilag is ugye, apuka az evangélikus egyház felügyelője volt, két nagybátyám tábornok, és egyáltalán. Azért elkészítettem egy tervet, ami rettentően tetszett nekik; a rádióban megismert író és művész barátokat hívtam előadni, több hónapos sorozat lett belőle. Fizetni azonban nem tudott a gyár, hiszen az osztálynak pénze nem volt, erre azt találtam ki, hogy élelmiszerrel fizessünk, ami akkor nagy értéknek számított, mert még jegyre is alig lehetett valamit kapni. Kiutaltak nekünk egy öttagú családnak járó mennyiséget, azt osztottam szét a művészek között. Így történt, hogy Germanus Gyula fél kiló marhahúst kapott az előadásáért, Ádám Jenő egy kiló lisztet, itt van ezen a kockás papíron, annak idején magam gépeltem le. Van, aki fél kiló babot, vagy két tojást, fél liter olajat és így tovább. Eltettem a korabeli plakátot is, ezt ott készítették a gyár nyomdájában, nézze meg, micsoda előadók jöttek ki Csepelre.

– Az egyik címet pirossal nyomtatták: Mi a stílus, dr. Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter előadása.

– Aki ezt kézbe veszi, mind ezen nevet, hogy azokban a rettenetes időkben valaki a stílusról tartott előadást.

– Volt stílusa…

– Különben maguk a munkások döntöttek a piros színről az író és a miniszter iránti tiszteletből. Az előadásán több mint kétszázan voltak igazgatótól a takarítónőig, és olyan nagy tapsot kapott, hogy alig hittem. Dezsőnek a hetvenedik születésnapjára ezt a plakátot küldtem el azzal a történettel, amit ő nem is tudott, hogy a második előadására tüntetést akartak rendezni a kommunisták. Akkor már leváltották a miniszterségről, mert Ortutay kifúrta, de még intézte az ügyeket. Huszonöt tanoncot beültettek a nézőtérre, hogy zavarják meg. Erről az utolsó pillanatban értesített engem egy mester, aki szintén járt a szabadegyetemre, de azt mondta, ne izguljak, mert ő már tizennégy munkást elhelyezett a megfelelő helyekre, hogy fenntartsák a rendet, még a miniszter autója mellé is jutott ember.

– Meddig mehetett a szabadegyetem?

– Nem sokáig. Megszüntették, mert nem voltam hajlandó a párt propagandáját beilleszteni az előadás-sorozatba. Nem maradhattam a kulturális osztályon. Akkor nagyon érdekes dolog történt. Rákosi öccse lett a vezérigazgató, egy Bíró nevezetű ember.

– Miért nem volt azonos a családnevük?

– Azért, mert a Rákosi nevet nem használhatták a testvérei. A másik öccse, szintén Bíró néven, a Szabad Nép főszerkesztője volt. Mikor ezt a mérnök testvérét kinevezték a gyár élére, egyszerűen odarendeltek melléje titkárnőnek. Egy alkalommal, mindjárt az elején, hazavitt a nagy fekete autóján. Mikor édesanyám meglátta a kertkapuban… Hát gondolhatja. Ráadásul feltűnően hasonlítottak egymásra a testvérével. De hát mit lehetett tenni, kinyitotta a kaput, a Bíró kezet csókolt neki, és azt monda, nagyságos asszonyom, hazahoztam a kislányát, szeretném megnyugtatni, hogy jó helyre került, mert tudom, hogy nem akart odajönni.

– Neki is volt stílusa…

– Az volt. Különben a felszínen roppant udvariasan viselkedett mindig. 1952-ben aztán elment miniszternek, én maradtam Csepelen, onnan is mentem nyugdíjba.

– Az irodalomtörténet jó néhány gyorsírásos kézirat megfejtését köszönheti önnek. Hogyan kezdett ilyesmivel foglalkozni?

– Egyszer Kosztolányiné ideadta a férje egyik kéziratát, egy Mostoha című életrajzi regénytöredéket, hogy meg tudnám-e fejteni. Kosztolányi mindig a kedvenceim közé tartozott, elvállaltam, pedig első ránézésre talán egy szót értettem belőle. A gyorsírásfejtés keserves munka, mert mindenki saját egyéniségéhez igazítja a jeleket, ezért mindenre szavanként kell rájönni. Ráadásul ez még a régi, igen bonyolult rendszerben íródott, amit 1920 után már nem is tanítottak, úgyhogy csak az MTI gyorsíró főnökének segítségével sikerült a végére jutnom, ő ezt a régi rendszert is jól ismerte. Kosztolányiné örömében nekem ajándékozta férje egyik naplóját a hat közül, ez az egy maradt meg az utókornak, a többi elpusztult, mikor Budán a Logodi utcai házukat bombatalálat érte az ostrom idején. Egyébként az MTA és a Petőfi Irodalmi Múzeum is gyakran kér fel ilyen munkára. Gróf Zichy Jenő 1895-ben felfedezőutat szervezett a Kaukázusba, hogy a magyarok rokonságát kutassa. A csapat egyik tagja, Szádeczky-Kardoss Lajos négy darab, egyenként százoldalas gyorsírásos naplóban hagyta ránk a tapasztalatait, ami gépelt szövegre átszámítva körülbelül ezer oldal. Ezt valami oknál fogva akkoriban nem írták át, ezért ahhoz, hogy kutatható legyen, meg kellett fejtenem. Húsz évig tartott, de végül sikerült. 2000-ben jelent meg könyv formában, érdekes, hogy a japánok jobban foglalkoztak vele, mint idehaza. Előfordul, hogy ilyen sokáig tart a munka, például Gulyás Pálnak a Csíksomlyói Madonnához írott versét egyetlen szó miatt tizenhét évig nem adtam ki a kezemből.

Boros Károly